Könyvajánló: Katie Mack: A mindenség vége

Könyvajánló: 

Katie Mack:

A mindenség vége 

(mármint asztrofizikai szempontból)

[Budapest]: Typotex Kiadó, cop. 2022

Eredeti kiadás: The End of Everything (Astrophysically Speaking)

Fordította: Dedinszky Zsófia

223 oldal

Újfent csillagászati témára támadt gusztusom - évente megesik néhányszor - és egy frissen a könyvtárba beérkező kötet lett a kiválasztott, Katie Mack elméleti asztrofizikus könyve. A mindenség vége című olvasmány - rendkívül meglepő módon - a mindenség végével foglalkozik, vagyis az univerzum majdani pusztulásával. "Elképesztő, hallatlan!" - mondaná a Spencer-Hill duó, és szerencsére tényleg az, de elképesztőnek mindenképpen elképesztő.

Maga a témafelvetés inkább ötletes, mintsem hasznos, mert voltaképpen számunkra mindegy, miként pusztul majd el egyszer az univerzum, hisz igencsak valószínűtlen, hogy ne előzné meg saját fizikai halálunk. Ettől még érdekes a dolog, és lehet belőle tanulni. Bevezetésként Katie Mack - mielőtt különféle módonok meggyilkolná az univerzumot -, kénytelen elmagyarázni, hogy az asztrofizika jelen állása szerint, egyáltalán hogyan jöhetett az létre nagyjából 13.8 milliárd éve. Azzal aligha árulhatok el nagy titkot, hogy nincs közmegegyezés a témában, legalábbis a részletekben semmiképpen. A röpke bevezetőt követően tehát az elméleti fizikus leírja az ősrobbanástól máig bekövetkező eseményeket, amely kétségtelenül a legrövidebb történelmi összefoglaló, amit valaha olvastam. Habár se Caesar, se Nagy Sándor, de még Napóleon sem szerepel benne, azért igencsak lekötött, már csak azon oknál fogva is, hogy olyan összefüggéseket mutatott be a szerző, amelyekre eddig nem figyeltem fel. Mack levezeti, hogy miért olyan nehéz rekonstruálni az ősrobbanás utáni töredékmásodpercek történéseit, amikor még a ma ismert fizikai törvények sem működtek. Itt egyszerre kellene alkalmazni az extrém nagy tömegekre vonatkozó általános relativitáselméletet és az extrém kicsi, azaz részecskékre vonatkozó kvantummechanika szabályrendszerét. E kettő pedig kvázi "utálja" egymást matematikailag, és képtelenek vagyunk jelenleg reprodukálni ilyen körülményeket kísérletek során. Így maradnak a feltételezések jórészt. Itt azonnal el is jutunk az univerzum történetének egyik legfontosabb és legproblematikusabb tényére: mind a keletkezésnek és mind a pusztulásnak pusztán hipotézisei vannak. Ez az elméleti fizikusok játszótere, ami azt is jelenti, hogy egy időben több kifejezetten jónak tűnő és több kifejezetten bornírtnak látszó elképzelés vetődik fel. Ráadásul nem biztos, hogy nem az utóbbiak a helyesek. Van bennem egyfajta idegenkedés az elméleti fizikától, mivel sok esetben úgy érzem, hogy némiképpen sarlatánság. Amikor már virtuális részecskéket kell kitalálni, hogy valamelyik elmélet működjön, akkor azért óvatosan illendő kezelni azt az elképzelést... Míg a természettudományok zömében tapasztalatilag megismerhető dolgokat írnak le, addig az elméleti fizika az ismert és feltételezett jelenségekből igyekszik rendszert kreálni, s így sohasem lehet mentes az adott koponya világról alkotott elképzeléseitől, hiedelmeitől. Katie Mack szerencsére meggyőzött arról, hogy azért rendszerint indokoltan következtetnek erre vagy arra az elméleti fizikusok, és nem a hasukra ütnek, vagy megálmodnak elméleteket. Ugyanakkor nyilvánvalóan ugyanazon adatokból mások más és más következtetésre jutnak, így óhatatlanul nem lesz mindenkinek igaza, s a tudományosságnak bizonyos szempontból a határmezsgyéjén járunk. Az is egyértelmű számomra, hogy az egyes elméletek egy része inkább agytorna és egyfajta szellemi játék. 

Mack ezután bemutatja egy-egy fejezetben azokat a valószínűsíthető univerzum-halálokokat, amiket eddig kiokoskodtak a fizikusok a "Nagy reccs"-től a "Pattogásig". A "Nagy reccs" elég közismert hipotézis, amely szerint a gravitáció végül összerántja az anyagot ismét egy szingularitásba, így azzá lesz, amiből kialakult. Manapság a harmadik fejezetben tárgyalt, s némileg megtévesztő elnevezésű "Hőhalál" halálnem mégis valószínűbbnek látszik. Ez voltaképpen az előző ellentettje, és itt a tágulás legyőzi a gravitációt, és az univerzumot végül széthúzza és anyagi szinten kiegyenlíti az entrópia. Ebben a véges történetben tehát a semmi végül felfalja a világegyetemet, és Fantáziaországunk megszűnik működni. Az ezt követő három alternatív halálnem már erősen csak elméleti síkon létezőnek tűnik számomra, mert olyan tényezők esetlegességével számolnak az asztrofizikusok, amelyek jelen tudásunk szerint nem állnak fenn. Persze azért ezek is jó gondolatkísérletek (olyan feltételezésekkel, mint hogy a kozmológiai állandó nem állandó, vagy hogy egy gigászi katasztrófa okán az univerzum fizika törvényei megváltoznak egyik pillanatról a másikra, vagy plusz dimenziók léte), de azért maradnék egyelőre az első kettő opciónál hihetőséget tekintve. Gyakorlati szempontból persze csaknem mindegy, egyikkel sem fogunk szembesülni. Az is jól kikövetkeztethető a sorokból, hogy az asztrofizikai bölcsek köve jelenleg a sötét anyag és sötét energia, amelyek nem igazán kézzel foghatóak, és sokkal inkább valami felfoghatatlan és alig megfogalmazhatónak a leírására valók, mintsem ténylegesen mérhető, megragadható fizikai jelenségek. A sötét energia létezéséről leginkább onnan tudunk, hogy lennie kell, mert csak vele magyarázhatóak egyes megfigyelhető jelenségek (mint a gyorsuló tágulás).

Tartalmilag nagyon elszórakoztatott a könyv. Voltak itt bőven olyan dolgok, amelyek megdöbbentőek számomra, és az újdonság erejével hatottak. Egyrészt, hogy az ősrobbanás voltaképpen látható. Látható, mint a kozmikus háttérsugárzás, és elméletileg látható a jelenben, mint múlt, hiszen a 13.8 milliárd fényévre lévő dolgok (=dolog) éppen az univerzum kezdetekor felénk elinduló fényt juttatják a szemünkbe.  Ha egy csillag 10 milliárd fényévre van, akkor annak 10 milliárd évvel ezelőtti arcát látjuk a távcsőben, azaz mostanra valójában rég kihúnyt vagy felrobbant. Feltételezve, hogy lesz egy olyan távcsövünk, ami ellát 13.8 milliárd fényévre, éppen látjuk majd benne a kezdetet! Ezt az ésszel még könnyen követhető "múltlátást" persze bonyolítja az univerzum tágulása. Például sosem gondoltam bele, hogy bár az univerzumon belül a fény sebességét semmi nem haladhatja meg, maga az univerzum gyorsuló ütemben tágul, s így a legtávolabbi galaxisok a fénysebességnél gyorsabban is távolodhatnak - sőt, távolodnak is! - tőlünk. Bár helyesebb volna úgy mondani, hogy a közük lévő távolság növekedik, és nem a galaxis távolodik, de sima halandói szemmel, mindegy. Ebből aztán olyan egészen hihetetlen dolgok következnek, mint hogy a Földről nézve egyes távoli objektumok közelebbinek látszódhatnak, mint azok, amelyek közelebb vannak hozzánk, vagy hogy egyes csillagokból a fény nem közeledik felénk, hanem távolodik, hiába igyekszik felénk! Tudom, furának hat ez, de a könyv logikusan levezeti a miérteket. A Higgs-mező szerepét is nagyjából felfogtam végre. 

A kötet kifejezetten szórakoztató stílusban íródott, humoros megjegyzésekkel és beszólásokkal saját szakmájuk felé, könnyeden beszélve komoly témákról. A könnyed stílus nem jelenti azt, hogy ne kellene az embernek elgondolkodni az olvasottakon, átolvasnia sorokat újra, vagy ne kellene visszalapoznia pár fejezetet, hogy értelmezze a mondatot. A kötet kiadása szép fekete, szappanbuborékszerű mintákkal, ami passzol a tartalomhoz, és kétségtelenül nem bonyolították túl. A sima fűzés megfelelő minőségűnek látszik. Hogy két lektor is átnézte a fordítást, azt csak helyeselni lehet egy ennyire tudományos kötet esetében, de a fordítás stilisztikaialag is teljesen rendben van. Külön kiemelem, hogy a könyv ára is korrekt. Köszönöm a Typotexnek ezt az igazán jó kis könyvet, és minden tudomány és pláne asztrofizika iránt érdeklődőnek bátran merem ajánlani, hogy kezdjen bele!

 

Értékelés:

Kilenc szingularitás a tízből.

9/10 pont

moly.hu: 92% (20 szavazzat)

goodreads.com: 4.26 (10785 voks)