Szeretjük őket:

2018. március 31., szombat

Top 10 - A legjobb alakulatok a magyar hadtörténelemben 1. rész


A legjobb alakulatok a magyar hadtörténelemben


Nagyon rég óta tervezek már egy Top 10-es listát a magyar hadtörténelem legjobb alakulatairól, melyet saját olvasmányaim, benyomásaim alapján állítok össze. Most ez végre megvalósult hosszú tologatás után. Mint minden ilyen lista, totálisan szubjektív, nyilvánvalóan nem lehet összehasonlítani egy a Hétéves háborúban harcoló hajdúezredet a II. világháborúban küzdő rohamtüzérosztállyal számok alapján. Ahol mégis rendelkeztem adatokkal, igyekeztem bemutatni, mi alapján került az adott csapattest a listára. Csak állandó alakulat jöhetett szóba, így kiestek a regulárisnak nem nevezhető 1700-as évek előtti erdélyi csapatok.  Alapegységként az ezredet kezelem, esetenként ugyan ettől eltérek, de okkal, mert egyes korszakokban és fegyvernemeknél nem ez volt az alapegység, hanem a zászlóalj, vagy az osztály. Nincs alakulat II. Rákóczi Ferenc szabadságharcából, mivel a kevés reguláris csapat - sajnos - nem szerepelt túl fényesen. A lista összeállítása során szándékosan törekedtem, hogy minél többféle csapatnem szerepeljen, mert teljes tárgyilagosság mellett csupa császári-királyi ezred kellene szerepeljen alant, hiszen volt 170-200 évünk, jelentős tradíciójuk és világtörténelmi szerepük, ami a XX. századi alakulatoknak már nem adatott meg. 
Némi hezitálás után a dunai flottilla kimaradt, így vízi alakulat nincs a listán.


Első ütemben a 10.-től a 6. helyet elfoglaló alakulatok kerülnek kis bemutatásra.


10.A magyar királyi honvéd 30. harckocsiezred (1942-1943)


A 30. harckocsiezred a listán az egyetlen klasszikus páncélos alakulat, hiszen a magyar hadtörténelem nem tobzódik ilyenekben. Ez az alakulat adta az 1942-ben a keleti frontra kikerülő 1. tábori páncéloshadosztály fő ütőerejét. Az ezred a törzsből (6 db T-38-as és 2 db „Toldi” harckocsival) 1-1 árkász, illetve műhelyszázadból, valamint két harckocsi-zászlóaljból (30/I. és 30/II.) állt. Az ezred a tervek szerint 3 harckocsi-zászlóaljból állt volna, ám csak kettőt volt lehetőség felszerelni. E zászlóaljak a kisebb alegységeket nem számítva 2-2 könnyű- és 1-1 közepesharckocsi-századból álltak. A zászlóaljak eredetileg 49-49 darab T-38-as, 11-11 darab (rövid csövű) Pz. IV F1-es és 1-1 „Toldi” harckocsival rendelkeztek, így a teljes harckocsiezred 130 harckocsiból állt. Mivel a magyar honvédség képtelen volt harckocsikkal ellátni az ezredet (a „Turán” tankok gyártása éppen folyamatban volt), a megegyezés értelmében a németek látták el eszközökkel, így kerültek a korábbi csehszlovák T-38-asok és Panzer IV-esek ide. Állományát 119 tiszt és 3211 legény alkotta.
Az 1. tábori páncélos hadosztály alakulatait, így a harckocsiezredet 1942. július 2. és 6. között rakodták ki Kurszk környékén. A magyar csapatok júliusban kijutottak a Donhoz, ám az 1. tábori páncéloshadosztályt hamarosan kivonták a hadsereg alárendeltségéből, s a B hadseregcsoport közvetlen parancsai alá tartozott. Később is ez volt a helyzet, a páncéloshadosztály alkotta a januári szovjet támadása előtt megalakuló Cramer-hadtest páncélos erejét, amely így a közvélekedéssel ellentétben nem kizárólagosan német csapatokból állt! Kétségtelen, hogy a harckocsiezred a később kapott (hosszú csövű) Panzer IV F2-eseket leszámítva nem rendelkezett 1942-43-ban korszerű tankokkal, de mindent megtett, ami erejéből tellett. Mind a hídfőcsaták, mint a januári szovjet áttörés során keményen küzdött, bizonyítva, hogy ekkor az 1. tábori páncélos hadosztály a magyar hadsereg krémjét és elitjét jelentette. Ők vágtak utat sok német, olasz és persze magyar katona számára 1943. januárjában, hogy ne kerüljenek szovjet fogságba, s közben bizony maga is igencsak lemorzsolódott. Míg 1942. december 7-én bevethető páncélos állománya még 52 db T-38-as, 2 db „Toldi”, 3 db Panzer III-as és 14 Panzer IV-es, azaz 71 egység volt, addig január 25-én már csak 8 harcképes harckocsija maradt! Ám harci morálja magas maradt - a körülményekhez képest legalábbis -, és a teljes hadosztály 12500 fős létszámából 9000 honvéd sikeresen visszavonult február elejére. Sajnos arról nem olvastam egzakt adatot, vajon mennyi szovjet páncélos kilövése fűződött az ezred nevéhez. Annyi bizonyos, hogy a közvélekedéssel ellentétben a Don-kanyarban harcoló magyar katonák általában véve derekasan helyt álltak, s kifejezetten igaz ez az 1. tábori páncélos hadosztályra.
A 30. harckocsiezred volt a magyar hadtörténelem első harckocsiezrede, korábban csupán zászlóalj szintjén volt a honvédség állományában páncélos alakulat, ami már önmagában figyelemre méltó, de harci eredményeit tekintve is megérdemelten szerepel top 10-es listánkon, egyetlen valódi harckocsizó alakulatként.


9.A császári és királyi 24. (budapesti) tábori vadászzászlóalj (1880-1918)


A vadászok mindig is speciális alakulatokat jelentettek a császári és királyi haderőn belül, a rendes sorgyalogságnál mozgékonyabb, lazább csoportokban dolgozó egységek voltak, akiknek feladata a nehéz terepen való harc, illetve a főerők felvonulásának biztosítása volt. Az első valódi vadászzászlóaljat a napóleoni háborúk során szervezték meg, miután égetően szükségességessé vált a francia könnyűgyalogság (voltigeurök) ellensúlyozása. Ők lettek aztán a híres Kaiserjägerek, avagy császárvadászok. A császári-királyi hadseregben mindazonáltal magyar vadászok nem léteztek, 1848-49-ben a szabadságharc során a magyar kormánynak gondoskodni kellett ilyen csapatok létrehozásáról. A szabadságharc után létrejött az első állandó vadászzászlóalj a Szent Korona országainak területén, Erdélyben, elsősorban szász, majd román legénységgel.
Az általunk legtöbbre értékelt magyar vadászzászlóalj a budapesti 24-es vadászbataillon 1880-ban jött létre, színmagyar csapatként, hiszen toborzása a budapesti és a kaposvári gyalogezredek területéről történt. Békebeli helyőrsége a világháború előtt Rovignoban volt, az Isztriai-félszigeten. 1914. augusztusában indult Galíciába a zászlóalj, Gerő Imre alezredes parancsnoksága alatt, mint a XI. hadtest 30. hadosztályához tartozó 60. dandár alakulata. A zászlóalj keményen küzdött az orosz túlerő ellen Lemberg környékén, az ősz folyamán harci állománya 153 főre apadt le. Feltöltése után újból bevetik, de ekkor Muchowkánál az oroszok nagyrészt bekerítik, és csak 140-en érik el a saját vonalakat. Tavasszal már szebb időket élnek. A vadászok részt vesznek a Gorlicei áttörésben, több száz foglyot, géppuskákat ejtenek a visszavonuló ellenség üldözése közben. Pászthory százados vezetésével július 1-jén és 3-án 311 illetve 575 foglyot ejt Cieslankinál. Augusztus 20-án, Szent István napját azzal ünnepli, hogy elsőként kel át az osztrák-magyar seregből a Bug folyón tutajokon és úszva. Szeptemberben a 24-esek Olaszországba kerülnek, ahol részt veszenk a Doberdó-fennsík védelmében a 3. isonzói csata során. Október 21-én, egy nap alatt (!) a zászlóalj elveszíti állománya 58%-át, de kézitusában megvédik állásaikat. Ez a dicsőséges gyásznap lesz ettől kezdve a zászlóalj hivatalos napja. Harcos állománya október végére 97 főre csökkent le! 1916-ban Tirolba kerülnek, a vadászok őshazájába, ahol az részesei lesznek az Asiagói csatának. A Monte Costesinen lévő olasz állást rohammal veszik be, Tillinger zászlós egy olasz fegyverraktárat foglal el, zsákmánya 300 fogoly, 8 géppuska. Június 1-jén a 3. század egy páncélerődöt foglal el a Monte Barcon, és több ágyú, géppuska, valamint 600 olasz kerül a kezükbe. 1916. júliusában a zászlóaljat visszaszállítják az Bruszilov offenzíva elhárítására a Keleti-frontra. Ezt követően az orosz harcok csillapultával a zászlóalj megszálló feladatokat lát el Ukrajnában 1918. augusztusáig, amikor ismét Olaszországba vonulnak. Bár a kommunizmus keleten beette magát egyes katonák szívébe, az október végi olasz támadáskor a zászlóalj hevesen ellenáll, és nagy veszteségeket szenved.
A világháború során számítások szerint a zászlóalj 62 tisztet és 4002 altisztet és vadászt veszített, miközben 8 főt tüntettek ki arany vitézségi éremmel, mely utóbbi adat a legmagasabb magyar vadászoknál. Ezért is szerepel listánkon a legjobb vadászzászlóalj a 9. helyen.

Jelentős csatái: Lemberg (1914), Limanova (1914), Gorlice (1915), Isonzó (1915), Asiagó (1916)

8.A magyar királyi 7. (sümegi) rohamtüzér osztály (1944-1945)


A harckocsizók és tüzérség keresztezéséből létrejövő rövid életű csapatnem a magyar honvédségbe 1943-tól került be, s 1944. nyaráig nyolc rohamtüzérosztály alakult meg (gyaloghadosztályonként 1-1), melyek számukat az őket felállító tábori tüzérségi osztályok után kapták. A rohamtüzérség atyja Billnitzer Ernő altábornagy volt, aki aztán Budapest védelme során irányította is a körülzárt rohamlövegeket. Eredetileg az osztályok „Zrínyi” rohamlövegeket kaptak volna, ám erre a magyar hadiipar kapacitása már kevésnek bizonyult, így többségük végül német fegyverzetet kapott. A 7,. Rohamtüzérosztály például StuG. III. G típusú páncélosokat, melyek kiválóan beváltak a korábbi harcokban. Bár eredetileg a rotü-k gyalogságot támogató tüzérek lettek volna, a 1944-re egyértelműen páncélelhárító szerepet kaptak, s konkrét harckocsizóként vetették be őket, mivel lövegeik alacsony szerkezete (hiszen nem volt tornyuk, ami egyben persze nagy hátrány is lehetett) kedvezett ennek. A rohamtüzérosztályok kiképzése Hajmáskéren zajlott le.
A 7. rohamtüzérosztály három ütegre (számozásuk: 7/1., 7/2. és 7/3.) tagozódott, melyeket sokszor külön-külön vetettek be a válságos hadihelyzet miatt, mintegy tűzoltásként, ráadásul kellő harci tapasztalat nélkül. Az ütegek 10-10 rohamlövegből álltak, melyekhez az osztály még egy parancsnoki járművet kapott. Az osztályok kiszállítása a frontra 1944. szeptember 22-től került sor, elsőként a 2. üteget vetették be Csanádpalota ellen. A rövid életű alakulat elsősorban az Alföldi páncéloscsatában nyújtott kiemelkedő teljesítményt 1944. őszén. Az osztály kiemelkedően harcolt október végén Lajosmizsénél is.
A szentesi hídfő védelmében részt vett a 7/3-as üteg 4 még bevethető, de mozgásképtelen lövege, amelyeket beástak, de ekkor az osztály 15 tisztje és 250 katonája már páncélos nélkül volt bevetésen. Számvéber Norbert kutatásai szerint szeptember 24.-től október közepéig az alakulat legalább 67 szovjet harckocsit és 14 egyéb páncélozott járművet lőtt ki, miközben 8 rohamlöveget és 30 egyéb járművet veszített el. Emellett tíz páncélost gyári nagyjavításra kellett küldeni, míg 12 hamarosan ismét hadra fogható volt. Emberekben elesett 11 tiszt és 80 legény, valamint súlyosan megsérült 3 tiszt és 45 katona. Az alakulatot később ismét feltöltötték a lehetőségekhez képest, s újra bevetették.
A rohamtüzérosztály két ütege Budapest ostroma során semmisült meg, míg a harmadik Szőke Endre parancsnoksága alatt Komárom környékén harcolt 7-8 StuG. III-asával, ahol teljesítményüket még a németek is díjazták kitüntetések formájában.
A magyar történelem - szerintem - legjobb páncélos alakulata a 8. helyen végzett listámon.


7.magyar királyi honvéd 1/I. (pápai) Ejtőernyős zászlóalj (1940-1945)


Az ejtőernyősök a katonák között mindig is különcöknek számítottak, elvégre ki az az őrült spanyol (néha, mint jelen esetben: magyar), aki csak azért felviteti magát több ezer méter magasra, hogy aztán hátán egy adag selyemmel kiugorjon a semmibe. Minden magyar ejtőernyős alakulatok atyja, egy ejtőernyős keret Szombathelyen alakult meg 1938 nyarán az első világháborús rohamosztagos vitéz Bertalan Árpád vezetésével. Kezdettől fogva elitalakulatként képzelték el, így különleges kiképzést és felszerelést kaptak az ugrások mellé. Pesten Rákosmezőn ugrótorony épült az ugrások olcsó begyakorlásához, s 1939-ben új, magyar fejlesztésű ernyőt (39M Hehs-féle) kaptak. Bertalan a kiképzés során kamatoztatta rohamcsapatos tapasztalatait is. Az ugrásokhoz a légierő 5 darab SM-75-ös olasz repülőgépet vásárolt 1940-ben. Végül Pápára kerülő ejtőernyős századot zászlóaljjá, majd ezreddé bővítették 1944-re. Sajnos Bertalan ezt már nem érte meg, az alakulat egyetlen klasszikus ejtőernyős harci bevetése során 1941. április 12-én gépe kigyulladt, s a lángok között lelte halálát. Az ezred első zászlóalja (1/I.) az ő nevét vette fel, s mai utódja a Magyra Honvédség 2. különleges rendeltetésű szolnoki dandárja is azt viseli.

1944-re a hadi helyzet a keleti-fronton kritikussá vált, a szovjet csapatok rohamléptekkel közeledtek a magyar határhoz, s az 1. magyar hadsereg megerősítésére az ejtőernyősezred 1/I. Zászlóalját 1944. júniusának elején Beregszászra küldték. Az ejtőernyős csoportot a hadseregközvetlen alakulatokhoz sorolták, majd az V. hadtest részeként a Kárpátok hágóinak lezárásához, illetve felderítéshez használták fel. Különösen heves harcokat folytattak az Árpád-vonalba betört szovjet egységek ellen október első heteiben Volóc környékén Tassonyi Edömér őrnagy irányításával. Október 12-én az ejtőernyősöket kivonták az arcvonalból, s Budapestre vitték őket. Horthy ugyanis a hozzá hű ejtőernyősöket a kiugrási kísérletnél a közelben szerette volna tudni. Sajnos nem értek időben Budapestre, mire kirakodtak volna, a nyilasok német fegyveresekkel már átvették a hatalmat. Az ejtőernyősezred két zászlóalját az elit Szent László hadosztályba sorolták be, ennek keretében küzdötték végig a magyarországi védelmi harcokat. A Tassonyi vezette I. zászlóalj különösen kiemelkedően harcolt november 2 és 8 között Dunaharasztinál, ahol hevenyészett állásokban az ejtőernyősök 150 fős csoportja páncélöklök és páncélrémek segítségével közvetlen közelről 14 szovjet harckocsit lőtt ki. Tassonyit még a németek is igazi fenegyereknek (Mordskerl) tartották, egyik kritikus pillanatban, mikor a szovjet gyalogság már szinte állásaihoz ért, a hátul lévő tüzérséget arra utasította, hogy saját állásaira zúdítson tüzet. 52 löveg nyitott tüzet a Tassonyi embereire, de 7 halott és néhány sebesült árán a szovjet roham összeomlott a pergőtűzben. Tassonyi Edömér egyszerre kapta meg a német I. és II. osztályú vaskeresztet hőstettéért. Az 1/I. eredményesen - bár nagy veszteségek mellett – harcolt Isaszegnél is. Kitartásuk azt eredményezte, hogy a szovjet páncélosok nem tudták menetből bevenni Budapestet 1944. őszén. Lajtos Árpád, a hadosztály vezérkari főnöke a túl értékes ejtőernyősöket sikeresen kilopta Budapest ostroma idején a frontvonalból, így nem ragadtak, és semmisültek meg abban. Feltöltés után Kéthelynél kerültek bevetésre a 3. lovasdandár alárendeltségében, ahol ismét sikerrel állítottak meg orosz támadásokat. A Szent László hadosztály maradványaival januárban a Garamnál folytatták a háborút, ahol az ezred két zászlóalja már mindösszesen 400 főt jelentett. Január 14-én Pápára szállították őket (mely éjszakát Ménfőcsanakon töltötték!), újjászervezésre. Az ejtőernyősök még részt vettek a márciusi védelmi harcokban, majd a németekkel együtt kiszorultak az országból, s Ausztriában ért számukra véget a háború, ahol az angolok előtt tették le a fegyvert.

6.A császári és királyi 10. „Vilmos” huszárezred (1741-1918)


Nagy meglepetés nem érheti azt, aki arra számított, hogy huszárezredek lesznek a Top 10-es listán, legfeljebb azok száma lehetett kérdéses. Visszafogva maga, mindössze kettő kerül majd elénk, aminek oka, hogy szerettem volna, ha ez az amúgy is minden objektivitást nélkülöző felsorolás változatos csapatnemeket illetően. Huszáraink kiválósága olyannyira nyilvánvaló volt, hogy a nem éppen magyarokat favorizáló bécsi hadvezetés is kénytelen volt értékelni azt. A magyar huszárság lovassági fölényét jelzi a közös hadseregben, hogy Berkó István számítása szerint egy 100 éves időszak alatt (mert ez alkalmas hű összehasonlításra) a Dunai monarchia háborúiban egy átlagos osztrák lovasezred 1.8, egy átlagos huszárezred 4.33 Mária Terézia-rendjelet nyert el vitézségért, de a fölény a katonai érdemérmek minden szintjén kimutatható…
A később 10-es számot kapó huszárezred szervezését a Mária Terézia trónra lépését követően meginduló Osztrák örökösödési háború tette szükségessé, s Beleznay János ezredes végezte el 1741-ben. A kezdeti szabad toborzást felváltó területi elv alapján 1781-től 1860-ig rendszerint Északkelet-Magyarország vármegyéi szolgáltatták a legénységet, majd rövid ideig a Dunántúl, hogy aztán 1889-től a IV. Budapesti katonai körzet vegye ezt át. Ez azt is jelenti, hogy a 48-49-es szabadságharc során az ezred jelentős része tót nyelvű volt, de magyar szívű!
A 10-es huszárok 1741-ben Olbendorfnál estek át a tűzkeresztségen, hogy aztán 1914-ig további 106 csatában és ütközetben mutassák meg erejüket (rekorder a listáról alig lemaradt 8. huszárezred, ők 1696 és 1914 között 161 összecsapásban voltak jelen!). 177 év alatt harcoltak franciák, törökök, poroszok, olaszok, oroszok ellen, mindenhol megállták helyüket. Csak jelentősebb csatáikat említve, melyek közül jó pár világtörténelmi jelentőségű: Prága (1742), Lauffeldt (1747), Hotin (1788), Famars (1793), Caldiero (1805), Aspern (1809), Wagram (1809), Magenta (1859), Solferino (1859), Königrätz (1866)
1848-1849-ben az ezred fele szabályosan csere útján jutott haza, de két osztályának (2-2 század) már október-november folyamán úgy kellett kivágnia magát Galíciából, s e két osztály eggyé kellett összevonni. A Vilmos huszárok négy század a VII. hadtesthez került, Görgei parancsnoksága alá, s végig kiválóan harcoltak a magyar zászló alatt. A hazaszökő osztály Erdélybe került, ahol Bem alatt szolgáltak. Újoncokból sikerült megalakítani a 4. osztályt is 1849. júniusára, akik egyesülve a VII. hadtestnél lévő 4 századdal, mind Kmetty hadosztályába (15.) kerültek. Legnagyobb fegyvertényüket éppen szülő- és lakóvárosomnál, Csornánál aratták, 1849. június 13-án, amikor két századparancsnokuk is elesett, de jól megvagdalták az osztrák lovasokat.
Az 1888-tól III. Frigyes Vilmos porosz király nevét viselő ezred színmagyar legénységgel vonult az első világháborúba, ahol ismét tisztességgel viseltette magát. A 10-es huszárok a császári és királyi 4. lovasdandár tagjaként - amely a 10. cs. és kir. lovashadosztályba, s ezáltal a 2. hadsereg kötelékébe tartozott – először a szerb frontra vonultak le, ahol azonban csak folyóbiztosítást végeztek. Az orosz hadüzenet után a 2. hadseregnek Galíciába kellett vonulnia, hogy az oroszokkal mérhesse össze erejét. A keleti fronton többször bizonyította kiválóságát, 1915-ben Bukovinában találjuk az ezredet. 1916-ban a Luck környéki harcokban az eredeti 6 század helyett már csak 4-et és egy géppuskás századot találunk, s az ezred létszáma 380 főre apadt, ennek ellenére kiemelkedően harcolnak. Az orosz offenzíva megállítása után a románokkal szemben védekező 1. hadsereghez kerül Gyergyóba a 10. lovashadosztály, benne a 10-es huszárokkal. A huszárezred az olasz fronton zárta a világháborút, utolsó háborújában sem hozva szégyent 177 éves történetére.
A Vilmos huszárok 1789 és 1914 között 27 arany, 208 nagyezüst és 88 kisezüst vitézségi érmet kaptak a hadvezetéstől, amely a legtöbb elnyert érem a magyar huszárezredek között. Emellett az ezred 10 Mária Terézia renddel kitüntetett tiszttel büszkélkedhetett ezen időszak alatt, ami pedig a második legtöbb. Ezrednapja a Solferinói csata napja, június 24. volt, mivel ekkor halált megvető sikeres rohamot intéztek a francia lovasság ellen.  

Pár napon belül folytatjuk a lista második felével! 

2018. március 27., kedd

Holdporos csizma az asztalon : Jay Barbree - Neil Armstrong

Jay Barbree:
Neil Armstrong

Budapest: Akkord, 2017



Második kiadás (Első magyar kiadás: 2009)
Eredeti cím: Die Therapie (2006)
Fordította: Szakál Gertrúd

Gyerekkoromban egy ideig csillagász akartam lenni - mint azt már egyszer említettem -, vagy ami még jobb: űrhajós. A 80-as évek végén sokan voltunk így, s legjobb haverommal apró távcsövekbe fektettük zsebpénzünket, hogy éjszaka a Hold környékét pásztázzuk. A Voyager-szondák akkoriban hagyták el a Naprendszer óriásbolygóit, s meg is jelentek az ismeretterjesztő kiadványok a külső bolygók első igazán minőségi fotóival. A holdraszállás ugyan már lassacskán a múlt csillagködébe veszett akkor is, de a Challenger katasztrófáját gyermekként láttam a híradóban. A Voyager szondák ma is úton vannak, a reménybeli csillagász-űrhajósból könyvtáros lett. Ez utóbbit ugyan cseppet sem bánom, de azért ha tiszta téli hajnalon munkába menet ott vigyorog fölöttem az Orion csillagkép, hát fel kell kötnöm az övemet, hogy ne elszontyolodva gondoljak arra, milyen lehetne a tengózni a Marson, ötödölőzni a Hold porában, s korcsolyázni az Enceladus jegén. Követem az űrkutatás fejleményeit, és a sci-fi iránti rajongásom is innen eredeztethető. Pedig az űr hideg, kegyetlen és nagyon sötét.

Mikor két hete pénteken betévedtem az egyik győri könyvesboltba, s kiszúrtam Jay Barbree Neil Armstrongról írt könyvét, nem haboztam. Nem vagyok egy nagy életrajz-faló, jobban szeretem az emlékiratokat, naplókat, de egy Armstrongról szóló összefoglalót nem hagyhattam ki, ráadásul korábban nem is tudtam életéről túl sokat. A Hold meghó(l)dítója ugyanis közismerten zárkózott ember volt, nem írt beszámolókat magáról, megmaradt annak a kisvárosi, visszafogott srácnak, aki elindult, hogy pilóta legyen a 40-es évek Amerikájában. Az író, aki újságíróként annak idején az űrhajósok közvetlen közelében ténykedett, kezdésnek a Koreai-háború poklába visz minket, ahol az ifjú Neil éppen F9F Pantherrel bombázza az észak-koreai állásokat, majd kénytelen katapultálni, miután gépe megsérül. Armstrong 78 bevetésen vett részt ebben a keserves háborúban, s be kell valljam, erről mindeddig nem hallottam. Barbree lassan bontakoztatja ki hősének portréját, melynek fő vonulata egyértelműen az űrhajós korszaka, az előzményeket és következményeket csak itt-ott szórja el egy-egy történetben megemlítve. Nem is baj, végül is, Armstrong életének ez a szegmense érdekes.
A legfigyelemreméltóbb – olvasva a sorokat - az asztronauták kiválósága, akik nem egyszerűen remek pilóták voltak, de nagyszerű emberek, minden sztárallűröktől mentesen. Szinte mindegyikük farmer, vidéki tanár, katona csemetéje volt, akiket nem a hamis mítoszokkal terhelt New York utcái, hanem a szülői ház körül végzett kétkezi munka nevelt fel. Ezt követően pilóták lettek - sok esetben háborús bevetéssel -, de emellett elméleti képzettségre is szert kellett tenniük ahhoz, hogy bekerüljenek a legszűkebb elitbe. Itt kevés volt az amerikai filmek toposza, a vagány, parancsokat semmibe vevő top gun alfahím: fegyelmezett, stressztűrő de önálló döntéseket meghozni képes férfiakra volt szükség, akik sok esetben már jóval túl voltak forrófejű ifjú éveiken. Alan Shepard 48 évesen járt a Holdon 1971-ben! Szóval még számomra is van remény… Talán beszélnem kellene Hszi Csin-pinggel.  Armstrong túl sok igazán személyes dolgot nem árult el Barbreenek, de a tapasztalt újságíró ügyesen építi bele a beszélgetések és korabeli dokumentációk anyagait az életrajzba. A kötet végig feszes sorrendben halad, bár ezt időnként kitérők szaggatják fel meteoritként, hogy megismerjük Armstrong életének korábbi szakaszait. 
Egyébként „Nomen est Omen”. Armstrong és asztronauta társai valóban erős kézzel tartották kordában a félelmüket. Hiszen aki ráül egy 110 méter magas 3000 tonnás ballisztikus rakéta tetejére, majd hagyja, hogy begyújtsák alatta a hidrogén-oxigén robbanóelegyet, s még abban is bízik, hogy haza is jön ezzel az időzített bombával: az bizony kemény csávó! Az egészben a leggyönyörűbb, hogy elolvasva a biográfiát megtudjuk, miért éppen Armstrong léphetett először egy idegen égitestre az emberiség tagjaként, és csodás választ kapunk. Nem protekció, nem politikai döntés, nem anyagi haszonszerzés miatt, még csak nem is puszta szerencse okán lett így, hanem az elvégzett munka és az alkalmasság döntött. És ez nem semmi, s egyben szépen mutatja, egykor mitől volt nagy Amerika. Ez volt az Egyesült Államok még utolsó csaknem szeplőtelen kora, amikor tényleg nagy volt. Azóta csak örvénylik lefelé ez a szebb napokat látott egykori naiv, ma birodalomként viselkedő állam. 
Mindig nagy döbbenettel olvasom az összeesküvés-elméletet a holdutazás meg sem történtéről. Alighanem a szovjetek elég hamar kiszúrták volna, hogy valami nem stimmel… Ezek az emberek az életük kockáztatásával produkálták az emberiség eddigi talán legnagyobb lépését, s akadnak, akik fittyet hányva a bizonyítékokra, a filmfelvételek, fényképek, beszámolók százaira, kétségbe vonják ezt a hatalmas teljesítményt. Nem csodálom Buzz Aldrin reakcióját, mikor lehazugozta egy idióta:



Mindent egybevetve a könyv jól sikerült, sokat megtudhat belőle az olvasó a 60-as évek űrversenyéről. Külcsínre a kötet esztétikus, bár lapjainak minősége lehetne jobb, és örültem volna, ha a fényképek nem szöveg között, ugyanazon silány papíron lennének, hanem külön táblán, fotópapíron. Nyomdahibák nem ütötték ki a szememet.

Pontszám:
Nyolc Apollo űrhajó a tízből.
8/10 pont

Goodreads.com: 4.18 pont

2018. március 23., péntek

Könyvkritika: Catherine Horel - Horthy


Catherine Horel: HorthyBp.: Kossuth, 2017




Eredeti cím: L'amiral Horthy (2014)
Fordította: Fech Magda
384 oldal

2017-ben több kötet is foglalkozott Horthy Miklóssal, ami nem csoda, hiszen személye a magyar politika mindennapi játszmáiban is gyakran aduász. Jobban lehet vele vagdalkozni, mint egy gurkha harci késsel, a kukrival. E sorba illett bele a Kossuth kiadónál megjelent részben magyar származású, s nyelvünkön kitűnően beszélő Catherine Horel kormányzóról írt életrajza, amely tekintélyes vastagságával és bőséges irodalomjegyzékével nagyon ígéretesnek tűnt.

Horel hagyományos módon, időrendi sorrendben haladva Horthy származásával, s katonai karrierjével indít, jó stílusban, adatgazdagon. Az első megjegyzésre a szerző Otrantói ütközetet összegző mondatai kényszerítenek: „Az eseményt(???) azonnal az osztrák-magyar haditengerészet hősiességének példájaként ünneplik. A propaganda automatikusan Horthy nevével kapcsolja össze ezt a tengeri csatát...” Némiképp meglep a francia történész csodálkozása, mert a megoldás roppant egyszerű: Ha az otrantói-szorosban végrehajtott rajtaütés nem is volt egy döntő győzelem, de igenis hősies volt, és igenis Horthy vezette. Hát kivel kellett volna összekapcsolni a csatát, Clemenceauval? Az ilyen dehonesztáló megjegyzések ellenére Horel jól hangsúlyozza, hogy Horthy életének nagy része a Monarchiában pergett le, abban szocializálódott, a XIX. század embere, annak minden pozitívumával, s - bármilyen furcsa – a kormányzó példaképe élete végéig Ferenc József volt.
Catherine Horel - aki első tanulmányait a kelet-európai, és a magyarországi zsidóságról írta -, természetesen megemlíti, hogy Horthy budapesti bevonulását nyíltan antiszemita kilengések kísértek, s a fehérterror áldozatainak mintegy 20%-a zsidó volt. Ezt nagyon helyesen teszi meg. Ami nem korrekt, az az, hogy elfelejti megemlíteni, hogy a Tanácsköztársaság vezetésében - amely, ahogy a szerző is megállapítja: ostoba, brutális és hatástalan volt - a zsidók mégiscsak igen preferáltak voltak. Zsidó származású volt Kun Béla, Böhm Vilmos, Landler Jenő, Lukács György, Hamburger Jenő, Rákosi Mátyás és Pogány József népbiztosok mellett a vörös terrorkülönítményeket vezető Korvin Ottó és Szamuely Tibor is. Azért egy összefüggésekkel operáló történész észrevehetné a kettő közötti összefüggést, ami ugyan nem menti fel az elkövetőket, de a legalábbis érthetővé tesz dolgokat. Éppen most olvastam az antiszemitizmussal aligha vádolható M. Hrabovszky Júlia emlékiratait (Ami elmúlt. Bp.: Szépmíves, 2017), akinek a Tanácsköztársaság kapcsán szintén a március 21-én randalírozó belvárosi zsidó fiatalok ugrottak elő idős korában.
Horel sok igazságot ír le az éra csúcsának számító Bethlen-időszakról, és a számomra legérdekesebb fejezet, amely Horthy életmódját mutatja be kormányzóként szintén remek. Ezzel szemben meglepetéssel olvastam, mikor Horthy személyét Pétain marsallhoz és Tiso szlovák vezetőhöz hasonlította. A párhuzam szerintem teljesen téves. Ez a két személy a hatalmát Hitlernek köszönhette, s alig néhány évre korlátozódott, míg Horthynak ténylegesen volt társadalmi bázisa, és évtizedeken át élt a rendszere. Trianonról sincs sok mondanivalója, elmondja, hogy Magyarország elveszítette területének 70%-át és hárommillió lakosát! Ez utóbbi adat egyértelműen téves. Magyarország 11 millió lakost veszített, amelyből 3.3 volt millió magyar. Horel egy mondattal nem említi, hogy a revízió oka az igazságtalan béke volt, és azt sem meri elmondani, hogy 1920-ban méltánytalan békét kényszerítettek hazánkra. Franciaként én megértem, hogy nehéz ilyet kimondani, de enélkül pedig szerintem nehéz megérteni a Horthy-korszakot...
Természetesen felmerül a zsidóság 1944-es tragédiájának kérdése, és Horthy felelőssége. Érdekes fejezet van erről Horel könyvében. Kár, hogy a szerintem legfontosabb kérdést szinte sohasem szokás feltenni a magyar holokauszt kapcsán, s ő sem tette fel: Megtörtént volna a német megszállás nélkül, vagy sem? A felelősség megállapítása kapcsán ugyanis ennek a megválaszolása a döntő kérdés! A Horthy korszak még német nyomástól mentes első 20 éve alapján a válasz teljesen egyértelmű: nem. A Horthy emigrációban eltöltött utolsó éveiről alkotott kép a könyvben ismét a jobban sikerültek közé tartozik.
Horel könyvének figyelemreméltó a bevezetője, amely sajnos előre jelzi, hogy a mű messze nem elfogulatlan, és aktuálpolitikától sem mentes. Talán ez lehet az oka, hogy egyes esetekben a helyenként nagyon értékes kötet kifejezetten mítoszromboló célzatúnak tűnik. Ez nem is lenne baj, ott, ahol indokolt, de több helyen szerintem nem az. E kötet előnye éppen az lehetett volna, hogy kapunk egy elfogulatlan biográfiát külföldi szemmel, de sajnos a francia történésznő nem tudott túllépni franciaságán, így nem lett jobb a magyarul megjelent életrajzoknál.

A kötet tipográfiailag középszerű, nem tetszett a lapok színe, viszont legalább kötött a könyv. A borító Horthy színes fotójával, lényegre törő, de kissé sötét.

Pontszám:
Hat vörös ötágú horogkereszt a tízből.
6/10 pont 

(Az írás a Hegyalja - ménfőcsanaki havilap 2018. évi 2. számában megjelent ajánlóm kissé átdolgozott változata)

2018. március 1., csütörtök

Könyvajánló: Pszichoapu könyvmolyoknak


Sebastian Fitzek:
A terápia

Szeged: Könyvmolyképző, 2017



Második kiadás (Első magyar kiadás: 2009)
Eredeti cím: Die Therapie (2006)
Fordította: Szakál Gertrúd

Ahogy előző könyvajánlóm esetében Houellebecq, úgy most Sebastian Fitzek is visszatérő vendég blogomban. Annak idején az Ámokjáték című túsztárgyalós-átvágásos krimiszerűséget olvastam tőle, és meglepően módon tetszett. A meglepetés a szerző nemzetiségének szólt. Valahogy a német irodalommal - talán a német nyelvvel való meglehetősen kétes kapcsolatom okán – igen szkeptikus vagyok. Mindig olyan csúnyának találtam a németet, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy Rilke e nyelven dalolt az Ádventről. Kénytelen vagyok a bizonyítékok által megtörve belátni, hogy a német sem olyan csúnya, mint az a Der Schmetterling, alias pillangó szóból következne. Fitzek - immár másodszor – emellett meggyőzött arról is, hogy feszültségteremtésre szintúgy alkalmas, mint költészetre.

A történet egy apa valóra vált rémálmaként indult. Viktor Larenz sztárpszichiáter orvoshoz viszi 12 éves lányát Josyt, aki ismeretlen eredetű betegséggel küzd. Josy belép az orvosi rendelő ajtaján, ám nem kerül onnan elő. Kiderül, hogy a helyiség, ahova belépett a lány csupán szertár, az orvos előjegyzésében pedig Larenz neve nem is szerepel. Még rosszabb, hogy a váróteremben mindenki megesküszik, hogy mikor bejött, nem is volt vele gyerek. A rendőrség minden kutatása hiábavalónak bizonyul, s a sokk elmegyógyintézetbe juttatja főszereplőnket. Pszichoapu ezután egyik kezelőjének meséli el, miként jött rá, mi is történt valójában, miután kényszergyógykezelése szünetel, s kap néhány tiszta órát. Igyekszik meggyőzni orvosát, hogy engedje szabadon.
Az elme képzelgése és a valós történések kavargása egészen egyedi hangulatot ad a regénynek, a történet mintha olajozott vákuumban játszódna, az utolsó oldalig mit sem veszít lendületéből. A bonyodalom egyre kacifántosabb, nyilvánvaló, hogy ördögi cselszövésről, vagy komoly lelki betegségről van szó az események hátterében. De vajon melyik? Vagy mindkettő? Mi történt valójában Josyval, és az apával? A regény végig komoly feszültségben tartja az olvasót, képtelenség abbahagyni, míg a végére nem érünk. Ez nem az az „utazós” regény, amit heteken át hurcol az ember a buszon, hanem egy lélegzetre való. A lezárás az olvasottakból fakadóan logikus, egyáltalán nem várt, bár egyeseknek bizonyára csalódást okozhat. Fitzek kiválóan vezeti félre az olvasót, ugyanúgy, mint korábbi művében, az egész egy tévedések - cseppet sem víg - játéka. Annak, aki szereti a pszichológiai thrillereket, kötelező darab, lényegesen jobb, mint némely agyonreklámozott és felfújt amerikai/brit társa. 

A regény külcsínre nézve az első kiadásét követi, némileg átszínezve. Semmi extra, szokásos könyvmolyképzős átlag, közepesen tartós fűzéssel. Engem lekötött a tartalom, így a fordítóval kapcsolatban csak pozitívan nyilatkozhatom, és helyesírásilag sem tűnt fel komoly rendellenesség. Igaz utóbbi észrevételezésében nem vagyok jó.

Pontszám:
Nyolc tartósított hegyi levegő a tízből
8/10 pont

Moly.hu: 90%
Goodreads.com: 4.18 pont