Tripla könyvajánló - 1 napló, 1 emlékirat, 1 levelezés

Ma egy kissé különös könyvajánlót/kritikák fogok közzé tenni, mert némiképpen történelmi jellegű. Szeretnék bemutatni egy-egy történelmi forrástípust is, miközben bemutatom az adott könyveket. Leírni, miért hasznos a történelemmel foglalkozóknak az adott típusú anyag, illetve mire kell figyelni olvasása közben. Jöjjön tehát egy napló, egy visszaemlékezés és egy levélgyűjtemény!

Isten nevében! : Jánosi Engel Róbert hadinaplója (1915-1917)

Szerk.: Schweitzer Gábor – Baiersdorfi Kristóf

Pécs, 2013

A történelmi források egyik speciális és különösen fontos fajtája a napló. A naplók azért jók, mert szerzőik rendszerint (bár nem mindig) nem a nagyközönségnek szánták, így gondolataik, szándékaik kendőzetlenül maradnak fenn, szemben mondjuk az utólag írt emlékiratokkal. Ráadásul az eseményeket az átélő általában közvetlenül megtörténtük után írja le, így általában az időrendjük nem hibás. Hadtörténelmi eseményeknél így a történészek nagyon gyakran támaszkodnak a naplókra. Természetesen van hátrányuk is, mint minden forrástípusnak. A naplók nem képesek általában összefüggéseikben kezelni az eseményeket, hiszen a szerző csak azt tudja megörökíteni, amit a naplóba való íráskor éppen tud. Sokszor egy-egy napi bejegyzés nagyon rövid, akkor is, ha például egy összecsapást örökít meg, mivel a lejegyzés pillanatában vagy nincs ideje hosszasan írni, vagy nem tűnik olyan fontosnak a dolog, mint a későbbiekben kiderül.

Egy tavaly kiadott első világháborús naplót vettem a héten egyik könyvesboltban, amely egy zsidó származású pécsi polgár szolgálatát mutatja be, Jánosi Engel Róbertét. Miért érdekelt a napló? Például, mert kicsit különleges. Nem első vonalbeli katonaként mutatja be az 1915-ös galíciai, az 1916-os erdélyi eseményeket, hanem mint utásztiszt, akinek feladata a hadsereg utánpótlási vonalainak karbantartása, fedezékek kiépítése volt. Számomra ez nagyon érdekessé tette a feljegyzéseket, mert ilyen jellegű munka még nem nagyon akadt a kezembe. Jánosi királyhű, igazi polgári műveltségű ember, aki egyben hazafi is. Nagyon jó ilyen köteteket kiadni, mert ha az 1919-es eseményeknél megjegyezzük, hogy a zsidóság milyen szerepet játszott a proletárdiktatúrában (mert bizony annak vezetői nagyrészt zsidó származásúak voltak), akkor azt is meg kell örökíteni, hogy más zsidó származásúak pedig ott voltak a világháború poklában és kötelességüket teljesítve védték a Magyar Királyságot. A napló remekül mutatja be a munkásosztagok tevékenységét, hogy minél nagyobb védelmet tudjanak nyújtani a bakáknak harc közben, hogyan készültek el a barakkok, sáncok, árkok. Ajánlom minden hadtörténelem iránt érdeklődőnek, mert nem unalmas szakirodalomról van szó, hanem olyan dokumentumról, amely közel hozza hozzánk a 100 évvel ezelőtt hadba vonult katonák mindennapjait.

A kötet kiadása semmi extra, címlapján az író fényképe kislányával. Sajnos fűzött könyv, de úgy látom nem fog szétesni egyik hétről a másikra, és így nem is túl drága (2200,-Ft).

Értékelés:

8/10

Gróf Bánffy Miklós: Egy erdélyi gróf emlékiratai

(Emlékeimből; Huszonöt év)

Bp.: Helikon, 2013

Másodikként egy emlékiratot mutatnék be. Pontosabban nem is egyet, mert az „Egy erdélyi gróf emlékiratai” két emlékiratot tartalmaz.

Az emlékiratok szintén nagyon hasznosak a történészek számára, főleg ha azokat egy-egy nagy formátumú, események alakulására befolyással bíró ember írta. Az emlékiratok ugyanakkor veszélyesek, ezért fokozott óvatossággal kezelendők. Ugyanis rendszerint a visszaemlékezések komoly hátránya, hogy a fontos eseménye után sok évvel készülnek, sok esetben szerzőjük életének végén, ami a csalóka emlékezet, vagy szándékos torzítás miatt nem válik előnyükre. A dátumokban gyakran tévednek, a szerző egykori cselekedeteinek mozgatórugóit utólagos magyarázkodás maszatolja el, máskor pedig szándékos hazugság. Hiszen az emlékirat szerzője magát általában (akadnak azért kivételek, például Rákóczi Vallomásai, amely azonban inkább egyfajta gyónás, és nem a nagyközönségnek szánta) igyekszik magát a legjobb fényben megmutatni, ellenfeleit pedig befeketíteni. Ugyanakkor nagy előnye, hogy utólag készült, így már az író képes meglátni az összefüggéseket az események között, képes látni mi volt fontos, mi nem, így sokszor nagyon részletesek egy-egy kulcsesemény megörökítésekor.

Gróf Bánffy Miklós két emlékiratot hagyott maga után, pontosabban inkább másfelet, mert a Huszonöt év című befejezetlen maradt és a 25 évből csak háromét sikerült megírnia. Az első 1932-ben jelent meg Emlékeimből címmel, ez az érdekesebb, ugyanakkor politikatörténeti szempontból kevésbé fontos visszaemlékezés. Ebben Bánffy az 1916-os utolsó (majd a történelem megmondja, tényleg az volt e!?) magyar királykoronázást írje le először, majd az 1918-as őszi eseményeket, ahogy ő látta, mint egyszerű magánember. Nekem különösen a koronázási rész tetszett. Láttam már róla fényképeket, sőt filmrészleteket is, de egyben olvasni az előkészületeket, találkozni a főszereplőkkel, és „hallani”, mit mondtak az akkor jelenlévők, igazán nagy élmény. Bánffy ugyanis a koronázás előkészületeit maga vezette, szervezte meg a Mátyás-templom belső díszítését, sokszor maga találta ki mi hol legyen. A második emlékirat, amely a Huszonöt év címet kapta kicsit más jellegű. 1921-22-ben Bánffy a Trianoni békében megcsonkított ország külügyminisztere, s nem is sikertelenül. Az ő tevékenysége alatt történik meg a számunka kedvező soproni népszavazás. Bánffy itt akkori politikájáról számol be, egészen lemondásáig. Ezt követően az erdélyi gróf hazalátogatott családja ősi fészkébe, a bonchidai Bánffy-kastélyba, melyet ősei 600 éven át birtokoltak, és úgy dönt ott a helye, ha akkor Romániához tartozik is. Az emlékirat ezzel a hazaköltözéssel zárul. A könyv nagyon érdekes, mert bemutatja egy ősi magyar arisztokrata család utolsó férfitagjának (vele a család losonci ága kihalt) fontos életszakaszait. Számomra egyértelmű, mennyire hiányoznak a mai magyar világból a Zichyk, a Széchenyiek, a Bethlenek, Telekiek, Esterházyak, Bánffyak, akik igazi minőséget jelentettek évszázadokon át, konok magyarok voltak akkor is, ha nem zárták el magukat a nyugattól. Mert ezek a családok – és persze sok másik - maguk a magyar történelem, annak minden fényével és sarával. Ki kell verni fejünkből a régi kommunista mocskot, amit ezekre a családokra (is) ráhajigáltak. Ez a könyv, ezért igazi csemege, mert egy régi vágású antikommunista és antifasiszta igaz magyart mutat be.

A kötet címlapja inkább egy Agatha Christie krimihez lenne jó, mondjuk „A Bertram szállóhoz”, de elmegy. Mondjuk, azt nem tudom, miért egy koktélparty hangulatát képzelték hozzá passzolónak. Fűzött, félek tőle, nem lesz nagyon tartós.

Értékelés:

8/10

                               

Szent Jeromos: Levelek

Bp.: Szenzár, 2005

Volt már napló, visszaemlékezés, és most jöjjön egy másik speciális történelmi forrás, a levél. Ma az emailek korában levelekből dömping van, régebben azonban az emberek nem érintkezhettek távol levő ismerőseikkel bármely percben, a levél maga, de pláne a küldönc pénzbe került. Persze ez nem jelenti azt, hogy ilyen nem is volt. Már az ókorban komoly levélforgalom zajlott, és most egy késő-ókori levélgyűjteményt, Szent Jeromosét ajánlom az olvasók figyelmébe.

A levelek szintén a nagyon jól használható történelmi anyagok sorába tartoznak, hiszen nem az utókor számára írták őket (bár ez is előfordult, különösen amikor kiadták őket utólag), így szerzőjük akkori gondolatait, szándékait tükrözi. Persze az is számít, kinek írta, hiszen az ember néha az ellenségével is levelezni kényszerül. Kicsit így minden levél más-más szempontok alapján kezelendő. Ugyanakkor a levelek többnyire nagyon pontosan datálhatók, így nagyon értékesek történelmileg. Ebből a szempontból a naplóhoz áll közelebb, nem a visszaemlékezésekhez.

Szent Jeromos Pannonia (pontosabban Pannonia Savia) és Dalmatia határánál született, egy pontosan egyelőre nem lokalizálható Sztridon nevű településen. Nagy műveltségű egyházfi volt, aki elsősorban vallási és teológiai kérdésekkel foglalkozott. A kétkötetes magyar nyelvű kiadásában 154 levelét olvashatjuk Jeromosnak, ami ha belegondolunk igazán fantasztikus, hiszen azok 1600 éve íródtak! Bár a legtöbben úgy tudják, hogy a késő-ókor és kora-középkor valamiféle sötét világ volt, valójában forrásokban nagyon is jól állunk. Aránylag sok levélgyűjtemény, törvénygyűjtemény, vallási írás maradt fenn, igaz valóban jó és részletes történetírói munka alig. Miért érdekesek egy szerzetesi életmódot folytató pap levelei? Bizonyára nem mindenkinek az. A levelek tartalmának 90%-a kifejezetten a vallási élettel, vagy krisztológiai fejtegetésekkel foglalkozik Isten mibenlétéről. Ez sokaknak a mai világban tényleg nem hangzik izgalmasnak. Ugyanakkor az akkori viszonyokat jól adja vissza. Megmutatja, hogy a késő-ókori keresztény egyháziak vezetői milyen nagy műveltségű emberek voltak. Szent Jeromos egy levelében több idézet és hivatkozás van, mint némelyik politikusunk szakdolgozatában. Megmutatja, hogy az Egyház győzelméhez egyrészt a kérlelhetetlen megkövetelés és ugyanakkor az elesettek gyámolítása és magukra nem hagyása vezetett. Számomra mégis a korabeli történelmi megjegyzések kiszúrása a legnagyobb élvezet. Az ember néha olyan megjegyzéseket talál, amely a történésznek is fontos, ez olvasható a CXIV. levélben: „Hogy késve küldöm vissza Boldogságodnak latin nyelvre fordított könyvedet, a sok közbejött akadály miatt történt: az isaurusok [kilikai népcsoport -HG-] váratlan kitörése, Phoenix és Galilaea feldúlása, Palaestina rémülete, különösen Jeruzsálem városáé, és semmiképpen sem a könyvek, hanem inkább a falak ledöntése. Ráadásul a kemény tél és éhség, elviselhetetlen…”

A köny kétkötetes kiadása nagyon esztétikus, semmi cafrang, ugyanakkor masszív és tartós.

Értékelés:

7/10