Top 10 - A legjobb alakulatok a magyar hadtörténelemben 2. rész

A legjobb alakulatok a magyar hadtörténelemben

Folytatom, pontosabban be is fejezem, amit elkezdtem legutóbb, s bemutatom a szerintem legjobb öt magyar alakulatot a magyar hadtörténelemben. Ahogy azt már múltkor is hangsúlyoztam, nincs egzakt megoldás egy ilyen kérdésfelvetésre, mindenkinek sajátjai, lakóhelye felé húz a keze, és nincsenek olyan tudományos adatok, amelyekkel az ilyesmi mérhető, legfeljebb a kortársakat lehet összevetni a kiérdemelt érdemérmek tekintetében, ha van ilyen adat. 

Fogadják/fogadjátok sok szeretettel, és kezdjük mindjárt a leginkább megkérdőjelezhetővel!
Az előző rész, 6-10. helyezettek: http://hagibal.blogspot.hu/2018/03/top-10-legjobb-alakulatok-magyar.html

5.

A császári és királyi 5. (pozsonyi) utászzászlóalj (1893-1917)

Mottó: „Utászok mint mindig.”

Sajnos a hadtörténelemben a műszaki csapatok rendszerint durván alulértékeltek, noha ezek nélkül a legkiválóbb katonák sem volnának képesek hadműveleteket folytatni. Ezt kompenzálandó direkt előkelő helyre soroltam be a császári és királyi hadsereg legjobb magyar utászait, ami belátom vitatható a sok kimaradó harcoló alakulattal szemben.

Az 5. utászzászlóalj korábbi alapokon 1893-ban alakult meg, 1. zászlóalj néven a korábbi utászezred feloszlatásakor az 5. zászlóaljból, hogy aztán 1912-ben visszakapja számát. Toborzási körzete Pozsony vármegye volt. Ennek megfelelően alakult legénységének összetétele, amely 60%-ban magyar, 22%-ban német és 16%-ban szlovák volt a világháború hajnalán. Háborúban először és utoljára a Nagy Háborúban szolgálták a birodalmat, de jogelődje ott küzdött a császári, majd magyar lobogóért 1859-ben Franciaország és Piemont, 1866-ben Poroszország, majd 1878-79-ban Boszniában, s 1879-ben ők mentik a menthetőt Szeged 1879-es nagy árvízkatasztrófája során.

A világháború kitörésekor a zászlóalj öt utászszázadot és egy folyamaknászszázadot állított fel, melyeket sokszor egyesével vetettek be, a megoldandó feladat nagyságának függvényében.

A Szerbia elleni hadüzenetet követően utászainkat azonnal a déli határhoz rendelték, s Rumánál, a Száva partján pakolták ki őket. Augusztus 12-én megkezdődött az úgynevezett első Potiorek-offenzíva, amelyben az ötösök máris kulcsfontosságú feladatot kaptak. Miközben az osztrák-magyar főerők Bosznia irányából támadtak, Szabácsnál egy elterelő hadművelet indult. Ehhez át kellett kelni a jelentős hadműveleti akadályt jelentő Száván. Az utászszázadoknak a hadihídkészlethez tartozó pontonokon kellett átszállítani az első támadó lépcsőt 1914. augusztus 12-én hajnalban, ám 100 méterre a szerb parttól heves tüzet kaptak. A 44-es gyalogezred zászlóaljait szállító pontonok egy része vissza is fordult, ám az 5/2. utászszázad felfedezett egy fedett partszakaszt, melyet nem értek el a szerb efgyverek, s kirakta a somogyi „rosseb”-bakákat. Az utászok segítségével a somogyiak megmászták a meredek partszakaszt, majd hamarosan birtokba vették a várost, 14-én az utászzászlóalj maga is sorgyalogságként küzdött. A következő napon az utászok hidat vertek a folyón, mert enélkül a túlparti csapatok utánpótlás nélkül maradtak volna. A szabácsi hadihíd hét óra alatt készült el, csaknem 700 méter hosszú volt. Az osztrák-magyar támadás kezdeti siker után a szerbek ostrom alá vonták a Szabácsnál lévő erőket, s 17-én a hidat találatok érték, így az utászoknak csónakokon szállítottak lőszert a túlpartra. Szabács kiürítése során a hadvezetőség elhatározta a közben helyreállított híd felrobbantását. Az utászok azonban a drága eszközök megmentését határozták el, s az ellenséges tűzben, fényes nappal 25-én a hidat szétszedték, s annak anyagát nagyrészt megmentették. A hídon fennállása során 360 ezer ember, 2500 ló, 360 löveg 20 ezer jármű kelt át s vissza. 

Az 5-ös utászok azonban nem csupán a logisztikában végzett tevékenységükkel hívták fel magukra a figyelmet. Mikor 1914. szeptember 12-én harcérintkezésbe lépett a Szerémségbe betörő, s így Magyar Királyság területére hatolt, Ruma előtt heves harcot vívott. A zászlóalj még szeptemberben újból hidat vert a Száván, ezúttal Jaraknál, a második Szerbia elleni osztrák-magyar támadáskor, majd a téli, Belgrád ideiglenes elfoglalásával járó akció során a Dunán is megtette ezt. Ez 336 méteres híd volt, s mint kiderült monitorok elleni orosz érintőaknákkal telerakott helyen épült, melyeket aztán ugyancsak az utászoknak kellett hatástalanítani (egy folyamaknász szakasz tette meg).

Az 5/1. század 1915. júniusában nagyban hozzájárul az Isonzó-vonal megerősítéséhez, ahol állásokat építettek, akadályokat fektettek le az olaszok fő támadási irányaiba, majd a Krn-hegy 2800 méter magas tömbjén tették ugyanezt, miközben 280 hegyre felvonuló utászból csak 60-an jött le.

1915. őszén végül ütött Szerbia órája, a Mackensen tábornok vezette osztrák-magyar-német haderő megindította elsöprő erejű támadását a Balkánon. Az utászok gondosan álcázott uszályokat készítettek a nagy dunai átkeléshez, valamint egy gőzkompot, melyet a 2. század parancsnokának, Jacobi százados vezetésével készítettek el egy régi összelőtt vontatóhajóból. A gőzöst az ellenséges túlpart szeme láttára kellett kiemelni, kijavítani, majd elvontatni az átkelés helyéhez 42 km-en keresztül! Megoldották. A 11. hadsereg sikeres átkelése nagyrészt a pozsonyi utászoknak volt köszönhető.

1916-ban a fiúk átkerültek Tirolba, ahol egészen más jellegű munkát végeztek. A májusi osztrák-magyar támadás (Asiagói csata) előtt a nehezen járható vidékre ők építettek utakat, és állásokat a 42 és 30.5 cm-es nehéztüzérség számára. A 3 hétre tervezett munkát 1 hét alatt fejezték be, s a 42 cm-es szörnyek megkezdhették a pusztítást. Az egész hadművelet során a műszaki munkálatok elvégzésében oroszlánrészt vállaltak, mindezt olasz gránátzápor közepette, anélkül, hogy közvetlenül visszavághattak volna. Az ő bosszújuk csak közvetett lehetett.

A román hadüzenetet követően a 2. század Bulgáriába került. Itt azt a feladatot kapták, mint Szerbiában. A Szisztovnál támadó Mackensen-féle Duna-hadsereg átkelését kellett segíteni, majd hadihidat létesíteni a folyón. Elfoglaltak egy szigetet, kiépítették a dunai monitorok kikötőjét, vasutat fektettek az utánpótlási vonalon, uszályokat készítettek elő az átkeléshez. A Romániába való átkelés során az 5/2-esek kompjai értek elsőnek partot a ködben. Az, hogy 1916. december 4-én már elesett Bukarest, nagyban nekik volt köszönhető.

Az utászzászlóaljakat 1917-ben sappeur- azaz árkászzászlóaljakká alakították át, a pozsonyi alakulatból ekkor jöttek létre a 23., 33. és 35. sappeurzászlóaljak. A zászlóalj az olasz fronton, a Piavénál működött, itt is derekasan tette a dolgát, s itt szenvedte el legnagyobb veszteségeit is.

A utászok eredményes működéséről kitüntetések hada tanúskodik: Lipót-rend lovagkeresztjét ketten, a 3. osztályú vaskoronarendet nyolcan, a Ferenc József-rend lovagkeresztjét hárman, a 3. osztályú Katonai érdemkeresztet negyvenegyen, az ezüst Signum Laudist negyvenen, míg a bronzot ötvenöten kapták meg a zászlóalj tisztjei közül. Sajnos a legénységre eső teljes kitüntetéseső nem maradt fenn, de azt tudjuk, hogy a 2. század 1 arany-, 25 nagyezüst- és 80 kisezüst-, valamint 240 bronz vitézségi érmet kapott, de 70-en kaptak vaskeresztet, 13-an német vitézségi érmet, és 10-en vitézségi keresztet. Ismétlem, mindez egyetlen század termése...

Remélem sikerült meggyőznöm egyeseket, hogy bár elsőre túlzásnak tűnhet a pozsonyi utászok helyezése - és talán valóban az is -, ha valaki megérdemli az utászok közt, hogy itt legyen, akkor azok ők.  

4.

A magyar királyi 101. „Puma” Honi Légvédelmi Repülő Ezred (1944-1945)

Mottó: „Vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse”

A magyar repülőerőket egyetlen alakulat képviseli listámon, s ennek kiléte egy pillanatig sem lehetett kétséges számomra. A vörös pumafejjel harcoló magyar vadászgépek elképesztő küzdelmet folytattak azért, hogy megoltalmazzák a magyar városokat és ipari létesítményeket az elsöprő erejű szövetséges légiflották ellen, s bár e reménytelen viadalban vereséget szenvedtek, nem adták olcsón a magyar légtér feletti uralmat. A kezdetben osztály (3 század) majd ezred szervezetben (3 osztály – 9 század) repülő pumák a Dunai Repülőgépgyárban német licenc alapján gyártott Messerschmitt ME-109 G-6 vadászgépekkel vették fel a harcot az ellenséggel. 1944 őszén az ezred papíron 160 vadászgéppel rendelkezett volna, de sosem volt ennyi egyszerre bevethető. A pilóták eredménye mindenképpen megsüvegelendő, hiszen elképesztően nehéz körülmények között dolgoztak, s szinte mindig óriási létszámhátrányban.  Ellentétben a hollywoodi mesékkel, túlerő ellen még az azonos nagyságú veszteséget is nehéz hozni... A legeredményesebb ásznak Szentgyörgyi Dezső bizonyult, aki 29 igazolt (és talán még néhány igazolatlanul maradt) légi győzelmet aratott, angolszász és szovjet repülőgépek ellen. 1944 nyarán készült összefoglaló jelentés szerint a Magyarország fölötti harcokban a magyar pilóták még a rendkívül ügyes németeket is felülmúlták, 649 bevetés alatt 107 repülőt lőttek le, míg a németeknél 932 alkalomra 73 siker jutott! Mindezt kevesebb anyagi és műszaki felszereléssel és kiképzéssel érték el, mint teuton bajtársaik. B. Stenge Csaba kutatásai alapján a szám ténylegesen ennél is jóval magasabb volt. Egy 2012-es cikk alapján számításai szerint a pumák 67 amerikai bombázót és 47 vadászgépet szedtek le 78 gép vesztesége mellett, s igazoltan 218 szovjet repülőgép lett a magyar pilóták áldozata.

A pumák ráadásul nem csak katonai teljesítményben, hősiességben, hanem a II. világháborúra már kevéssé jellemző lovagiasságban is jeleskedtek, holott ez nem volt túlságosan gyakori a második világháború során. A magyar történelem legjobb légi alakulata listánkon a jól megérdemelt 4. helyen áll. 

3. 

A 3. (szegedi) és 9. (kassai) honvéd zászlóaljak (1848-1849)

Az 1848-49-es szabadságharc két ikonikus alakulata méltán érdemel előkelő helyezést a listán. A 9. kassai „vörössipkás” és a szegedi „kakas- vagy fehértollas” 3. honvéd zászlóaljak tisztelték és utálták egymást, s nemes versengésben próbálták megmutatni melyikük a különb. Vitájuk időnként tettlegességbe ment át, keménységük azonban természetesen elsősorban az ellenséggel szemben mutatkozott meg. Nem elhanyagolható, hogy mindkét zászlóalj a szabadságharc kezdetén a szokatlanul kegyetlen szerb „fronton” szocializálódott, ahol az atrocitások mindennaposak voltak. Néhány vörössipkás fennmaradt levele arról tanúskodik, hogy a szerb atrocitásokat hasonló könyörtelenséggel viszonozták. 

A két zászlóalj végleg összekapott mikor 1849. április 4-én a Tápióbicskei csatában a közösen megrohamozta a Tápió patak hídját, ám ott megtorpant a heves ágyútűztől. Ekkor a 3. zászlóalj parancsnoka, az apró termetű Földváry Károly kikapta a 9. zászlóalj zászlótartója kezéből a lobogót és így egyesítve a két alakulatot együttes erővel jutottak át a hídon. Az eset egy hollywoodi forgatókönyvíró kezében tökéletes lenne a két fél közötti nézeteltérés elsimítására, ám az ellenkezője történt. A vörössipkások szigorú megtorlást követeltek zászlótartójukkal szemben, aki kiadta kezéből az ereklyét, s végül ki is végezték szerencsétlent. Április 10-én Vácnál ismét ez a két zászlóalj volt az ököl, amely elsöpörte az osztrák ellenállást a Gombás-patak hídjánál. Földváry alól folyamatosan lőtték ki a lovakat, annyira, hogy a vezérkarban azon viccelődtek, hogy kár is neki rendes katonai paripát adni, jó egy fuvarosló... Amely történet egyben jelzi az akkori harci szellemet is. Mindenesetre a súrlódások csökkentése érdekében az addig egy dandárban harcoló két zászlóaljat később nem vetették be közvetlenül egymás mellett.

Sajnos az áprilisi hadjárat e két zászlóaljat a többinél is nagyobb mértékben viselte meg, s régi bakáinak száma egyre csökkent, s ennek csak részben volt oka a véres veszteség. Az újonc zászlóaljak számára ugyanis gyakran innen helyeztek át alkalmas tiszteket, ami a nyári hadjáratban mutatott teljesítmény csökkenéséhez vezetett, bár a III. hadosztály, benne e két zászlóaljjal végig Görgei megbízható alakulata maradt. Ószőnyt július 2-án a Második komáromi csatában a 3. zászlóalj foglalja vissza, miután egy hátrálás során Görgei rájuk ripakodott, hogy hát már ők is retirálnak! E csata talán a honvédsereg legnagyobb fegyverténye volt, hiszen 26 ezren 60 ezer fős túlerőt sikerült minden ponton visszaverni. 

A 3. zászlóalj kitűnt: 1848. december 15-én Jarkovácnál, 1849. március 5-én Szolnoknál, április 4-én Tápióbicskénél, április 6-án Isaszegnél, 10-én Vácnál, április 19-én Nagysallónál, 26-án Komáromnál és május 21-én Budánál.

A 9. honvédzászlóalj a következő csatákban és ütközetekben nyújtott különösen kiemelkedő teljesítményt: 1848. augusztus 30. Fehértemplom, 1848. december 15. Jarkovác, 1849. március 5. Szolnok, 1849. április 4. Tápióbicske, április 6. Isaszeg, április 10. Vác, április 26. Komárom.

2.

A császári és királyi 33. gyalogezred (1741-1918)

A második helyre egy k.u.k. gyalogezrednek illett kerülni - szinte restellem, hogy csak egy van a listán -, de nem volt egyszerű dönteni, hogy melyik legyen az. Olyanokat vettem számításba ezért, akik hosszú ideig, és nem pusztán a kiegyezés után lettek magyar ezredek (így estek ki például a somogyi 44-esek, valamint az összes honvéd gyalogezred). A számba vehető 6-7 ezredből ki kellett vennem az egyébként legtöbb éremmel dekorált 31-es gyalogezredet, amelynek legénysége a kezdeti éveket leszámítva végig szász és román volt, s 1848-49-ben is ellenünk harcolt. Végül a maradék közül a legtöbb éremmel kitüntetett, és legtöbb Mária Terézia-renddel bírót választottam, a 33-asokat, éppen csak megelőzve a cs. és kir. 39. és 52. gyalogezredeket.

A gyalogezredet 1741-ben Sopronban alakította meg báró Andrássy Ádám ezredes nyugat-magyarországi legénységgel. Hosszú története során az ezred toborzóterülete sokszor változott: 1746-tól Békés vármegye és a Kunság, majd 1767-től 1781-ig a Kunság és a Jászság adta a legényeket, ezt követően 1853-ig Hont, Bars és Zólyom megyék környéke, hogy aztán egy rövid intermezzo után Arad és Temes megye vegye át ezt a szerepet. Ennek megfelelően a gyalogezred etnikai összetétele sokszor átalakult 177 év alatt, s a kezdeti magyar fölényt 1857 után román vette át. Ennek ellenére ez az ezred tekinthető a legjobb magyar császári-királyi gyalogos alakulatnak, mivel egyfelől hadi sikereinek javát magyar legénységgel érte el 1741 és 1849 között, másrészt a kitüntetési mérleg alapján 1914-ig egyértelműen nyer. 1741 és 1914 között az ezred zászlóaljai 141 csatában és ütközetben harcoltak a császári és királyi lobogóért, melyek közül teljesítményük kiemelkedő volt a következőkben: Hochkirch (1758), Szabács (1788), Neerwinden (1793), Fleurus (1794), Novi (1799), Aspern-Esslingen (1809), Lipcse (1813), Novara (1849), Königrätz (1866).

E listából kikövetkeztethető, hogy az 1848-49-es szabadságharc idején az akkor ezredtulajdonosáról Gyulainak nevezett ezred zöme Olaszországban a császári oldalon harcolt Radetzky seregében, s mindössze az egyetlen itthon állomásozó (3.) zászlóalj tudott a magyar lobogók alatt szolgálni. Ez a Délvidékre került a szerb felkelés idején, részt vett Szenttamás második ostromában, majd a Péterváradi őrsereg része volt, s annak részeként kapitulált 1849. szeptember 7-én.

1789-től (ekkor osztották először, korábban a kiemelkedő haditettekért arany- vagy ezüstpénzt adtak) 1914-ig a gyalogezred 30 arany, 216 nagyezüst és 77 kisezüst vitézségi érmet kapott. Egyetlen magyar gyalogezrednek sem volt több arany vitézségi érme, s összesítve is kevés magyar alakulat bírt több vitézségi éremmel! Emellett a 33-asok adták a magyar gyalogság soraiban 1914-is a legtöbb Mária Terézia-renddel kitüntetett katonát, kilencet! Ebben az ezredben szolgált Lahner György aradi vértanú, s saját napja is volt, március 23, mivel e napon 1849-ben a 33-as gyalogezred rohama döntötte el a Novarai csatát.

Az alakulat az I. világháború során II. Lipót császár nevét viselte (1888-tól), központja Arad volt. Sajnos a 33-asoknak nincs első világháborús ezredalbumuk, és a történetük sincs megírva ezen időszakra (vagy én nem tudok róla), ami valószínűleg annak köszönhető, hogy az ezred akkori toborzási területe 1918 után már nem tartozott magyar fennhatóság alá, és legénységének több mint fele román ajkú volt, s a magyarok mindössze 25-30%-át adták. A Nagy Háborúban a gyalogezred egy zászlóalja (a IV.) Cattaróban állomásozott, a többi három (I-III.) pedig az aradi közös 33. gyalogdandárban szolgált kezdetben, amely a 17. nagyváradi gyaloghadosztály részeként a VII. temesvári hadtesthez tartozott. A VII. hadtest a 2. hadsereg része volt, így először Szerbia ellen, majd Oroszország irányában lett bevetve. A Kárpátokban 1915. januárjában kiválóan harcolt. A IV. zászlóalj az elsők között vonult 1915. májusában az olasz frontra, s Tolmeinnél kitűnően harcolt az 1. Isonzói csatában. Összességében a világháború során az ezred, ha nem is teljesített kiemelkedően, de jelentős számú román legénysége dacára megállta a helyét.

1. 

A császári és királyi 9. „Nádasdy” huszárezred (1688-1918)

Gróf Czobor Ádám aligha sejtette, milyen nagy karriert fut be az a huszárezred (a Pálffy nevet viselte ekkor ezredeséről), melynek megkezdte toborzását 1688-ban a Felvidéken. 1688-tól 1781-ig országszerte toborozták a későbbi számozással 9-esnek hívható huszárokat, majd a Dunántúl északi vármegyéire és Szolnokra korlátozódott ez. 1809-től 1853-ig a Szerémség adta a legénységet (így 1848-49-ben kezdetben jelentős számú horvát és szerb kisebbség volt benne), majd ismét hol itt, hol ott volt a toborzókörzete. A világháború előtt éppen a pozsonyi V. hadtest területe adta a huszárjait.

A huszárezred 1689-ben a törökök elleni felszabadító háborúban esett át a tűzkeresztségen, majd végigharcolta a Habsburg birodalom, majd Osztrák császárság, még később Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi háborúját. 1689 és 1713 között mindössze két békeéve volt, de története során harcolt Szicíliától (1719-1720) Dánián (1864) és Lengyelországon (1734-35) át Franciaországig (1814-15) Európa minden szinte minden pontján! 1914-ig összesen 140 csatában és ütközetben vett részt az ezred.

1848-49-ben a - minő történelmi nonszensz - Miklós orosz cár nevét viselő ezred végigharcolta a szabadságharcot hazája oldalán. Az ezred négy osztályából három Görgei Feldunai hadseregében, egy Perczel Mór hadtestében szolgált (a Móri ütközetben ők mentik meg az ágyúkat), majd ez utóbbi is csatlakozva társaihoz a VII. hadtest lovasságának része lett. Itt harcolták végig a fősereg diadalmas tavaszi hadjáratát, ott voltak Görgei csaknem végzetes július 2-i nagy lovasrohamában a fővezér mellett, majd sok esetben ők fedezték a honvédsereg nagyszerű visszavonulását Aradig. Egy tábornokot is adtak a magyar szabadságharcnak, Gáspár András személyében, aki a tavaszi hadjárat idején a VII. hadtest parancsnoka volt.

A világháború pokla sem rontotta le a 9-es császári és királyi huszárok hírnevét. Legénységének négyötöde magyar volt, egyötöde szlovák és német. Csapattestünk a 12-es ulánusokkal együtt a 8. k.u.k. lovasdandárt alkották, amelyek a 10. lovashadosztályba tartoztak. A hadosztály a IV. budapesti hadtest lovasságaként a 2. hadsereghez tartozott, így került Galíciába 1914. nyarán. Nagyban nekik köszönhető, hogy sikerült megállítani az orosz gőzhengert Limanovánál, ahol 1914. december 11-én ezredparancsnokuk, Muhr Ottmár is hősi halált halt, miközben szuronyos puskák híján pisztollyal, karabéllyal és szablyával estek neki az ellenségnek. 1916-ban az ezred átkerül Gyergyóba a román arcvonalra, 1918. májusában pedig a Hétközség fennsíkra, Asiagóhoz. 1918. Június 15-én a Nádasdy huszárok is átkelnek a Piaevén, hogy részt vegyenek az évszázados birodalom utolsó nagy katonai akciójában. Ez nem csak a Habsburgok évszázados államszövetségének, a történelmi Magyar Királyságnak hanem sajnos a huszárezrednek is az alkonya volt.

Az osztrák-magyar hadseregben a Nádasdy huszárok rendelkeztek 1914-ben a legtöbb Mária Terézia-renddel (az „osztrák” csapatokat is figyelembe véve!), mégpedig 11-gyel, emellett 24 arany, 170 nagyezüst és 60 kisezüst vitézségi érmük volt. Nem véletlenül tettem első helyre őket. Az ezred a következő csatákban bizonyította újra és újra a magyar huszárok virtusát: Pétervárad (1716), Belgrád (1717) Simbach (1743), Kolin (1757), Belgrád (1789), Marengo (1800) Caldiero (1805), Mincio (1814), Nagysalló (1849), Komárom (1849), Königrätz (1866), Limanova (1914), Asiagó (1916), Piave (1918).

Az ezrednek saját emléknapja volt, június 18., amely a Kolini csatára, s azokra a huszárokra emlékeztette az utódokat, akik hősies küzdelemben győzték le 1757-ben ezen a napon II. Frigyes porosz seregét, jelentős részben a névadó Gróf Nádasdy Ferencnek köszönhetően.

Nem mellékesen ez a huszárezred a magyar hadtörténelem leghosszabb ideig fennálló alakulata, hiszen 230 évig létezett, s ez volt az osztrák-magyar állam legrégebbi állandó magyar csapatteste.

A lista élén huszárezrednek kellett állnia, és erre nincs alkalmasabb, mint a császári és királyi 9. huszárezred.