Könyvajánló: Borvendég – Palasik: Vadhajtások

Borvendég Zsuzsanna – Palasik Mária:

Vadhajtások – A sztálini természetátalakítási terv átültetése Magyarországon 1948-1953 

Bp.: Napvilág, 2015

„Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.”

Aligha van valaki, akinek a most bemutatandó könyvről nem Bacsó Péter A tanú című klasszikus film e jelenete ugrik be. Ám a fanyar humor mellett érdemes tudni, hogy még csak nem is kitaláció ez az egyébként elmebetegnek gondolt ötlet, s valóban voltak ilyen abszurd próbálkozások a Rákosi-diktatúra ideje alatt. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb ábrázattal kell bevallani, hogy még a magyar narancsnál nagyobb őrültségekkel is foglalkoztak akkoriban. Borvendég Zsuzsanna és Palasik Mária könyve a Szovjetuniót majmoló kommunista diktatúra e kísérleteit mutatja be olvasmányos, mégis tárgyilagos stílusban. A kötet első nagy fejezet a szocialista tervgazdálkodást vázolja elénk, amely éppenséggel minden volt, csak tervszerű nem. A szerzők kiemelten foglalkoznak benne az új mintatelepülés, Sztálinváros (Szebb napjaiban Dunaújváros, még szebb napjaiban Dunapentele) kiépítésével és a tiszalöki duzzasztó létrehozásával. Ez a fejezet tartalmazza a kor egyetlen tartós pozitívumát, mivel az akkori fásítás hatása a mai napig tart.

A következő nagy fejezet azt mutatja be, miként nyomta le a tudományos akadémia torkán a politikai vezetés a nagy testvértől importált Liszenko-féle természetátalakítási kísérletet. Nem meglepő, trükkel és erőszakkal. Egyfelől az MTA vezető szerepét a magyar kutatásban visszaszorították, másrészt feltöltötték azt nekik hű tagokkal, hogy aztán túlsúlyba kerülve, ismét vezető pozícióba tolják vissza az akadémiát. Így aztán már jöhettek az olyan „csodálatos” ötletek, mint a „magyar narancs”, vagy a gyapottermelés az Alföldön.

El is érkeztünk kedvenc fejezetemhez, amely a Magyarországon meghonosítani kívánt növényeket veszi sorba. Elsőként a remek ágas kalászú búzáról olvashatunk, amelynek kalásza szétágazik, így több szemet növeszt, mint a hagyományos búza. A próbálkozás során kiderült, amit már korábban is tudtak: nagyon jó, hogy több szem van rajta, ám sajnos csak nagyon rossz minőségű lisztet ad, amelyből nem süthető kenyér. Még az egyetlen ígéretesnek látszó kísérlet, a rizstermesztés felfuttatása sem vált be, mivel a szakértelem hiánya, és a nem megfelelő munkaerő (itt alkalmazták a kuláknak minősített osztályellenséget) együttesen nagyon alacsony termésátlagokat hozott. 1948-ban megkezdődött a gyapottermelés is. A szintén nagy munkaerőt megkövetelő gyapotot sok helyen kezdték termeszteni központi utasításra, ám gyakorlatilag semmi nem állt rendelkezésre a betakarításához, tárolásához és feldolgozáshoz.   A világpiacon mázsánként 545.5 Forintért vásárolható gyapotot 1950-ben Magyarországon sikerült 1400 Forintért megtermelni, mindezt a legértékesebb magyar földeken, amelyek így kiestek a búzatermelésből… Nem érdemes mindent felsorolni, de a kötet bemutatja többek között a „magyar” füge, gumipitypang, és citrusfélék sorsát. Kedvencem az 1951-es selyemkóró-kísérlet, amelynek „hála” ez a gyomnövény, amelyet akkor központilag termeszteni rendeltek. Ma a selyemkóró gyomnövényként kiszorítja az őshonos fajokat, és igen súlyos károkat okoz, miközben kiderült, hogy rostjai alkalmatlanok az ipari hasznosításra. Nagyon meglepett például még, hogy Sopron környékén a teacserjét igyekeztek meghonosítani, nem túl meglepő módon kevés sikerrel. Erről eddig nem tudtam. Jellemző, hogy a Szovjetunió „vívmányainak” átvétele magasan felülírta a logikát, hiszen nem arról volt szó, hogy egyes náluk alkalmazható módszereket vegyünk át, hanem úgy en bloc mindent, a magyar sajátosságokhoz való integrálás nélkül.

A könyv utolsó része a propagandával foglalkozik, azt mutatva be, miként állították be dicsőségesnek az elvetélt kísérleteket. Ez ismét egy igazi unikum, melynek elolvasása után biztosan nem fogjuk visszasírni az 50-es évek elejét.

Mindent egybevetve egy értékes és érdekes kötetről van szó, amelynek olvasása után garantáltan még többet nevetünk Bástya elvtárs arcán, amint citromba harap. 

(Eredetileg megjelent: Hegyalja. Ménfőcsanaki havilap. 2016. 7-8. sz. 6.o.)

Pontszám: 7/10