Könyvajánló: Rózsahegyi Barnabás: Néma hadsereg

Könyvajánló:

Rózsahegyi Barnabás: 

Néma hadsereg

Wágner Levente mérnök hadnagy doni naplója

[Budapest]: Benedetti Kft., cop. 2024

Lehet-e még valami újat mondani a Don-kanyarról? Hát ha arra gondolunk, hogy általánosságban mi történt 1943 januárjában Voronyezstől délnyugatra, s milyen körülmények vezettek a magyar királyi 2. honvéd hadsereg súlyos vereségéhez, akkor valószínűleg a kutatások már nem hoznak nagy meglepetéseket. Az orosz levéltári források immár elérhetőek, így már mindhárom oldalról (magyar, német és szovjet) megismerhettük a történéseket. Bizonyára lehet még majd árnyalni az eseménytörténetet, a döntési mechanizmusokat és -motivációkat, de drasztikusan aligha kell átírni a történelemkönyvek ezen fejezetét. Ugyanakkor ott van az emberi faktor, a saját élmények átélésének egyedisége és megismételhetetlensége. Még mindig kerülnek elő személyes beszámolók, amelyek a katonai bikkfanyelvnél elevenebben, átélhetőbben adják vissza az egyéni meglátásokat és személyes tapasztalatokat. Ezek mindig tudnak újat mondani, mindig képesek spéci ízt adni az ismert történéseknek, minden korlátuk és elfogultságuk mellett. A Don-kanyar története nem egyetlen elmesélhető történet, hanem legalább 200 ezer különböző magyar történet. Rózsahegyi Barnabás nagyapjának története egy ezek közül, és most elmerülhetünk benne. 

Minden forrástípusnak megvan a maga előnye. A hivatalos jelentések szikár és lényegretörő fogalmazások, amelyek a nagy egészet igyekeznek bemutatni a döntéshozó gépezet felé. Ezek rendszerint pontosak, kiemelkedő történelmi értékűek, ugyanakkor nem feltétlen szórakoztatóak a sima halandó számára. Aztán vannak a visszaemlékezések. Ezek minősége erősen függ a memoáríró személyétől, műveltségétől, rálátásának mélységétől, ráadásul utólagos bölcsességgel bírnak, ami nem mindig tesz jót nekik. Hátrányai ellenére a memoárok képesek átfogóan elmesélni egy történetet, összefüggéseivel együtt. És persze ott vannak a naplók! Túlnyomórészt pontosak, hiszen az eseményekkel egy időben készülnek, és az emlékezet torzító hatása még kevésbé kuszálja össze az időrendet. Emellett friss érzelmeket, alig átélt eseményeket írnak le, és így még nem torzítja el őket a végeredmény tudata. Ugyanakkor jellegéből fakadóan nem képesek elmesélni az egészet szépen felépítve, az összefüggésekre felfigyelve. 

Wágner Levente naplója olyan szempontból különleges napló, hogy egy utólag letisztázott visszatekintés, amely a napról-napra vezetett feljegyzések és a visszaemlékezés egyfajta keveréke. Ez veszélyes műfaj, ugyanis hajlamos az ember arra, hogy olyan dolgokat vetítsen vissza az összeállításkor, amelyek az eredeti naplóban még esetleg nem voltak jelen. Az ember szereti, ha jósnak mondhatja magát: "Én megmondta, hogy ez lesz!", "Előre tudtam!". Ugye mindenkinek van ilyen ismerőse? Könnyű ám belecsúszni ebbe a hibába, szeretjük igazolni utólag a tetteinket! Szerencsére Wágner nem követte el ezt a hibát. Szórakoztatóvá tette a naplót, amely olvasmányos, mentes a naplók olvasását nehezítő tömörségtől. Nem ad beszámolót napról napra, ahogy a naplók általában - bár néha feltűnnek a napi dátumok - viszont nem is fűz bele időrendileg idegen, utólagos okoskodásokat a szövegbe. Nem tudom, mikor tisztázhatta a kiadott szöveget, de ha tippelnem kellene, azt mondanám, közvetlen a hazatérés után, és biztosan 1944 vége előtt. Érezhetően frissen éltek az élmények írónk fejében, jól emlékezett a naplójába leírt eredeti gondolatokra, és nyoma sincs benne egy vesztes háború utáni utólagos igazodásnak a győzőhöz. 

Wágner Leventét 1942. szeptemberében meglepetésszerűen parancsolták ki  műszaki tisztként a már Don folyónál állomásozó magyar hadsereghez. Feladata tábori építmények kialakítása volt a 2. honvéd hadsereg mögöttes területén. Itt páncélosok számára kialakított téli szállásokat kellett létesíteniük, felhasználva a kivezényelt munkaszolgálatosok munkaerejét is. A feladat nem volt könnyű, mind a szükséges famennyiség, mind a szállítási kapacitás sokszor hiányzott a gyenge motorizáltság és a lóállomány fogyatkozása miatt. A munkások eleve nem voltak lelkesek - érthető módon -, és a keményre forduló időjárás sokszor meggátolta a munkálatokat. Vannak kiszólások (pozitív és negatív egyaránt) mind a magyar, mind a német hadsereg felé, de a szöveg egyértelműen ellenséges a kommunizmussal. Hangsúlyozom: a kommunizmussal, nem az oroszokkal! Szerzőnk ugyanis - és ez általános tapasztalatom a magyar katonákkal kapcsolatban naplóik alapján -, átérezte a helyiek háborús szenvedéseit, és örült, amikor segíthetett rajtuk. Az orosz-magyar kapcsolatok érdekes képét kapjuk a lapokon, amely sokkal barátságosabb, mint legtöbben hinnénk. Persze nem idilli. Nem is lehet az, hiszen megszállás volt, ahol a magyarok beköltöztek a helyiek lakásaiba, sokszor kihasználva az oroszok nehéz helyzetét. Ugyanakkor megnyitották a bolsevikok által bezárt templomokat is, és a túléléshez sokszor egymásra volt utalva a két fél. Wágner humánus, művelt ember volt, ugyanakkor pontosan tudta mi a háború, hiszen tüzérként küzdötte végig az első világháborút. Távol állt tőle mind a könyörtelenség, mind a valóságot negligáló álmodozás. A naplóban kevés katonai összecsapásról olvashatunk, hiszen Wágner alakulata, a 205. műszaki törzs a frontvonaltól 10-20 km-re működött, keletre-délkeletre Osztrogozsszktól. Megragadó az a személyes tragédia, hogy - mivel a hadvezetés kímélni akarta a katonai értelemben legértékesebb korosztályokat - olyanok szenvedtek, akik fizikailag kevésbé voltak terhelhetők, mint a 20 év körüli korosztály. Wágner sem értette, miért került ki 45 évesen a Donhoz. Természetesen a napló legdrámaibb sorai a visszavonulást írják le. Naplóírónk szerencsés volt. Nem pusztán megúszta a hátrálást, hanem viszonylag gyorsan haza is jutott utána. Rózsahegyi Barnabás a kötet végében képmellékletként dokumentumokat is közöl Wágner életéből, illetve a 205. műszaki törzs 1942-43-as ténykedéséből. Ezek szintén értékes adalékok.

Wágner Levente visszaemlékező naplója talán csak egy a 200 ezer magyar történetéből, ugyanakkor vitathatatlanul az egyik legjobban illusztrált. A kötet kiemelkedő értéke, hogy több mint 120 színes fénykép is fennmaradt vele együtt. A képek minősége szinte maivá teszi az elmesélt élményeket: ott ülhetünk a hideg orosz télben gitározó orosz asszonyok mellett, vagy láthatjuk a szétlőtt pályaudvarokat. 

Negatívum? Nem tudok ilyet mondani, vagy legfeljebb annyit, hogy kicsi a tenyerem egy ilyen viszonylag méretes kötet kényelmes kézben tartásához. A jegyzetapparátust normál esetben hiányolnám, de itt nem volt szükséges. A napló soraiban viszonylag kevés név tűnik fel, és a katonai történésekre sem nagyon kell utalni, mert kevés konkrét harci cselekményről esik szó. Amit tudnunk kell, az előszóban elmesélik nekünk. A Wágner ténykedésében szerepet játszó földrajzi helyek azonosítását pedig az olvasó számára nagyban megkönnyítik a kötéstábla belső oldalára rajzolt térképek. Utóbbiak szintén nagyon hasznosak. 

A kötet fizikailag nagyon igényesen lett kialakítva, látszik, komoly energiát és pénzt öltek abba, hogy tartós dísze legyen a könyvespolcoknak. Kemény kötéstáblát kapott, rendes cérnafűzéssel. A fényképek megkövetelték egy minőségi papír kiválasztását. Bölcs döntés született a műnyomó papírral, kár lett volna ilyen fotókat silányabbra nyomtatni. A tördelés nem lehetett egyszerű, hiszen az időben nem egyenletesen elosztva készült fotókat valahogy a szöveghez kellett igazítani. Elírásokra sem lettem figyelmes, mindössze néhány helyen lett hibás a szöveghez tartozó fénykép jelzete. 

A tiszteletpéldányt köszönöm szépen Rózsahegyi Barnabásnak, megtisztelt vele és gratulálok a kiválóan sikerült könyvhöz!