Szeretjük őket:

2015. március 28., szombat

Szerelem háború idején : 1915-ös levelek

Nem csekély kihagyás után folytatom az első világháborús leveleim közlését, igaz immár nem a tavaly megismert Pertik Tamás főorvos életét követjük nyomon (1., 2., 3. részek), aminek oka az, hogy az ő levelezését eljuttattam jogos örököseihez, miután azok egyike felfedezte itt. Ezúton is remélem, hogy a családtörténet megírásához majd jó hasznát veszik. Másolatot nem készítettem a levelekről, így Pertikék sztoriját nekik kell kiegészíteni és befejezni.
Most Séllei Lajos (egy levelét már mutattam) levelezésének 1915-ös darabjai kerülnek sorra, melyeket egy szerelmespár írt egymáshoz éppen száz éve. Szereplőinkről szinte semmit nem tudok. Annyi bizonyos, hogy Miszlai Katica (valószínűleg Kata) Orosházán élt, leveleit pedig Tekintetes Onsléger Márton baromfiüzletében (Orosháza, Vasúti sor 300. sz.) kapta kézhez. Séllei Lajos nem tudom, honnan származott, csak remélem, hogy nem azonos azzal a pusztaföldvári Séllei Lajossal, akit a 101-es gyalogezred emlékkönyve a hősi halottak között említ…[1] Az biztos, hogy 1915 elején éppen sebesülésből lábadozik, bár sebe már gyógyulóban, de az orvos egyelőre nem engedi se haza, se vissza a frontra Békéscsabáról a 101-es gyalogezredhez.


I.
Séllei Lajos levele Miszlai Katicához
Kiskunfélegyháza, hadikórház – 42. számú ajtó
1915. január 9.

Kelt levelem 1915. I/9-én.
Kedves Katicám! Kívánom az Istentől, hogy ezen pár sor írásom a legjobb egészségben találjon, olyanban, mint nékem van, mert nekem az van. Néked is azt kívánok! Tisztelem apád, anyád és testvéreidet, azoknak is jó egészséget kívánok!
Kedves Katicám, tudatom veled, hogy szerencsésen megérkeztem. Igaz, hogy nagyon rossz volt, mert bizony olyan formán voltam, hogy talán el se jövök, mert mikor megindult a vonat, azt gondoltam, hogy elmegy az eszem, mert bizony rosszul esett, hogy el kölött jönni, de mégis eljutottam szerencsésen. De hogy mely vonattal megyek Csabára, azt nem tudom, mert lehet, hogy 5-kor vagy 9-kor, de ha lehet, akkor kiszállok, mert bizony fáj, hogy visszajövök-e vagy többet soha, mert nem tudja senki, hogy mikor éri a halál. De majd megsegít az isten, és akkor majd hazamegyek, mert csak mindig te vagy az eszemben, mert érted fáj a szívem, de hogy mikor gyógyul meg, azt nem tudom. Mert már most nem soká megint oda köll menni ahol a mészárlás megy, és hogy vissza jövök-e azt nem tudom, de azért mégis bízok az Istenben, hogy visszasegít az én kedves Katicámhoz, akit én olyan nagyon szeretek.
Többet nem írok, mert beteg a szívem, és [nem] tudok írni. Maradok hű kedvesed a sírig: Lajos
Majd csak hazasegít az Isten.


II.
Séllei Lajos levele Miszlai Katicához
Békéscsaba, tartalékkórház – 2. barakk
1915. január 17.

Kedves Katicám csókollak: Lajos
Kelt levelem 1915. 1/17-én.
Kedves Katicám, leveled megkaptam, melynek nagyon megörültem. Megértettem, hogy egészséges vagy, én is az vagyok. Néked is hasonlót kívánok. Tisztelem apád, anyád és testvéreidet, azoknak is jó egészséget kívánok!
Kedves Katicám, azért írtam, hogy az ágyat nem köll bevinni, hogy úgysem soká lehetek otthon, mert ha a sebem nem volna begyógyulva, akkor legalább tovább otthon lehetnék, de így nem lehet. Kiírtak abrikternek[2] a regrutákhoz, de az orvos, mikor megtudta, hogy mikor jöttem Csabára, azt mondta, hogy még nem lehet, mert nékem pihenni köll. Mármost nem tudom, hogy meddig leszek itt a kórházban, mert olyan rossz hely van, hogy nem szabad sehova menni, még dohányozni sem szabad bent, egészen olyanok vagyunk, mint a fogoly. Már azt is gondoltam, hogy kérezkedek a századhoz, de akkor meg beosztanak a marsba[3] és el köll menni Szerbiába. Írid, hogy talán jobban föltalálom máshol magam, mint otthon. Ha föltaláltam volna akkor nem mentem volna haza Félegyházáról sem, mikor milyen kevés időt adtak, hogy alig hazamentem, már eltelt, és el köllött menni nekem. Jobb volna, ha otthon lehetnék, mert akkor tudnám, hogy veled együtt vagyok, és akkor nem gondolkodnék annyit, mint így, mert így mindig te vagy az eszemben, nemhogy elfelejtenélek. De mióta otthon voltam, azóta nincs egy nyugodt éjszakám, mert mindig rád gondolok, mert olyan jól éreztem magam míg otthon voltam, mintha talán mennyországban lettem volna, mikor azt [a] két szép szemed megláttam. Mert olyan nagyon tudlak szeretni hogy felejteni nem tudlak. Írod, hogyha haza mennék, többet tudnál beszélni, de így nem írod meg, mert megharagszok. Én nem haragszok, csak írd meg, hogy mi az, mert énvelem tudod, hogy nem lehet olyan könnyen összeveszni, vagy talán mármost nem köllök, hogy nyomorult vagyok? Ölég baj ez nekem, de nem tehetek róla. Tudod mit mondott anyád, hogy ott voltam, és én mondtam, hogy én nem teszek úgy, mint az Anti, mert én téged elveszlek, csak az Isten hazasegítsen! Vagy talán valaki valamit mondott? Mert olyan, mint amilyen legények otthon vannak, azok sokat tudnak beszélni.
Kedves Katicám, én nem tehetek semmit, mert nem engednek haza, csak ha kérvény van. Ezzel bezárom levelem. Maradok hű kedvesed a sírig: Lajos, aki el nem hagy soha, mert igazán szeret. Választ várok rögtön!
Csókollak számtalanszor, még többször, mint mikor most otthon voltam.
Az Árvai sem legény énelőttem!
A Vági Peta [?] írt-e a Bella Janinak, mert a Jani szeretné a Petát. Látod, én nem vagyok olyan legény.


III.
Séllei Lajos levele Miszlai Katicához
Békéscsaba, tartalékkórház - 2. barakk
1915. január 20.

Kelt levelem 1915 I/20-án.
Kedves Katicám! Kívánom, hogy ezen pár sor írásom a legjobb egészségben találjon, olyanban, mint nékem van, mert hála Isten, mekkora az van, néked is azt kívánok! Tisztelem apád, anyád és testvéreidet, azoknak is jó egészséget kívánok!
Kedves Katicám! Voltam orvosi viziten és azt mondta a törzsorvos, hogy még nekem kell a pihenés, mert nagyon rosszul nézek ki, és így elsejéig itt leszek. Azt kérdezte, hogy voltam-e már otthon, és én azt mondtam, hogy nem voltam, és azt mondta, hogy akkor még nem lehet kiküldeni, mert nagyon rosszul néz ki, de aki már volt otthon kórházban, azt kiküldi. Én is kérezkedtem haza, és azt mondta, hogy nem lehet, mert most nagyon köll a legénység.[4] Hát ha lehet, majd kérezkedek valahova őrségre, akkor legalább nem kell visszamenni, de amíg lehet, hát itt meghúzom magam, mert már eleget szenvedtem. Azért kedves Katicám ne haragudj, hogy nem megyek haza, én nem tehetek róla, hogy ilyen szerencsétlen vagyok, hogy nem eresztenek haza, de ha kitesznek a századhoz, akkor hazamegyek, nem bánom, ha mindjárt fölakasztanak is, mert én teérted képes vagyok halálba menni. Mert én nagyon szeretlek, nincs olyan lány, aki nékem köllene, mert nekem nem kell senki csak te, kedves Katicám! Írd meg, hogy voltál-e annál a vén jósasszonynál, és hogy mit mondott, mert szeretnék a szeme közé nézni, hogy nékem mit mondana, de tudom, hogy nem mond igazat. Engem olyan nagyon bántott, hogy írtad, hogy mit mondott.
Hát kedves Katicám, ezzel zárom levelem! Maradok hű kedvesed a sírig: Lajos.
Választ várok rögtön! Tisztelem apádat!


IV.
Miszlai Katica levele Séllei Lajoshoz
Orosháza, 1915. január 22.

Kelt levelem 1915. január 22-én.
Kedves Lajosom, tudatom vele, hogy a levelét megkaptam, melynek nagyon örültem. Megértettem belőle, hogy egészséges, én is az vagyok, magának is azt kívánok! Tiszteli apám-anyám és a testvéreim is. Azok is jó egészséget kívánnak.
Kedves Lajosom, leveléből megértettem, hogy nem jöhet haza. Igazán nagyon sajnálom, hogy nem láthatom meg, pedig már úgy vártam mindig, hogy egyszer csak majd betoppan. Én nem haragszok, hiszen ha jöhetne, úgy is tudom, hogy hazajönne! Hát drága szívem, hacsak lehet, akkor csak jöjjön, mert nagyon várom, és amit írt a másik levélben, hogy hazajön és levetetjük magunkat [fényképezővel], én is szeretném azt, legalább lenne olyan fényképem is. Kedves Lajosom, igazán nagyon sajnálom, hogy úgy megsértettem, én nem hiszem el úgysem, amit az hazudott. Legyen egész nyugodt, én nem gondolok mást, én mindig annál az egynél maradok, én hűségemet nem szegem meg, mert az Isten is megverne, ha olyan jószívűt, mint maga – mert magánál nemesebb szívű nincs, mint maga -, nem hiszem én el akárki, akármit mondana. Én is szeretem magát, nincs az a világon, akivel felcserélném én magát, mert inkább meghalnék, mint magától elváljak. Mert én nem úgy kezdtem magával, hogy énnekem csak valamennyi ideig kell csak, hanem sírom bezártáig, mert ha magát nem segítené meg az Isten, én sem élnék tovább, nem érne nekem már az élet semmit, ha magával nem élhetnék boldogságban. Mert nálam nem lesz boldogabb senki, ha magával együtt leszek, mert én magát nem is gondolja, milyen nagyon tudom szeretni; nemhogy még én mással felcseréljem, drága Lajosom!
Én szeretni fogom, míg a földön felül leszek, csak ne volna ez az átkozott háború, de sokkal boldogabb lennék, mert már akkor az ősszel itthon lenne véglegesen. És lennénk akkor mink nagyon boldogok, de így nem ér az élet majd semmit sem, mert így nem biztos az élete magának sem, drága szívem! Ezzel bezárom levelem. Maradok hű a sírig, én a maga rabja: Katica
De ki tudnám magam most sírni a maga karjai közt, mert nagyon fáj a szívem, nem is gondolja! Csókolom számtalanszor. Választ várok.


V.
Séllei Lajos levele Miszlai Katicához
Békéscsaba, tartalékkórház – 2. barakk
1915. január 25.

Kelt levelem 1915. 1/25.
Kedves Kaicám leveled megkaptam, melynek nagyon megörültem. Megértettem, hogy egészséges vagy, én is az vagyok, néked is hasonlót kívánok! Tisztelem apád, anyád és testvéreidet, azoknak is jó egészséges kívánok!
Kedves Katicám! Azt írod, hogy ha tudtad volna, hogy azt mondja az a vén banya,[5] akkor nem is mentél volna el. Mert bizony, ha én elmennék és megmondaná, hogy én hogy voltam, és hogy mi volt, meg a harctéren voltam, hogy, hogy volt, akkor elhinném, hogy tud valamit, de így nem hiszek senkinek. Kedves Katicám, én hazamennék, csak lehetne, de nem lehet, mert itt nem úgy van az ember, mint míg civilben van. Mert én tudom, hogy mi a katonaélet, mert én már eleget próbálom, de hogy mikor szabadulok meg, azt nem tudom. Mert ha vége lesz ennek a betyár világnak, akkor majd csak jobb lenne, mert akkor számíthatnánk, hogy mikor szabadulok meg, de így nem lehet, mert nem biztos az ember élete, csak addig, míg itthon van. Kedves Katicám, éppen vasárnap volt itt nálam egy fűhrer,[6] és mondta, hogy kérezkedjek ki a századhoz és ővele menjek Szerbiába, mert ő szeretné, ha én is elmennék, legalább lenne egy olyan, aki vele együtt volt, mert ő már be van osztva a marsba. De én azt mondtam neki, hogy majd megtátom, mert bizony olyan hely van itt, hogy sehova sem lehet kimenni, de azért majd lesz valahogy. Édesapámnak írtam, hogy a zsebórám tisztítassák ki, és küldjék el , mert én olyan vagyok anélkül, mint aki nem hall. Meg hát azt nem adnám semennyiért senkinek, mert az egy emlék, mert én úgy szeretem azt, aki azt ajándékozta. Mihály bátyámtól is kaptam levelet, és az is szeretne velem beszélni, hogy milyen vagyok, és írtam neki, hogy még most is olyan rossz vagyok, mint voltam. Írta, hogy szeretne hazajönni, és [szeretné] hogy én is otthon volnék. Megmondaná néked, hogy itthon van az akit te olyan nagyon szeretsz. Én is szeretlek kedves Katicám, nem is felejtelek el soha, mert igaz voltál hozzám. Azt hittem, hogy megharagudtál rám, hogy nem írtál levelet, én már hármat küldtem, míg kaptam.
Ezzel bezárom levelem. Maradok hű kedvesed a sírig, én Lajos, kinek Katica a kedvese. Csókollak kedvesem. Választ várok! 


Jegyzetek:

[1] 101-es zászló alatt. Szerk.: Makkay Machalek Mihály. Budapest, 1934. p. 213.
[2] Oktatónak a kiképzendő újoncok mellé.
[3] Azaz beosztják menetalakulatba, amellyel feltöltik a fronton álló csapatokat.
[4] Valóban a nagy veszteségek miatt és mivel már Magyarország határához érkeztek az orosz seregek, 1915. januárjának végén égetően szüksége volt a Monarchia hadvezetésének minden katonára.
[5] Azaz a korábban emlegetetett jósnő.
[6] Vagyis vezető.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése