Vavyan Fable: Szamurájszív
Budapest: Fabyen, 2015
384 oldal
Pontosan tudom, hogy 2003-ban olvastam először
Vavyan Fable kötetet, mikor egy esős tavaszi napon, könyvtári gyakorlaton
voltam a csornai városi könyvtárban. Olvasó alig tipegett be az égi áldás
következtében, s a Jégtánc került karmaim közé. Annyit sem tudtam a Fable név
mögött bujkáló személyről, mint VV Gipsz Jakab az etikáról. Engem sohasem a
röhögés miatt vonzott Fable, bár tudom, sokan emiatt szeretik. Nem is a
szófordulatok, szófacsarások miatt vettem kezembe a műveit, ezek - noha sokszor
szórakoztatnak, mivel magam is gyakran élek ilyenekkel -, még számomra is túlságosan
erőltetettek időnként. Ami miatt imádtam Fable könyveit, az a világról
kialakított egyszerű, sallangmentes értékorientált képe és az iszonyatosan
pörgős tempó, amely regényeit jellemzi.
Mit kaptam ebből az új krimiben? Hát a pörgés nem
hiányzott a Szamurájszívből sem, az biztos. Az ember csak kapkodja a fejét
lapozva az oldalak, hogy most éppen kire vadászik a zsarupáros. Fable egyik
beteg perverztől a másikig hajt minket, van itt minden, mi szem-szájnak, s tévéhiradóknak
(hány)ingere.
A kötet elsőszámú főgonosza nyilvánvalóan a
tömeggyilkos norvég Breivikről mintázódott, megspékelve némi UFO-s agyalágyult
beütéssel. Vicces volt a karaktere, de talán kár volt ennyi abnormalitást
zsúfolni egy személybe. Azt természetesen meg sem kell említenem, hogy antagonistánk
nem „nemzetiszocialista”, csak szimplán „náci”. Pedig mennyivel részletesebb
mondanivalóval bír az eredeti teljes név! Ezért aztán hanyagolják rendesen a „mainstream”
kultúrában. Na mindegy… Mellesleg az egész fazon olyan volt, mintha a Hihetetlen
magazin „heti kretén” rovatának éves toplistájáról lett volna összeollózva. Egy
ilyen alak a valóságban az első bombakészítő akciója során beterítette volna a
környéket.
Természetesen Fable regényei nem is a valóságról
szólnak, noha sokszor igen kemény mondanivaló is akad benne. Ebben a regényben
ez hiányzott számomra. Sőt valahogy az a szépség és báj, ami a Jégtáncban
annyira megfogott, azt sem leltem meg (és a legutóbbi években megjelent más regényeiben
sem). Nem tudott elvarázsolni, de azért szórakoztatott. Talán csak öregszem, és
már nem látom a világot olyannak, mint húszévesen. Mindenesetre a jó és rossz
harca mindig vonzó és klasszikus téma, bárminemű feldolgozásban. Szerencsére, a
Fable-féle empátia nem csúszik át a mindenhonnan ránk özönlő toleranciatúltengésbe,
ő sohasem helyezi előrébb a bűnöző jogait az áldozaténál.
A karakterek az írónőnél megszokottak: Vis Major
még mindig nagyon menő, Kyra zakkant őrült, Don’Gelo üde színfolt volt (tipikus
Fable-macsó, akin asztalt lehet törni). A gyerekszereplők nem sok vizet
zavartak, a bűnözök meg epizódisták. Hogy ismét feltűnik a Denisa-Belloq páros
is, igazából nem érdekes, másodhegedűs státusszal kénytelenek beérni, ami talán
nem is baj. A kevesebb néha több, - bár a matematikusok alighanem ezért nyakamon
tesztelnék a húrelméletet. Amiről persze tudom, hogy fizika. Néha a rajongók – hú
de utálom ezt a szót… - közt megy a csata, hogy Denisa vagy Kyra, Belloq vagy
Tatami… pardon Vis Major. Ezt mondjuk annyira nem értem, mert a két páros közt
annyi a különbség, akár két pompomlány között a meccs félidejében: némileg más
háttérsztori, de teljesen csereszabatosak.
A könyv szerkezetét tekintve két különálló,
időben és szereplőkben elkülönülő vonal. Az egyik a „mostban”, a másik előző
Karácsony táján játszódik. Engem nem zavart különösebben, de nem is adott hozzá
a dolgokhoz, mivel a két szálat csak Kyra és Vis Major személye köti össze. El
tudom képzelni, hogy valakit zavart az ide-oda ugrálás.
Amit még negatívumként kiemelnék: az angyalos
betétek teljesen felesleges mivolta. Fogalmam sincs, miféle célt szolgáltak,
hacsak nem Kyra Emett elmegyógyintézetbe kerülését előlegezik meg.
Szóval nem egy rossz könyv a Szamurájszív, bár kedvenceim (a Jégtánc mellett ide sorolhatóak: Ki feküdt az ágyamban?, Ébredj velem!) színvonalát nem érte el,
de lényegesen jobban tetszett, mint a számomra Fable munkásságában mélypontot
jelentő Habospite vagy a Tíz kicsi kommandós.
A
kiadásról:
Semmi meglepő. A Fabyen kiadó – azaz Fable saját
kiadója – hozta a szokásos Fable stílusú könyvet: színes borító, fűzött kiadás.
A fűzés Fabel könyveinél a jobbak közé szokott tartozni, meglepően kevés kötete
esett szét a könyvtárunkban az évek során (kivéve Csontfuvola, amely viszont
gyakorlatilag azonnal), majd az idő eldönti, ez is ilyen-e. A borítókép
borzalmasan túlzsúfolt, a homokvárat nézve pedig erőt vesz rajtam az
értetlenség. Összességében a célnak megfelel, ránéz az ember, és tudja
Fabel-könyv. Már csak azért is, mert a címnél lényegesen nagyobb betűkkel
vésték rá. Hiába, Fable már fogalom a magyar szórakoztató regények piacán.
Joggal.
Pontszám:
Hét Tatami a tíz Mamamiból.
7/10
www.moly.hu: 84 %
www.goodreads.com: 4.2 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése