Crixus, a gall
A Spartacus című sorozatban Crixus az egyik legfontosabb
szereplő a gladiátorok oldaláról, úgyhogy most azt szedtem össze, hogy az ókori
források alapján mit tudunk Spartacus helyetteséről ténylegesen. Annyi biztos,
hogy gall volt, így feltételezhetjük, hogy gladiátorként a gallusnak (a kutatók
szerint később ebből alakult ki a murmillo és a secutor) nevezett típushoz
tartozott, bár ez közel sem biztos, hiszen a gladiátorokat harci képességeik
alapján sorolták be elsősorban az oktatók. De olvassuk magukat a forrásokat,
hiszen ami ezen túl van, az már csak legjobb esetben is pusztán feltételezés!
| A Manu Benett megformálta Crixus a Spartacus: Vér és homok című sorozatban természetesen eredeti ábrázolás, sőt leírás sem maradt fenn az igazi gallról |
Plutarkhosz:
Crassus[1]
„8. A gladiátorok
felkelése és Itália elpusztítása, amelyet általában Spartacus háborújának
neveznek, a következőképpen kezdődött: Egy bizonyos Lentulus Batiatus
gladiátoriskolát tartott fenn Capuában; a gladiátorok többnyire gallok és
thrákok voltak. Gazdájuk, nem rossz magaviseletük miatt, hanem csak azért, hogy
gladiátori harcra kényszerítse őket, kegyetlenül szigorú őrizetben tartotta az
embereket. Kétszázan közülük meg akartak szökni, de tervüket elárulták.
Hetvennyolcan előre értesültek az árulásról, és sikerült megszökniük. Előbb
valami konyhából bárdokat és nyársakat szereztek, majd az úton szekereket
tartóztattak fel és fosztottak ki, amelyeken gladiátori fegyvereket
szállítottak egy másik városba, és ebből felfegyverkeztek. Birtokukba vettek
egy jól védhető helyet, és három vezért választottak; közöttük az első
Spartacus volt…”
Kommentár: Mint más forrásból tudjuk, a másik kettő gall
volt, Crixus és Oinomaius.
„9. A senatust most
már nem annyira a szégyenletes és gyalázatos lázadás nyugtalanította, inkább a
veszélytől féltek, s ezért - akárcsak a legnehezebb és legnagyobb háborúkban -
mindkét consult kiküldték Spartacus ellen. Gellius, az egyik consul, váratlanul
beleütközött azokba a germánokba, akik merészen és gőgösen kiváltak Spartacus
táborából, és mindnyájukat felkoncolta.”
Ez itt már Crixus halála, bár maga itt is megnevezetlen
marad. Mint Appianustól megtudjuk, Crixus vált ki Spartacus táborából egy
csapat gall és germán harcossal, akiket aztán Lucius Gellius Publicola, a Kr.e.
72-es év konzulja legyőzött.
Livius: Periochae[2]
„95. Hetvennégy
gladiátor megszökött Lentulus capuai ludusából,[3]
maguk köré gyűjtve nagyszámú rabszolgát és háziszolgát, háborút kezdtek Crixus
és Spartacus vezetésével, és legyőzték Publius Varenust és helyettesét Claudius
Pulchert.”
„96. Quintus Arrius
praetor szétzúzza Crixust, a szökött rabszolgák vezérét és 20 ezer emberét.
Gnaeus Lentulus konzul szerencsétlen harca Spartacus ellen. Lucius Gellius
konzult és Quintus Arrius praetort szintén legyőzi [Spartacus].”
Sajnos Titus Livius nagy történeti művének azon könyvei,
amelyben Spartacus felkeléséről ír, nem maradtak fenn, ezért csupán egy
Egyiptom homokjában, Oxyhynchus városánál fennmaradt kivonatból tudunk a
tartalmáról. Itt arról értesülünk, hogy Crixus seregét nem maga Gellius
Publicola, hanem alvezére a praetor Quintus Arrius győzte le. Feltűnő, hogy
Crixus a rabszolgafelkelők vezéreinek felsorolásánál itt még elől van. Nem
tudni mi volt a helyzet a gladiátorok közt a szökés után, de elképzelhető, hogy
Spartacus fővezéri helyzete nem volt egyértelmű a kezdet kezdetén, csak első
nagy sikerei után.
Orosius: Historiae
adversum paganos[4]
„A város 679.
évében,[5]
mikor Lucius és Cassius voltak a konzulok, 74 gladiátor megszökött Gnaeus
Lentulus capuai kiképzőiskolájából. Crixus és Oenomaus, akik gallok voltak,
valamint a thrák Spartacus vezetése alatt a szökevények elfoglalták a Vezúv
hegyét. Onnan később leereszkedtek, és elfoglalták Clodius prateor táborát, aki
korábban körülfogta és ostrom alá vette őket. Miután Clodiust menekülésre
kényszerítették, a szökevények a fosztogatásra fordították minden figyelmüket.
Útjukon Cosentia és Metapontum felé rövid idő alatt hatalmas erőt gyűjtöttek
össze. Feljegyzések szerint [fuisse refertur] Crixusnak egy 10 ezer fős serege
volt, és Spartacusnak háromszor annyi. Oenomaust már megölték egy korábbi
csatában… A szökevényekkel szemben a konzulokat, Gelliust és Lentulust
rendelték ki. Gellius csatában legyőzte Crixust, bár ez utóbbi nagy bátorsággal
harcolt; Lentulust azonban megverte és megfutamította Spartacus.”[6]
Orosius, a késő-ókori keresztény történetíró ugyan
évszázadokkal az események után élt, mégis nagyon sok érdekességet egyedül ő
említ Spartacus rabszolgaháborújáról. Nem tudni, hogy milyen adatok alapján
dolgozott. Mindenesetre tudjuk, hogy amikor módjában állt, nagyon jó forrásokat
épített művébe.
Florus: Róma háborúi[7]
III.20. „Lentulus bajvívó iskolájából kitörve, Spartacus, Crixus és
Oenomaus harminc vagy még több hasonló sorsú férfival együtt elmenekült
Capuából. Zászló alá szólították a rabszolgákat, s amikor több mint tízezer
ember összegyűlt, felhagytak vele, hogy örökösen kereket oldjanak az üldözők
elől: bosszúra szomjaztak.
… [Spartacus] Csatában elesett parancsnokainak [azaz Crixusnak]
temetését hadvezéreknek kijáró végtisztességgel tette ünnepélyesebbé, s
megparancsolta a foglyoknak, hogy a halotti máglya körül fegyverrel mérkőzzenek
meg egymással. Azzal akarta lemosni a múlt szégyenét, hogy az egykori bajvívó
emlékére maga is gladiátorjátékokat rendezett. Ettől kezdve már a consuli
seregeket is megtámadta, Lentulus csapatait az utolsó szálig levágta az
Appeninekben, Mutinánál[8]
pedig Caius Cassius táborát semmisítette meg.”
A Kr.u. II. században alkotó
Florus művéből értesülünk a legrészletesebben a Crixus hamvai előtti
tisztelgésül tartott ellen-gladiátorjátékról (illetve van egy Orosius rész, ami
talán szintén erre vonatkozik, de ez nem egyértelmű). Érdekes, hogy Hérodotosz
a Kr.e. V. században hasonlóan írja le az előkelő thrákok temetési
szertartását: A holttestet három napon át kiterítik, áldozati állatokat vágnak
le, megsiratják az elhunytat, majd halotti tort ülnek, és a halottat elégetik.
(Hérodotosz, V.8.)
Sallustius: Historiae[9]
„3.64 Néhány nappal [később] a mieink [azaz a rómaiak] egyre
magabiztosabbak lettek és hencegve kezdtek beszélni. Ez arra késztette
Variniust, hogy meggondolatlanul egy ismert veszély ellen vezesse katonáit,
akik még újoncok voltak, kipróbálatlanok és megfélemlítette őket a társaik
korábbi katasztrófái. Kivezette őket teljes sebességgel a rabszolgák tábora felé,
de most már hallgatagok voltak, és nem akarták a csatamezőt, ahogy korábban
dicsekedve követelték. De azok [a rabszolgák, Spartacusék] is meghasonlottak
egymással, mert nem tudtak egyetértésre jutni, hogy mit tegyenek. Crixus és
gall társai, valamint a germánok össze akartak csapni a rómaiakkal és csatát
vállalni velük, míg Spartacus [itt megszakad a töredék, de az jönne
nyilvánvalóan, hogy nem akart ütközetbe bocsátkozni.]”
Nagy fájdalom a történészek
számára, hogy Sallustius Crispus: Historiae című történeti műve csak igen
töredékesen maradt ránk, és most különösen az számunkra, hogy a
rabszolgafelkelésről szóló rész szintén. Ez a töredék éppen a Varinius elleni
csatát megelőző eseményeket meséli el, és már jelzi azt a törést a felkelők
táborában, ami majd ahhoz vezet, hogy Crixus különválik Spartacustól.
Appianos: Róma története[10]
„XIII. 539. Ebben az időben Itáliában a Capuában előadások céljaira
képzett gladiátorok egyike, Spartacus, egy thrák származású férfi, aki egykor
római katona volt, de szökése és fogságba esése után eladás révén gladiátorok
közé került, mintegy hetven társát rávette, hogy inkább a szabadságért
vállaljanak veszélyt, mintsem azért, hogy az előadásokon látványként
szolgáljanak. Segítségükkel leütötte az őröket és elmenekült. 540. Útközben
egyes járókelőktől husángokat és kardokat raboltak, s ezekkel felfegyverkezve a
Vesuvius hegyre menekültek. Itt Spartacus számos szökött rabszolgát és egyes,
szabad földműveseket is magához fogadott, s a szomszédos földeken portyázott,
Oinomaos és Krixos nevű gladiátortársait pedig alvezéreivé tette. … 542. …
Ekkor ellene küldték a két consult, két légióval.[11]543.
Ezek egyike a harmincezer katona élén álló Krixost a Garganus hegy tövében úgy
megverte, hogy seregének kétharmad része vele együtt ottveszett. 544.
Spartacust, aki az Appenineken keresztül az Alpok felé sietett, s az Alpokon át
kelta területre akart áttörni, a másik consul feltartóztatta, és – miközben
consultársa hátulról szorongatta a rabszolgasereget – meg akarta akadályozni a
menekülésben. Spartacus azonban külön-külön szállt szembe velük és
mindkettejüket legyőzte. 545. Így azok teljesen megzavarodva hátrálni voltak
kénytelenek. Spartacus ekkor háromszáz római hadifoglyot Krixos halotti
árnyainak tiszteletére áldozatul leöletett.”
A Spartacus-féle háború egyik legfontosabb forrás
Appianos, aki nagyon szép és világos leírást hagyott ránk a Crixus halálát
okozó harcokról. Ezzel a Crixusról hirtelen összeszedett forrásaim végére is
értünk. Bizonyára akad még pár ókori utalás, de semmi olyasmi, ami igazán
bővítené az ismereteinket.
Jegyzetek:
[1]Plutarkhosz: Párhuzamos
életrajzok. I-II. Bp.: Magyar Helikon, 1978. Az idézett részek: p. 876-878
[2] A fordítás innen:
http://www.livius.org/li-ln/livy/periochae/periochae00.html Letöltve: 2015.
január 31.
[3] Ludus – gladiátoriskola.
[4] Online: http://www.attalus.org/latin/orosius5.html
Letöltve: 2015. január 31.
[5] Kr.e. 72-ről van szó.
[6] Online: http://www.attalus.org/latin/orosius5.html
Letöltve: 2015. január 31.
[7] Florus: Róma háborúi. Bp.:
Európa, 1979. p.119-120 Fordította: Havas László.
[8] A mai Modena.
[9] Online: http://www.attalus.org/translate/sallust.html
Letöltve: 2015. február 1.
[10] Appianos: Róma története. Bp.:
Osiris, 2008. p. 520-521
[11] A római konzulok hagyományosan
két légió felett parancsnokoltak, ez mintegy 12 ezer római legionáriust jelentett
ekkoriban, melyet a segédcsapatok akár a duplájára is duzzasztottak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése