Billnitzer Ernő: Két világháború emlékei
Bp.: Akadémiai Kiadó, 2017
(Hadiakadémia-sorozat)
Az
Akadémiai Kiadó 2017-et egy ikonikus magyar tábornok emlékiratával kezdi,
Billnitzer Ernő két világháborút felölelő memoárjával. „Bill apó” – ahogy
katonái hívták – a magyar rohamtüzér csapatnem keresztapja az első
világháborúban tüzértisztként, a másodikban a rohamtüzérség tábornokaként harcolt, jelentős
sikerekkel. A kötet dr. Bonhardt Attila előszavával indul, amely röviden
bemutatja Billnitzert, s a rohamtüzérséget, mint csapatnemet. Bonhardtot
mindenképpen ki kell emelni, nem csak azért, mert rendezte és kiadta az
emlékiratot, hanem mert az ahhoz írt jegyzetapparátus legalább olyan
értékes, mint maga a memoár. A tábornok ugyanis emlékezetből, idős korában írta
meg a két visszaemlékezést, ezért meglehetősen sok pontatlanság (elsősorban nevek és dátumok esetében) van benne. Még
a memoár talán legértékesebb részének tartható 1945-ös Budapestről való
kitörési kísérletben is két nap csúszás van a dátumban, noha a tragédia ettől
még nagyon hitelesen és lendületesen van ábrázolva. Hiába, az emlékezetből
írott dolgoknál ez előfordul, ám Bonhardt gondosan utánajárt és pontosított
ilyen esetekben, sőt az emlékiratban előforduló személyekről részletes és adatgazdag
életrajzot ad számunkra az apróbetűs részben.
A
kötet első tartalmi fejezetében az akkor tüzértisztként harcoló Billnitzer első
világháborús szolgálatára emlékezik vissza. Tulajdonképpeni célja – egyes
számára emlékezetes harci események bemutatása mellett - az osztrák-magyar
tisztikar bemutatása. Láthatóan megviselte az akkor ifjú Billnitzer századost
az ellentét, amely az 1914-es virágeső és az 1918-as tiszteket gyalázó
közvélemény között tornyosult. A fiatal „Bill apó” (ha humor illene egy ilyen
komoly íráshoz, azt írnám Billy, a kölyök) úgy vélte, hogy a hátországi tisztek
rossz példamutatása volt a civilek gyűlöletének oka, a csapatok szétesése pedig
a tisztán megfogható harci cél és motiváció hiányának volt köszönhető.
Az
1918-as polgári forradalomról és a proletárdiktatúráról is karakán véleményt
közöl. Elmondja, hogy a „Nem akarok többé katonát látni” koncepció ilyen
helyzetben merő önámítás volt, hiszen politikai vészhelyzetben a katonai erő imponál. A
Tanácsköztársaságban becsülte, hogy legalább igyekezett katonai erővel megvédeni
Magyarországot, s még a kommunista politikai tisztek között is voltak olyanok,
akik ennek fontosságát értették. Nagyon sajnálta az északi hadjárat sikere
utáni visszakozást, mert roppant demoralizálólag hatott. Kiemeli ugyanakkor,
hogy a katonák igen nehezményezték a vidéki terrorcsoportokról hozzájuk eljutó
híreket.
Az
1920-as 30-as évekről röviden ír, majd a könyv VI. fejezetében az kiugrási
kísérletről fejti ki véleményét. A memoár Billnitzer halála előtt készült, a
Kádár-korszak 70-es éveinek Magyarországán, így annak hangvételén érződik, hogy
már jelentős távolságtartással szemléli a Horthy-kor politikai elitjét. Horthyt
nem különösebben pozitívan mutatja be, és az akkori magyar állam szociális
helyzetéről is kritikákat ejt el itt-ott. A kiugrási kísérletkor játszott
szerepénél elsősorban parancskövető katonaként nyilatkozik magáról, aki azért
nem állt a kormányzó felhívása mellé, mert a parancs nem volt világos. A Szálasi-kormányt legitimnek tartotta, mivel Horthy – zsarolásra – átadta neki a
hatalmat, így katonaként úgy vélte engedelmességgel tartozik annak. Az emlékiratban sehol sem szerepel a Szovjetuniótól vagy a
kommunizmustól való félelem, amely teljes egészében áthatotta a világháborús
magyar katonai gondolkodást, azt szintén a leírás dátuma magyarázza. Ungváry Krisztián:
Tettesek vagy áldozatok? című, 2014-ben megjelent kötete óta tudott az is, hogy
Billnitzer egzisztenciális nehézségei miatt az 50-es években besúgó lett. Ez
érthető, ha nem is menthető a családjával kitelepített, csak segédmunkásként
elhelyezkedni tudó, és ekkor már 70 éves tábornoktól.[i]
A
VII. fejezet a rohamtüzérségé. Billnitzer emlékezetből írja meg a rohamtüzér
csapatnem kialakításának okát, mikéntjét és a rotü egységek szovjetek ellen
vívott harcait. Ez a leghosszabb fejezet, s nem véletlenül, hiszen bár a
csapatnem kialakítása elsősorban Barankay József századoshoz köthető, mégis
„Bill apó” került felettesként fölé, hogy egyengesse a Zrínyi önjáró
tarackokkal felszerelendő 8 osztályból álló csapatnem útját. Maga a tábornok vette át
a Budapest ostromakor a fővárosban szorult rohamlöveg osztályok irányítását, s
katonái tisztelték és szerették parancsnokukat, mivel az osztozott velük
jóban-rosszban, s gondoskodott róluk, amennyire erejéből tellett. Az adatok
pontosításában ismét ki kell emelnem a kiadó Bonhardt Attila szerepét, amellyel együtt a könyv
ezen fejezete a magyar rohamtüzérség eddigi legjobb összefoglalója.
Billnitzer
ezt követően az 1945. február 11-i kitörési kísérletre tér át, amelynek az
egyik legfontosabb forrása ez az emlékezés. A vezérőrnagy részletesen és nagyon
plasztikusan írja le, miként próbált az általa vezényelt igen jelentős létszámú
csoport kijutni a szovjet gyűrűből.
A
szovjet fogságba esést követő évekről is ír a tábornok, melyek igencsak
viszontagságosak voltak az akkor már öregedő harcosnak. E fejezetek szintén
érdekes adatokat tartalmaz arról, miként érzett a Magyarország földjéhez
mindhalálig ragaszkodó és azt elhagyni nem kívánó katona a körülötte lezajló
eseményekkel kapcsolatban.
A kötetben több tucat fotó van, melyek közül kiemelendőek a rohamtüzérséget bemutató fényképek, mint igazi unikumok. Sajnos meglehetősen elszórtan vannak a könyvben, holott a végén található egy néhány oldalas fotópapírra nyomott képalbum. Talán célszerű lett volna akkor már minden képet egy helyre összpontosítani, ráadásul a minősége is jobb lett volna.
Mindent
egybevetve hiánypótló mű ez a kötet, amely bizonyára nagy érdeklődésre fog számot tartani,
s minden II. világháborúról olvasni akaró magyarnak kincs lesz a könyvespolcán, még úgy
is, hogy egymagamfajta fanatikus történelemmániás talán egy ennél részletesebb memoárt
szeretne látni egy ilyen jelentős személy tollából. Nagyon reménykedem abban,
hogy a Hadiakadémia sorozat rááll ehhez hasonló források kiadására is, mert
nagy szolgálatot tenne a magyar hadtörténelem népszerűsítéséért!
A
könyv külcsíne semmi kivetnivalót nem hagyna maga után, ha nem egy sorozat 9. darabja
lenne. Keménykötésű, mint egy szénbányász, és tartósnak ígérkezik, mint a szénbányász szilikózisa, ráadásul a kötet esztétikailag is megfelelő. S hogy mégis miért idegesít?
Mert a Hadiakadémia sorozatnak ez már
4. különböző formátuma. Érthetetlen, hogy egy sorozatot miért kell minden 2-3
kötet után újraszabni, nem tudom egymás mellé tenni őket a polcon, mert rosszul
mutat. Egy sorozat kiadása esetében alap a hasonló külső! Gondoljunk csak a Mi
Micsoda sorozatra, amelyet az ember évtizedek óta azonnal felismer, mert minden
téma- és tartalombeli különbség dacára egyforma nagyságú, színű és kötésű mind
(jó, kapott egy ráncfelvarrást az utóbbi időben, de akkor is igaz). Itt meg van
puhakötésű alacsony kettő, puhakötésű, ámde magasabb változatból öt kötet, egy
kifejezetten nagy 30 cm-nél magasabb gerinccel egy (ezt megértem, a Légi háború a Reich felett színes és
tele rajzokkal), most éppen elemzett darab pedig megint más. Miért nem lehet
egy dizájnra szabni a sorozatot, vagy legfeljebb kettőre? Számomra érthetetlen,
és nem indokolja az sem, hogy ebben vannak színes fotók is.
Pontszám:
Nyolc
Zrínyi rohamtarack a tíz Zrínyi rohamtarackból
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése