Top 10 - A legjobb alakulatok a magyar hadtörténelemben 1. rész

A legjobb alakulatok a magyar hadtörténelemben

Nagyon rég óta tervezek már egy Top 10-es listát a magyar hadtörténelem legjobb alakulatairól, melyet saját olvasmányaim, benyomásaim alapján állítok össze. Most ez végre megvalósult hosszú tologatás után. Mint minden ilyen lista, totálisan szubjektív, nyilvánvalóan nem lehet összehasonlítani egy a Hétéves háborúban harcoló hajdúezredet a II. világháborúban küzdő rohamtüzérosztállyal számok alapján. Ahol mégis rendelkeztem adatokkal, igyekeztem bemutatni, mi alapján került az adott csapattest a listára. Csak állandó alakulat jöhetett szóba, így kiestek a regulárisnak nem nevezhető 1700-as évek előtti erdélyi csapatok.  Alapegységként az ezredet kezelem, esetenként ugyan ettől eltérek, de okkal, mert egyes korszakokban és fegyvernemeknél nem ez volt az alapegység, hanem a zászlóalj, vagy az osztály. Nincs alakulat II. Rákóczi Ferenc szabadságharcából, mivel a kevés reguláris csapat - sajnos - nem szerepelt túl fényesen. A lista összeállítása során szándékosan törekedtem, hogy minél többféle csapatnem szerepeljen, mert teljes tárgyilagosság mellett csupa császári-királyi ezred kellene szerepeljen alant, hiszen volt 170-200 évünk, jelentős tradíciójuk és világtörténelmi szerepük, ami a XX. századi alakulatoknak már nem adatott meg. 

Némi hezitálás után a dunai flottilla kimaradt, így vízi alakulat nincs a listán.

Első ütemben a 10.-től a 6. helyet elfoglaló alakulatok kerülnek kis bemutatásra.

10.A magyar királyi honvéd 30. harckocsiezred (1942-1943)

A 30. harckocsiezred a listán az egyetlen klasszikus páncélos alakulat, hiszen a magyar hadtörténelem nem tobzódik ilyenekben. Ez az alakulat adta az 1942-ben a keleti frontra kikerülő 1. tábori páncéloshadosztály fő ütőerejét. Az ezred a törzsből (6 db T-38-as és 2 db „Toldi” harckocsival) 1-1 árkász, illetve műhelyszázadból, valamint két harckocsi-zászlóaljból (30/I. és 30/II.) állt. Az ezred a tervek szerint 3 harckocsi-zászlóaljból állt volna, ám csak kettőt volt lehetőség felszerelni. E zászlóaljak a kisebb alegységeket nem számítva 2-2 könnyű- és 1-1 közepesharckocsi-századból álltak. A zászlóaljak eredetileg 49-49 darab T-38-as, 11-11 darab (rövid csövű) Pz. IV F1-es és 1-1 „Toldi” harckocsival rendelkeztek, így a teljes harckocsiezred 130 harckocsiból állt. Mivel a magyar honvédség képtelen volt harckocsikkal ellátni az ezredet (a „Turán” tankok gyártása éppen folyamatban volt), a megegyezés értelmében a németek látták el eszközökkel, így kerültek a korábbi csehszlovák T-38-asok és Panzer IV-esek ide. Állományát 119 tiszt és 3211 legény alkotta.

Az 1. tábori páncélos hadosztály alakulatait, így a harckocsiezredet 1942. július 2. és 6. között rakodták ki Kurszk környékén. A magyar csapatok júliusban kijutottak a Donhoz, ám az 1. tábori páncéloshadosztályt hamarosan kivonták a hadsereg alárendeltségéből, s a B hadseregcsoport közvetlen parancsai alá tartozott. Később is ez volt a helyzet, a páncéloshadosztály alkotta a januári szovjet támadása előtt megalakuló Cramer-hadtest páncélos erejét, amely így a közvélekedéssel ellentétben nem kizárólagosan német csapatokból állt! Kétségtelen, hogy a harckocsiezred a később kapott (hosszú csövű) Panzer IV F2-eseket leszámítva nem rendelkezett 1942-43-ban korszerű tankokkal, de mindent megtett, ami erejéből tellett. Mind a hídfőcsaták, mint a januári szovjet áttörés során keményen küzdött, bizonyítva, hogy ekkor az 1. tábori páncélos hadosztály a magyar hadsereg krémjét és elitjét jelentette. Ők vágtak utat sok német, olasz és persze magyar katona számára 1943. januárjában, hogy ne kerüljenek szovjet fogságba, s közben bizony maga is igencsak lemorzsolódott. Míg 1942. december 7-én bevethető páncélos állománya még 52 db T-38-as, 2 db „Toldi”, 3 db Panzer III-as és 14 Panzer IV-es, azaz 71 egység volt, addig január 25-én már csak 8 harcképes harckocsija maradt! Ám harci morálja magas maradt - a körülményekhez képest legalábbis -, és a teljes hadosztály 12500 fős létszámából 9000 honvéd sikeresen visszavonult február elejére. Sajnos arról nem olvastam egzakt adatot, vajon mennyi szovjet páncélos kilövése fűződött az ezred nevéhez. Annyi bizonyos, hogy a közvélekedéssel ellentétben a Don-kanyarban harcoló magyar katonák általában véve derekasan helyt álltak, s kifejezetten igaz ez az 1. tábori páncélos hadosztályra.

A 30. harckocsiezred volt a magyar hadtörténelem első harckocsiezrede, korábban csupán zászlóalj szintjén volt a honvédség állományában páncélos alakulat, ami már önmagában figyelemre méltó, de harci eredményeit tekintve is megérdemelten szerepel top 10-es listánkon, egyetlen valódi harckocsizó alakulatként.

9.A császári és királyi 24. (budapesti) tábori vadászzászlóalj (1880-1918)

A vadászok mindig is speciális alakulatokat jelentettek a császári és királyi haderőn belül, a rendes sorgyalogságnál mozgékonyabb, lazább csoportokban dolgozó egységek voltak, akiknek feladata a nehéz terepen való harc, illetve a főerők felvonulásának biztosítása volt. Az első valódi vadászzászlóaljat a napóleoni háborúk során szervezték meg, miután égetően szükségességessé vált a francia könnyűgyalogság (voltigeurök) ellensúlyozása. Ők lettek aztán a híres Kaiserjägerek, avagy császárvadászok. A császári-királyi hadseregben mindazonáltal magyar vadászok nem léteztek, 1848-49-ben a szabadságharc során a magyar kormánynak gondoskodni kellett ilyen csapatok létrehozásáról. A szabadságharc után létrejött az első állandó vadászzászlóalj a Szent Korona országainak területén, Erdélyben, elsősorban szász, majd román legénységgel.

Az általunk legtöbbre értékelt magyar vadászzászlóalj a budapesti 24-es vadászbataillon 1880-ban jött létre, színmagyar csapatként, hiszen toborzása a budapesti és a kaposvári gyalogezredek területéről történt. Békebeli helyőrsége a világháború előtt Rovignoban volt, az Isztriai-félszigeten. 1914. augusztusában indult Galíciába a zászlóalj, Gerő Imre alezredes parancsnoksága alatt, mint a XI. hadtest 30. hadosztályához tartozó 60. dandár alakulata. A zászlóalj keményen küzdött az orosz túlerő ellen Lemberg környékén, az ősz folyamán harci állománya 153 főre apadt le. Feltöltése után újból bevetik, de ekkor Muchowkánál az oroszok nagyrészt bekerítik, és csak 140-en érik el a saját vonalakat. Tavasszal már szebb időket élnek. A vadászok részt vesznek a Gorlicei áttörésben, több száz foglyot, géppuskákat ejtenek a visszavonuló ellenség üldözése közben. Pászthory százados vezetésével július 1-jén és 3-án 311 illetve 575 foglyot ejt Cieslankinál. Augusztus 20-án, Szent István napját azzal ünnepli, hogy elsőként kel át az osztrák-magyar seregből a Bug folyón tutajokon és úszva. Szeptemberben a 24-esek Olaszországba kerülnek, ahol részt veszenk a Doberdó-fennsík védelmében a 3. isonzói csata során. Október 21-én, egy nap alatt (!) a zászlóalj elveszíti állománya 58%-át, de kézitusában megvédik állásaikat. Ez a dicsőséges gyásznap lesz ettől kezdve a zászlóalj hivatalos napja. Harcos állománya október végére 97 főre csökkent le! 1916-ban Tirolba kerülnek, a vadászok őshazájába, ahol az részesei lesznek az Asiagói csatának. A Monte Costesinen lévő olasz állást rohammal veszik be, Tillinger zászlós egy olasz fegyverraktárat foglal el, zsákmánya 300 fogoly, 8 géppuska. Június 1-jén a 3. század egy páncélerődöt foglal el a Monte Barcon, és több ágyú, géppuska, valamint 600 olasz kerül a kezükbe. 1916. júliusában a zászlóaljat visszaszállítják az Bruszilov offenzíva elhárítására a Keleti-frontra. Ezt követően az orosz harcok csillapultával a zászlóalj megszálló feladatokat lát el Ukrajnában 1918. augusztusáig, amikor ismét Olaszországba vonulnak. Bár a kommunizmus keleten beette magát egyes katonák szívébe, az október végi olasz támadáskor a zászlóalj hevesen ellenáll, és nagy veszteségeket szenved.

A világháború során számítások szerint a zászlóalj 62 tisztet és 4002 altisztet és vadászt veszített, miközben 8 főt tüntettek ki arany vitézségi éremmel, mely utóbbi adat a legmagasabb magyar vadászoknál. Ezért is szerepel listánkon a legjobb vadászzászlóalj a 9. helyen.

Jelentős csatái: Lemberg (1914), Limanova (1914), Gorlice (1915), Isonzó (1915), Asiagó (1916)

8.A magyar királyi 7. (sümegi) rohamtüzér osztály (1944-1945)

A harckocsizók és tüzérség keresztezéséből létrejövő rövid életű csapatnem a magyar honvédségbe 1943-tól került be, s 1944. nyaráig nyolc rohamtüzérosztály alakult meg (gyaloghadosztályonként 1-1), melyek számukat az őket felállító tábori tüzérségi osztályok után kapták. A rohamtüzérség atyja Billnitzer Ernő altábornagy volt, aki aztán Budapest védelme során irányította is a körülzárt rohamlövegeket. Eredetileg az osztályok „Zrínyi” rohamlövegeket kaptak volna, ám erre a magyar hadiipar kapacitása már kevésnek bizonyult, így többségük végül német fegyverzetet kapott. A 7,. Rohamtüzérosztály például StuG. III. G típusú páncélosokat, melyek kiválóan beváltak a korábbi harcokban. Bár eredetileg a rotü-k gyalogságot támogató tüzérek lettek volna, a 1944-re egyértelműen páncélelhárító szerepet kaptak, s konkrét harckocsizóként vetették be őket, mivel lövegeik alacsony szerkezete (hiszen nem volt tornyuk, ami egyben persze nagy hátrány is lehetett) kedvezett ennek. A rohamtüzérosztályok kiképzése Hajmáskéren zajlott le.

A 7. rohamtüzérosztály három ütegre (számozásuk: 7/1., 7/2. és 7/3.) tagozódott, melyeket sokszor külön-külön vetettek be a válságos hadihelyzet miatt, mintegy tűzoltásként, ráadásul kellő harci tapasztalat nélkül. Az ütegek 10-10 rohamlövegből álltak, melyekhez az osztály még egy parancsnoki járművet kapott. Az osztályok kiszállítása a frontra 1944. szeptember 22-től került sor, elsőként a 2. üteget vetették be Csanádpalota ellen. A rövid életű alakulat elsősorban az Alföldi páncéloscsatában nyújtott kiemelkedő teljesítményt 1944. őszén. Az osztály kiemelkedően harcolt október végén Lajosmizsénél is.

A szentesi hídfő védelmében részt vett a 7/3-as üteg 4 még bevethető, de mozgásképtelen lövege, amelyeket beástak, de ekkor az osztály 15 tisztje és 250 katonája már páncélos nélkül volt bevetésen. Számvéber Norbert kutatásai szerint szeptember 24.-től október közepéig az alakulat legalább 67 szovjet harckocsit és 14 egyéb páncélozott járművet lőtt ki, miközben 8 rohamlöveget és 30 egyéb járművet veszített el. Emellett tíz páncélost gyári nagyjavításra kellett küldeni, míg 12 hamarosan ismét hadra fogható volt. Emberekben elesett 11 tiszt és 80 legény, valamint súlyosan megsérült 3 tiszt és 45 katona. Az alakulatot később ismét feltöltötték a lehetőségekhez képest, s újra bevetették.

A rohamtüzérosztály két ütege Budapest ostroma során semmisült meg, míg a harmadik Szőke Endre parancsnoksága alatt Komárom környékén harcolt 7-8 StuG. III-asával, ahol teljesítményüket még a németek is díjazták kitüntetések formájában.

A magyar történelem - szerintem - legjobb páncélos alakulata a 8. helyen végzett listámon.

7.magyar királyi honvéd 1/I. (pápai) Ejtőernyős zászlóalj (1940-1945)

Az ejtőernyősök a katonák között mindig is különcöknek számítottak, elvégre ki az az őrült spanyol (néha, mint jelen esetben: magyar), aki csak azért felviteti magát több ezer méter magasra, hogy aztán hátán egy adag selyemmel kiugorjon a semmibe. Minden magyar ejtőernyős alakulatok atyja, egy ejtőernyős keret Szombathelyen alakult meg 1938 nyarán az első világháborús rohamosztagos vitéz Bertalan Árpád vezetésével. Kezdettől fogva elitalakulatként képzelték el, így különleges kiképzést és felszerelést kaptak az ugrások mellé. Pesten Rákosmezőn ugrótorony épült az ugrások olcsó begyakorlásához, s 1939-ben új, magyar fejlesztésű ernyőt (39M Hehs-féle) kaptak. Bertalan a kiképzés során kamatoztatta rohamcsapatos tapasztalatait is. Az ugrásokhoz a légierő 5 darab SM-75-ös olasz repülőgépet vásárolt 1940-ben. Végül Pápára kerülő ejtőernyős századot zászlóaljjá, majd ezreddé bővítették 1944-re. Sajnos Bertalan ezt már nem érte meg, az alakulat egyetlen klasszikus ejtőernyős harci bevetése során 1941. április 12-én gépe kigyulladt, s a lángok között lelte halálát. Az ezred első zászlóalja (1/I.) az ő nevét vette fel, s mai utódja a Magyra Honvédség 2. különleges rendeltetésű szolnoki dandárja is azt viseli.

1944-re a hadi helyzet a keleti-fronton kritikussá vált, a szovjet csapatok rohamléptekkel közeledtek a magyar határhoz, s az 1. magyar hadsereg megerősítésére az ejtőernyősezred 1/I. Zászlóalját 1944. júniusának elején Beregszászra küldték. Az ejtőernyős csoportot a hadseregközvetlen alakulatokhoz sorolták, majd az V. hadtest részeként a Kárpátok hágóinak lezárásához, illetve felderítéshez használták fel. Különösen heves harcokat folytattak az Árpád-vonalba betört szovjet egységek ellen október első heteiben Volóc környékén Tassonyi Edömér őrnagy irányításával. Október 12-én az ejtőernyősöket kivonták az arcvonalból, s Budapestre vitték őket. Horthy ugyanis a hozzá hű ejtőernyősöket a kiugrási kísérletnél a közelben szerette volna tudni. Sajnos nem értek időben Budapestre, mire kirakodtak volna, a nyilasok német fegyveresekkel már átvették a hatalmat. Az ejtőernyősezred két zászlóalját az elit Szent László hadosztályba sorolták be, ennek keretében küzdötték végig a magyarországi védelmi harcokat. A Tassonyi vezette I. zászlóalj különösen kiemelkedően harcolt november 2 és 8 között Dunaharasztinál, ahol hevenyészett állásokban az ejtőernyősök 150 fős csoportja páncélöklök és páncélrémek segítségével közvetlen közelről 14 szovjet harckocsit lőtt ki. Tassonyit még a németek is igazi fenegyereknek (Mordskerl) tartották, egyik kritikus pillanatban, mikor a szovjet gyalogság már szinte állásaihoz ért, a hátul lévő tüzérséget arra utasította, hogy saját állásaira zúdítson tüzet. 52 löveg nyitott tüzet a Tassonyi embereire, de 7 halott és néhány sebesült árán a szovjet roham összeomlott a pergőtűzben. Tassonyi Edömér egyszerre kapta meg a német I. és II. osztályú vaskeresztet hőstettéért. Az 1/I. eredményesen - bár nagy veszteségek mellett – harcolt Isaszegnél is. Kitartásuk azt eredményezte, hogy a szovjet páncélosok nem tudták menetből bevenni Budapestet 1944. őszén. Lajtos Árpád, a hadosztály vezérkari főnöke a túl értékes ejtőernyősöket sikeresen kilopta Budapest ostroma idején a frontvonalból, így nem ragadtak, és semmisültek meg abban. Feltöltés után Kéthelynél kerültek bevetésre a 3. lovasdandár alárendeltségében, ahol ismét sikerrel állítottak meg orosz támadásokat. A Szent László hadosztály maradványaival januárban a Garamnál folytatták a háborút, ahol az ezred két zászlóalja már mindösszesen 400 főt jelentett. Január 14-én Pápára szállították őket (mely éjszakát Ménfőcsanakon töltötték!), újjászervezésre. Az ejtőernyősök még részt vettek a márciusi védelmi harcokban, majd a németekkel együtt kiszorultak az országból, s Ausztriában ért számukra véget a háború, ahol az angolok előtt tették le a fegyvert.

6.A császári és királyi 10. „Vilmos” huszárezred (1741-1918)

Nagy meglepetés nem érheti azt, aki arra számított, hogy huszárezredek lesznek a Top 10-es listán, legfeljebb azok száma lehetett kérdéses. Visszafogva maga, mindössze kettő kerül majd elénk, aminek oka, hogy szerettem volna, ha ez az amúgy is minden objektivitást nélkülöző felsorolás változatos csapatnemeket illetően. Huszáraink kiválósága olyannyira nyilvánvaló volt, hogy a nem éppen magyarokat favorizáló bécsi hadvezetés is kénytelen volt értékelni azt. A magyar huszárság lovassági fölényét jelzi a közös hadseregben, hogy Berkó István számítása szerint egy 100 éves időszak alatt (mert ez alkalmas hű összehasonlításra) a Dunai monarchia háborúiban egy átlagos osztrák lovasezred 1.8, egy átlagos huszárezred 4.33 Mária Terézia-rendjelet nyert el vitézségért, de a fölény a katonai érdemérmek minden szintjén kimutatható…

A később 10-es számot kapó huszárezred szervezését a Mária Terézia trónra lépését követően meginduló Osztrák örökösödési háború tette szükségessé, s Beleznay János ezredes végezte el 1741-ben. A kezdeti szabad toborzást felváltó területi elv alapján 1781-től 1860-ig rendszerint Északkelet-Magyarország vármegyéi szolgáltatták a legénységet, majd rövid ideig a Dunántúl, hogy aztán 1889-től a IV. Budapesti katonai körzet vegye ezt át. Ez azt is jelenti, hogy a 48-49-es szabadságharc során az ezred jelentős része tót nyelvű volt, de magyar szívű!

A 10-es huszárok 1741-ben Olbendorfnál estek át a tűzkeresztségen, hogy aztán 1914-ig további 106 csatában és ütközetben mutassák meg erejüket (rekorder a listáról alig lemaradt 8. huszárezred, ők 1696 és 1914 között 161 összecsapásban voltak jelen!). 177 év alatt harcoltak franciák, törökök, poroszok, olaszok, oroszok ellen, mindenhol megállták helyüket. Csak jelentősebb csatáikat említve, melyek közül jó pár világtörténelmi jelentőségű: Prága (1742), Lauffeldt (1747), Hotin (1788), Famars (1793), Caldiero (1805), Aspern (1809), Wagram (1809), Magenta (1859), Solferino (1859), Königrätz (1866)

1848-1849-ben az ezred fele szabályosan csere útján jutott haza, de két osztályának (2-2 század) már október-november folyamán úgy kellett kivágnia magát Galíciából, s e két osztály eggyé kellett összevonni. A Vilmos huszárok négy század a VII. hadtesthez került, Görgei parancsnoksága alá, s végig kiválóan harcoltak a magyar zászló alatt. A hazaszökő osztály Erdélybe került, ahol Bem alatt szolgáltak. Újoncokból sikerült megalakítani a 4. osztályt is 1849. júniusára, akik egyesülve a VII. hadtestnél lévő 4 századdal, mind Kmetty hadosztályába (15.) kerültek. Legnagyobb fegyvertényüket éppen szülő- és lakóvárosomnál, Csornánál aratták, 1849. június 13-án, amikor két századparancsnokuk is elesett, de jól megvagdalták az osztrák lovasokat.

Az 1888-tól III. Frigyes Vilmos porosz király nevét viselő ezred színmagyar legénységgel vonult az első világháborúba, ahol ismét tisztességgel viseltette magát. A 10-es huszárok a császári és királyi 4. lovasdandár tagjaként - amely a 10. cs. és kir. lovashadosztályba, s ezáltal a 2. hadsereg kötelékébe tartozott – először a szerb frontra vonultak le, ahol azonban csak folyóbiztosítást végeztek. Az orosz hadüzenet után a 2. hadseregnek Galíciába kellett vonulnia, hogy az oroszokkal mérhesse össze erejét. A keleti fronton többször bizonyította kiválóságát, 1915-ben Bukovinában találjuk az ezredet. 1916-ban a Luck környéki harcokban az eredeti 6 század helyett már csak 4-et és egy géppuskás századot találunk, s az ezred létszáma 380 főre apadt, ennek ellenére kiemelkedően harcolnak. Az orosz offenzíva megállítása után a románokkal szemben védekező 1. hadsereghez kerül Gyergyóba a 10. lovashadosztály, benne a 10-es huszárokkal. A huszárezred az olasz fronton zárta a világháborút, utolsó háborújában sem hozva szégyent 177 éves történetére.

A Vilmos huszárok 1789 és 1914 között 27 arany, 208 nagyezüst és 88 kisezüst vitézségi érmet kaptak a hadvezetéstől, amely a legtöbb elnyert érem a magyar huszárezredek között. Emellett az ezred 10 Mária Terézia renddel kitüntetett tiszttel büszkélkedhetett ezen időszak alatt, ami pedig a második legtöbb. Ezrednapja a Solferinói csata napja, június 24. volt, mivel ekkor halált megvető sikeres rohamot intéztek a francia lovasság ellen.  

Pár napon belül folytatjuk a lista második felével!