Könyvajánló:
Győrffy Ákos: A hegyi füzet
Budapest: Magvető, 2016
"Mit nekem te monoton Alföldnek
Fűtől terhes dögunalmas tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem lapályod nem járja.
Fenn az ormok csipkézett vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a hegyek végtelenjét látom."
- Írta volna Petőfi Sándor, ha én lennék Petőfi Sándor. Mert határozottan nem tudtam sosem egyetérteni vele az Alföld versus Kárpátok kérdésben, pedig magam kisalföldi vagyok. Mindig tetszettek a hegyek, talán mert felénk nincs. Gyerekkorom legmagasabb pontja, ahova feljutottam - leszámítva a csornai téglagyár 8-10 méteres agyagkupacait, ahova nagyritkán belógtunk illegálisan - a premontrei apátság parkjának található nagyjából 1 méter "magas" hupni volt. Ez volt az úgynevezett "A domb", amely hó esetén a város gyerekseregének egyetlen komoly a szánkózási és csúszkálási lehetőségét biztosította akár 4-5 méter hosszan, három irányba is (a negyedik irányban nekiszaladtál a betonkerítésnek).
Ennél magasabb hegyet akkor láttam csak, ha néhanapján a Balatonra utaztunk a Bakonyon át nyáron, vagy osztálykirándulásra mentünk Sopronba. Nekem még ma is lenyűgöző reggelente ahogy a buszom befut Ménfőcsanakra, s balra kibontakoznak a hajnali ködből a Sokoró hullámai. Sokkoló. Jó lenne egyszer visszavonulni egy erdőkkel körülölelt hegyi faházba (könyvtárszobával, kandallóval, internettel és a fiatal Bridget Bardot-val...), s ott ellenni, mint a meggybefőtt! Nem csoda, ha egy a Börzsönyben, faháznál "játszódó" könyvet nem tudtam visszautasítani. Véletlen történt, vagy a fátum ténykedett ügyesen aznap, mikor a könyvtárban másfél hete fajsúlyosabb irodalom felkutatása közben elém pottyant - szó szerint, mikor kihúztam egy másik könyvet - Győrffy Ákos vékonyka kötete, A hegyi füzet. Beleforgattam, ha már ezt dobta a sors reszkető keze. A szerző a műben egy hegyi házikóba vonul el és elmélkedik életről, meg az elmúló időről. Kellett.
Győrffy Ákostól eddig csak rövid karcolatokat olvastam - ezek is azok -, amelyek egy keserédes élet mélabús árnyalatait adják vissza a sötétszürkétől a feketébe hajló mélyszűrkéig. Hát most ebből kaptam jó időre elegendő dózist, mondhatni: egy vaskosabb füzetnyit. Mint említettem, a szerző egy hegyi kunyhóból mesél nekünk a világról. Történet, az nincs. A sztori az élet, melyet a sajátjából vett esetekkel ad vissza az író. Győrffy Ákos sok nyomorúságot lát maga körül - főállásban hajléktalanszálló dolgozik -, talán ez adja a nyomasztó hangulatot, ami enyészetbe fúló avarként teríti be a prózáját. Mégsem mondanám, hogy hiányzik belőle a remény. A halál és pusztulás az élet szomorú velejárója, ami azonban kétségessé teszi ezek elviselését, az nem ezek létezése, hanem a reménytelenség, a kétségbeesés, amely eluralkodhat rajtunk. A kereszténység egyik legfőbb alapvetése, hogy a kétségbeesés bűn, s bár Győrffy sokszor hezitál a kötet lapjain kereszténységével kapcsolatban, kétségtelenül nem kétségbeesett.
Abban is keresztényi a mondanivaló, hogy a szegénységet kiragadja a mindennapi értelmezésből - mert a szegénységet ugyanúgy, mint az igénytelenséget ki lehet vonni a tárgyias megközelítés alól -, s ő szakrálisan nézi. A szegénység Győrffynek szép, mert annyid van csak, amennyi szükséges. Ez a mai világtól nagyon idegen nézet. A szegénység nem megalázó, nem üres. A szegénység nem nyomor. A kevés birtokolt földi érték nem tesz szegénnyé, s a lelki szegénység tényleg út az örökkévalóságba, mert csak azokra fókuszálunk, amire szükségünk van szellemi táplálékként.
Győrffy mintegy végigtekint - mégcsak nem is túl hosszú, hiszen 1976-os születésű - életén, a gyerekkor gondtalan boldogságától a felnőtt élet rendszerező magányt igénylő túlbonyolított éveiig, s filozófiailag igyekszik megfogni az élet értelmét. Számomra a legnagyobb felismerés az volt, mikor a 19. oldalon belém nyilalt, hogy ugyanazt érzem, mint a szerző: a világból mára az érdekel a leginkább, ami irracionális. Az igazán izgalmas az, ami nem levezethető sem a biológiából, sem az egyéni haszonszerzésből, aminek e testi világ képtelen magyarázot szolgáltatni: ilyen az önzetlen szeretet, az irgalom, de még a kegyetlenség, vagy az őrület is. Talán ez különböztet meg minket az állatoktól. Egy kakukk sosem teszi fel magának a kérdést, hogy helyes-e kilökni az idegen fészekből a toját, s helyére csempészni a majdani kakukkfiókát. Megteszi. Nem rosszindulatból, hanem biológiai kényszerből, automatizmusként. Az ember dönthet. Az irgalom és kegyetlenség tényleg "csak" vannak, de mi okból? Leginkább a flozófia és a vallás képes megragadni létezésüket. Amikor egyedül vagy egy erdő közepén a faházban, akkor nem futhatsz el önmagad elől. Csak te vagy ott pőrén, veled a múltad, jelened és jövőd, egy pillanatba dermedve az örökkévaló.
Győrffy a magánerdejének saját valós/képzelt faházában ötletszerűen ír le emlékeket, érzéseket, hangulatokat, de nagyon szépen és élvezetes stílusban. Megfogott, bár a kötet első fele azért jóval erősebb, mint a második. Mindez azért meglepő, mert nem vagyok elragadtatva a mai magyar szépirodalomtól, a legtöbbször úgy érzem, nem akar vagy tud mondani semmit a számomra. Bizonyára bennem (is) a hiba, de egyelőre nem tudok változtatni ezen a tényen. Talán egy lépéssel most mégis közelebb jutottam a megoldáshoz: pusztán több energiát kell fektetnem a keresésbe, mert akadnak itt számomra is gyöngyök mélyen elbújva a hegyi erdő sűrűjében.
Pontszám:
Nyolc csornai domb a tíz Börzsönyből.
8/10
(Figyelmeztetés!
A mai blogbejegyzés nyomokban féknyúzt tartalmaz! Előfordulhat, hogy egy ikonikus vers hamisan, gonosz módon félrevezetően kerül a közönség szeme elé! Fektcsekkelésén és a blogger megregulázásán dolgozunk!
Köszönettel: Szilikonvölgy a Szólásszabadságért Alapítvány (röviden: Szasza)!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése