Amikor én még jedlikes kissrác voltam

Sok számomra kedves diák kezdi meg holnap középiskolás tanulmányait, ezért most kicsit felemlegetem a magam emlékeit, hogy milyen is volt számomra ugyanez a XX. század alkonyán.

Az ország akkor is a tragikomikum felé hajlott, a magyar gazdaság Mordor tájaihoz hasonlított, az életszínvonal a béka hátsója alatt élő vakond hátsója alatt agonizált. Azért voltak jó dolgok is. Azon az őszön a Fradi bejutott a Bajnokok Ligájába első csapatként, és ott igen jól helytállt. Éppen születésnapom után egy nappal első BL meccsén idegneben 3-0-ra verték péppé a svájci bajnokot.

1995-ben még -ha nincs kábeltévéd, márpedig nekünk nem volt- össze-vissza két magyar TV csatorna állt rendelkezésedre (M1, M2), nincs mobiltelefon (az első az osztályban úgy 1999 körül jelent meg), nincs - nemhogy facebook -, de internet sem egy átlagembernél. Nem volt pláza, sem multiplex mozi, nemhogy 3D. Valahogy mégis életben maradtunk...

1995. tavaszán felvételiztem az akkor éppen Jedlik Ányos Informatikai Szakközépiskola és Gimnázium (igen, akkor volt ott egy gimis osztás, az E) már akkor is méltán híres intézményébe. Hogy miért oda? Így utólag könnyen rávágom, hogy hülye voltam, mert gyorsan kiderült, hogy nem vagyok egy műszaki ember, de akkor jól hangzott a nyílt napot eldalolt sok lózung és a sok modern számítógép (azon ősszel vették meg a Windows 95-öt, ami forradalmi újdonság volt...), valamint, hogy a legjobb haverjaim is oda mentek.

A vizsgán két dolgot tanultam meg:

1. Hogy az egyik haveromtól azt, hogy az éhes disznó moslékról álmodik. Legalábbis is ő ezzel egészítette ki az írásbeli feladatban a közismert bölcsességet makk helyett. De hát mifelénk a disznók moslékot esznek és ebben kétségtelenül igaza volt.

2. Hogy a sport szeletes zsömle jó. Mert véletlen csupasz zsemlét vittem vizsgára, meg két sport szeletet. Hát kombináltam a kettőt.

A sors úgy hozta, hogy az Elektronika szakra vettek fel (akkor ezek voltak akkoriban a Jedlikben: A - informatika, B - gépész, C - kereskedelem-marketing, D - elektronika, E - gimnázium). Az osztály 32 fiúból állt, akkoriban a Jedlikben olyan ritka volt a nőnemű lény, hogy üvegvitrinbe zárták, és úgy mutogatták. 

Kicsit nehéz rekonstruálnom az akkori éveket, mivel az ott töltött 5 évem alatt -ellentétben általános iskolás és főiskolás éveimmel- nem vezettem naplót, így a szórványosan fennmaradt dokumentumaimra kell hagyatkoznom emlékeim mellett.

Első mindjárt az osztályunk bemutatkozása 1995. szeptember 1-jéről (valószínűleg akkor készült), egy pénteki napról, ahol így mutatkozom be (20. másodperctől):

Aprócska kis kölyök voltam, a polcomban talált orvosi jelentések alapján mindössze 147 (!) centiméter "magas" voltam 1995 október 11-én, amely 1996-ra 151-re, 1998 tavaszára 161-re, 1998 decemberére 167-re, majd 1999 novemberére 171 centire nőtt. A mai napig furcsa, hogy nem vagyok alacsony (177.5 cm), annyira megszoktam. Buszon való tolakodásban előny volt, mert kis helyen is átcsúsztam.

Minden reggel busszal 6:53-kor indult el a csornai kompánia Győrbe (esetleg, ha Gyurit bevártuk, aki Kapuvárról jött 7:13-kor), hogy 7:45-re a suliban legyünk. Ez nem volt nehéz, hiszen ugyanúgy, mint ma az Eötvös-parknál állt meg a jármű és egy 85-ös főúton való átfutással ott is voltunk. Van ami nem változik. Van egy bérletem 1999. szeptemberéről (1999.IX.1-én vettem, 7:05-kor), ami 1730 Ft-ba került, igaz akkor a diákbérlet nem 90%-os, hanem csak 67.5%-os kedvezményt kapott.

A II-as (11-től lettünk III. helyett 11-esek.) őszi és tavaszi órarendem.

Az első évre alig emlékszem.Kissé meglepett a matek-fizika tanár (a legendás Póda László) agresszív stílusa, ami egy félévi kettest eredményezett matematikából (jegyek: 2,2,3), ami sokkolt, mert mindig remek voltam belőle. Aztán mivel a 2. félév jobban sikerült (5,5,5,5,5,5), Póda mester közölte, hogy az első félév mindig nehéz, és egyezünk ki egy ötösben. Nem tiltakoztam.
Igazából ne voltam jó tanuló, mert bár rengeteget olvastam, az rendszerint nem a tankönyvekre irányult és utáltam a kötelező dolgokat. Azt viszont megjegyeztem, amit az órán mondtak, márpedig én figyeltem. Utólag természetesen nagy ökör voltam, de akkor jobban esett ha hazaértem focizni. Azt nyomattuk 16 órától naplementéig a volt áltis cimborákkal.

Egy kis 1995-ös zenei összeállítás a hangulatkeltéshez:

Ezek voltak a Scooter évei (akiktől sosem tudtuk meg, mennyibe kerül a hal), a lányok lábait tönkretevő és férfiakat kisebbségi komplexusba hajszoló holdjárók évei, amit a Spice Girls-nek "köszönhettünk" (illusztráció, -csak erős idegzetűeknek, mert a szám is szar-: itt). El lehet képzelni, milyen komoly sokk egy akkori magamfajta aprócska srácnak, ha az amúgy is magasabb lányok még hozzátesznek 12-15 centit a lábukhoz (a húgomnak volt egy 17 centi magas is). Viszont kétségtelenül humoros volt végignézni, ahogy megpróbálnak a csajok fellépni ebben a monstrumban a járdaszegélyre.
Voltak aztán a rockerek (fő zászlóvivőjük Gősi Peti), akiknek a haja az évek folyamán hol megnőtt, hol lecsökkent. Nem csoda, ekkor futott be a Tankcsapda, volt csúcson a Junkies. Gösiről jut eszembe, hogy először láthattunk animét is, akkor játszották ugyanis a Drangon Ball Z-t az RTL Klubon, 1998-tól, és akkoriban nagy számban voltak Son Goku fanatikusok az osztályban. Hiába, akkor sem volt minden fenékig tejfel...

Mindenesetre Dancsó Péter jól összefoglalta azoknak, akik nem éltek akkor, milyen volt a 90-es évek:

Persze voltak akkor is alternatív viselkedési módok, mint az 1996-os győri punkbalhé:

Akadtak közös osztályprogramok, amikre szívesen emlékezek. Kirándultunk a Bükkben, amely során a második napi túra során különböző okok miatt (előző éjszaka sok ökörködése, kártyacsaták, stb., én meg beteg voltam) mindenki a végét járta. Kocsis Gergő egyszer véletlen ledobta a szemüvegem ökörködés közben (akkor még csak órákon hordtam), amiért otthon nagyon összeszidtak. Emlékszem, amikor a büfébe bejött a Cherry Coke őrület, akkor mindenki azt vette és azt is, amikor minden vásárláshoz Star Wars matricákat adtak (1999-ben jött az "első" rész, óriási kampánnyal). Először vásárolhattunk plázában, hiszen 1998-ban nyitott, és álmélkodtunk a játékterem láttán, amely akkor olyan volt, mint a muszlimoknak Mekka. Sohasem felejtem el, mikor ofőnk Somjai László bejött Metallicás pólóban, rövidnadrágban és strandpapucsban órát tartani, vagy, mikor egy fogadás miatt leborotválta a bajuszát és alig ismertük fel. Igazából 11-12. osztályra csiszolódott össze igazán az osztály, kialakultak a baráti körök, szerveződtek közös délutáni programok. Mai szemmel azért meglepően kevésszer voltak közös összeröffenések. Volt persze Jedlik bál, bár akkor még nem transzvesztitának maszkírozott Voksán Virág szolgáltatta a "zenét".

Osztályunk egyszer megnyerte a jedlikes bajnokságot is, holott akkor még csak 10-esek voltunk, így idősebb ellenfeleket kellett kiütni. Viccesen gondolok arra az esetre, amikor megpróbálták a kapusunkat átemelni az ellenfelek. Mivel Bencze Zoltán volt az, aki akkor is 210 centi felett járt. Ő érettségi után nem maradt Győrben, hanem szerződtette az Alba Volán kosárcsapata, ahol aztán válogatottságig, sőt NBA draftlistáig vitte.

Hogy mennyire imádtam a focit és az olvasást, azt jelzi egyik karácsonyi ajándékként kapott festmény, melyet Somjai László készített saját kezűleg:

A karácsonyi ajándékozás hagyományunk volt, ilyenkor rendszerint átmentem költőbe, mert viccesen fogalmaztam meg, kinek szól az ajándék, anélkül, hogy a nevet kiírtam volna. Pl.:

Mikor egyik Ácsról származó diáknak írtam (Kettő volt, Schill Tamás és Voda Gábor):
"Ácsi bácsi. De nem a Voda."
Vagy, egy másik:
"Hosszú haj, de rövid ész. Ha meglátod, szinte félsz."
Másik, éppen Voda úrnak:
"Neve majdnem óvoda, csak az ó nem való (v)oda."
Avagy a Márk Tamásnak írt:
"..., ami a lábat illeti" - az akkori cipőreklám -a Marc jelmondata- után szabadon.

Nem csoda, hogy ilyenkor imádtak és napokig távol tartottam magam a sértettektől...

Egyébként Benyó (Bencze Zoli) volt a padtársam néhány órán, elég jól emlékszem a magyar órákra, amikor miniatűr kártyapaklival snapszereztünk. Elég érdekes látvány lehetett az óriás és a törpe egy padban, potom 60 centi különbség volt kettőnk között eleinte... Szünetben életveszély volt kimenni a teremből, mert bár sosem tűnt el semmi, de az előfordulhatott, hogy az illető visszatérésekor a hátizsákját már kifordítva látta viszont. Nagy népszerűségnek örvendett a fúvócső, alias köpőcső is. Egyszer egy vízzel telt nejlonzacskót ejtettünk ki a másodikról az utcára. Mivel nem túl messze landolt egy igazgatóhelyettestől, osztályfőnöki lett belőle. Akkoriban még nem osztogatták az intőket úgy, mint manapság.

Bár van egy hamis igazgatói rovóm is, amelynek szerzője írás alapján úgy vélem BZ vagy HGy lehetett, az ellenőrzőm egy kiszakadt lapján található 1998-1999-ből:

Aztán 11. osztálytól jöttek a szakmai órák, amikért nem rajongtam, lassan kialakult bennem, hogy mégiscsak a történelemmel kellene foglalkoznom inkább. Mai napig nem értem, hogy mertek a kétbalkezembe fúrót adni, vagy miként tudtam működtetni a pneumatikus, elektropneumatikus avagy éppen hidraulikus gépeket. Szinte el sem hiszem, hogy én voltam, aki áramköröket tervezett, melyek gyakran működtek is. Szórakoztató volt egyébként, és legalább beleízleltem olyasmibe, ami gimiben nem adatott volna meg: beállítottunk műholdvevőt (a B-épület tetejére tanári felügyelettel mi szereltük fel a parabolát!), szerkesztettünk visszaszámláló szerkezetet (még ha az enyém így is számolt vissza: 9,6,8,2,5,7...), mely mellé poénból dinamitrúdnak látszó ellenállásköteget rögzítettünk. Poénból IC-ket tettünk a másik székére, felfele álló lábakkal, hátha beleül.

IC-k. Vajon hányat füstöltünk el, vagy használtunk fakírágyként?

A másik poén az elektrolitkondenzátorok fordítva való bekötése volt, amely gyakran bekövetkezett mindenfajta szándékosság nélkül is:

Csináltunk olyan fotót, amely láthatóan beállított és újságnak szánt:

Propagandakép. A kép bal szélén vagyok, szemüvegben.
A monitor gondosan kifordítva a fotós felé, előttünk kamuáramkör és oszcilloszkóp.

1999. tavaszán már az érettségi, valamint a továbbtanulás lázában égtünk, noha szinte mindenki maradt ötödévre, hogy meglegyen az OKJ-s "műszaki számítástechnikai technikus" minősítésünk. 

Az oktatásunk során természetesen voltak érdekességek, mint például a Foxy Box-on összeállított áramkörök tanárok általi értékelése. Ugyanis noha noha rendszerint többen is ugyanazt mutattuk be (kicserélve néhány zöld drótot pirosra, nehogy feltűnjön az azonosság), a kapott jegyek mégsem ugyanazok lettek. Volt, hogy kettest kaptam arra, amire más ötöst. Igaz fordítva is. A Jedlikben már akkor interneteztünk, amikor még más iskolákban tanulók nem, sőt hálózatban Warcraft 2-vel játszottunk. Néztünk lehalkítva Disney rajzfilmeke hétfőn délelőtt a tanár feje fölött lévő tévén kémián, vagy éppen megdobáltuk hógolyóval a szemközti általános iskola diákjait, ha nyitva volt az ablakuk.

Ekkoriban ért az első autós baleset, amely mindjárt akkor bekövetkezett, mihelyst életemben először egy osztálytársam kocsijába ültem, hogy elmenjünk a SZIF (akkor a Széchenyi Egyetem még Főiskola volt) nyílt napjára. Éppen Alice Deejay: Back in my life-jára indította el járművét M.Tamás., mikor oldalról a bal hátsó ajtóba jött egy kocsi. Naná, hogy azon a részen ültem, de szerencsére olyan lassan ment az autó, hogy megúsztuk egy horpadással a karosszéria.

Csoportkép, 1998-99 körül

Az érettségiről nagyon kellemes emlékeim vannak, az ember 8-ra beült, írt egy keveset -közben evett-ivott-, aztán 11-re otthon volt. A fizika kivételével elégedett voltam mindennel. Akkoriban ugyanis nekünk választani lehetett, hogy fizikából, vagy elektronikából kívánunk-e maturálni (még nem volt kétszintű). A 32 fős osztályban igazságos 16-16-os arány alakult ki, noha a tanárok nagyon erőteljesen az elektronika felé próbáltak irányítani minket. Ez nem sikerült, de úgy tűnik a következő évi vizsgánál biztosra akartak menni, mert olyan könnyű elektronika feladatok voltak, és olyan nehezek fizikából, hogy előbbiből a hármas lett a legrosszabb, utóbbiból mag a hármas lett a legjobb jegy... Hiába, akkor még az iskola állította össze a feladatsort. Mondanom sem kell, hogy az én fizika hármasom ennek fényében jónak számított.

Nagyon tetszett a német szóbelim. A tanárunk, Heiko Richter nem tudott magyarul. Ez még nem lett volna baj, csak én meg nem tudtam németül. Leginkább süketnéma jelbeszédre kaptam négyest, valamint az olyan bemagolt szófordulataimra, mint:

"Es hangt davon ab" - "attól függ"
"Meine Meinung is dass..." - Az én véleményem az, hogy..."

Nagy élmény volt, és azóta is emlegetjük a szalagavatónkat, amelyen véleményünk szerint -noha nem láttunk minden ilyen rendezvényt, sőt csak keveset-, minden idők legjobb Jedlikes paródiáját adtuk elő. Pápai Peti és Csütörtöki Károly úgy adták elő Póda László és Viszló László tanár urakat, hogy mindenki dőlt a nevetéstől. Szerencsére van felvételünk az eseményről, viszont a hang majdhogynem élvezhetetlen. Ugyanakkor megmaradt annak a füzetlapnak a fénymásolata az irataim közt, amelyre tanórákon összeszedtük a paródia jeleneteinek sorrendjét:

Maga az előadás ez volt, sajnos a hang igen rossz:

Meg kell mondjam Pápai Peti előtt nem győzök kalapot emelni.

Szóval szép évek voltak. A középiskolával igazából az a gond, hogy rövid. Négy év ripsz-ropsz eltelik. Bár az ember ekkor még nem felnőtt, de már nem gyerek, és ebből fakadóan sok ostobaságot követ el, azt gondolom, hogy jó gyerekek voltunk. Az órákon rend volt -egy-egy incidenst leszámítva-, ha beszóltunk is, sosem durván, csak humorral. El sem lehetett képzelni, hogy épeszű diák packázzon egy Pódával. Egyébként is az osztályátlag 4.2-4.3 körül volt, ami azért nem semmi egy nehéz iskolában.

Közben a világ kezdett megváltozni. Jöttek a kereskedelmi tévék (RTL Klub, Csigatévé), és a fiatalságot nagyban befolyásoló Z+ zenecsatorna. Ha valaki nem tudná, az évek során a Z+ először Viva+, majd Viva lett, és ezzel párhuzamosan zuhant a színvonala a Marianna-árok mélysége alá. Bár a youtube-on sok olyan kivágott jelenet van fenn, amely bizonyítja, hogy az akkori műsorvezetők sem álltak arisztotelészi magaslatokon, de azért Random Marcihoz képest mégiscsak gigászok.

1999 nyarán már Szombathelyen jártam, ahol a Napfogyatkozást néztük a családdal a Csónakázó-tónál, azóta is őrzöm a szemüveget, mellyel néztük az elfogyó csillagot és az akkori prospektusokat. Talán a szemüvegre még szükségem lesz 2081-ben...
Ekkor szerettem bele Szombathelybe, amely azonban már egy másik epizódja az életemnek. :)