Könyvajánló: Carlo Rovelli - Az idő rendje

 Carlo Rovelli: Az idő rendje

Budapest: Park, cop. 2018

 

245 oldal

Eredeti cím: L’ordine del tempo (2017)

Fordította: Balázs István

 

Hónapokon át kemény törit nyomtam. Aztán a legutóbb felvett előadást követően gyorsan kérődzőként újrarágtam három rég olvasott Agatha Christie-krimit (Top 10-es listám tőle: itt olvasható!). Most valami radikálisan másra volt étvágyam. Mára ugyan számomra is hihetetlen, s nagyrészt a múlt ködébe vész, de tanuk és dokumentumok tucatjai bizonyítják egybehangzóan, hogy egykor középiskolásként elektronikát tanultam a győri Jedlikben, s így a fizika és a matematika volt az erősségem (a történelem mellett persze). Póda László alakja azóta is kísért, aki e két tantárgyat tanította nekünk, meglehetős szigorúsággal és nagy lelkesedéssel. Kedvenc mondása volt, hogy „a fizika nagyszerű, mert egyszerű”, amely jól hangzik, de bizonyosan kevesen értettek egyet vele a szemközt ülő 32 főből. Ha egyszerűnek nem is nevezném, de roppan izgalmas. Kellett már egy kis természettudomány, no!

Választásom Carlo Rovelli az időről szóló könyvére esett - pár hónapja érkezett a könyvtárba -, mert a fülszövege jobban megfogott, mint németeket a Schäffer gólja (Nem. Nem lehet elégszer látni!). ”Miért a múltra emlékezünk, miért nem a jövőre?” Egy törifannak lehet-e jobb kérdést feltenni? Rovelli voltaképpen a húrelmélet teoretikusa, amely elmélet a kvantummechanika számunkra egészen extrém és szabálytalan világát igyekszik összhangba hozni a tapasztalati világunkkal, vagyis a hagyományos - mármint a relativitás elmélettel felturbózott - mechanikával. Az idő rendje remek kis kötet.

Az egyik legérdekesebb fejtegetés számomra az volt, mikor Rovelli levezette, hogy voltaképpen az idő folyását egyedül a hőmérséklet jelzi a mechanikában. Ha két fotót kapunk egy eseményről - mondjuk ahogy Fiola elfut a balszélen és gól lő -, nem tudjuk eldönteni, hogy a kettő fénykép időben hogy viszonyul egymáshoz, melyik volt először és melyik később, ha nem láttuk az egész eseményt. Lehetnek sejtéseink, és a saját tapasztalataink alapján jó eséllyel meghatározhatjuk egy mozgás esetén - először labdát kap Sallaitól, majd kapura tör -, de voltaképpen lehet fordítva is. A kvantumok szintjén meg esély sincs rá, hogy meghatározzuk az időrendiséget, márcsak azért sem, mert az idő nem igazán létezik ezen a szinten. Az egyetlen, ami az időbeliséget a fizikában biztosan definiálja, az a hőmérséklet/entrópia változása, amikor egy kis entrópiájú anyag magas entrópiájúvá „terül szét”. Mert ez fordítva nem lehetséges. A múlt és a jelen között a mozgás törvényeiben nincs különbség, és nincs is jelentősége.

Rovelli szerint tulajdonképpen a világ eseményekből áll, minden csak egy esemény, aminek időtartama van. A kő léte az út mellett is egy esemény, mert az őt alkotó elemek protonjai, neutronjai, elektronjai éppen olyan kapcsolatba lépnek egymással, amit mi egy kőnek látunk a mi nézőpontunkból, mert „tükör által, homályosan látunk”.  A világban nincsenek dolgok, csak események a kvantummechanika felől nézve. Ha belegondolunk tényleg nincs asztal, amin éppen gépelek, csak egy időintervallum, amikor az asztalt alkotó elemi részecskék messziről egy asztalnak tűnő valamit mutatnak felém. Nagyon is fizikális az én szintemen, de csak mert a szemem képtelen lehatolni a fát alkotó elemi részecskék szintjére.

Voltaképpen én sem létezek a valómban, ahogy a buszon utazok. Nézem az útitársakat: Egy csinos lány. Ő létezik az én szememben. A saját szemében is létezik bizonyára. A tőle 12 méterre a telefonba szerelmesedett srác számára nem létezik és a kvantummechanika felől közelítve sem létezik. A lánylény leszáll és eltipeg. Létezik még, miután kiballagott a horizontomból? Van vagy nincs? Ha visszaszalad a buszon maradt táskájáért, akkor újra létezik? Ezek már filozófiai kérdések, és az agyam válaszol rájuk tapasztalati úton. Valószínűleg létezik akkor is, amikor nem látom, mert más ismerősök miután távoztak, néha újra felbukkannak és interakcióra lépnek velem. És ha soha többet nem látom, akkor is létezik? Nyilván igen. Ám ha közelről megnéznénk a hölgyet az atomok szintje alá hatolva? Kiderülne, hogy a kvantummechnika szempontjából nincsen jelentősége sem a busznak, sem a lánynak, sem az időnek, sem a térnek, sem nekem, sem Napóleonnak. A természettudomány nem a végtelenben fut össze a filozófiával, hanem a kvantumtérben.

A könyv legnagyobb újdonsága számomra az idő szemcsés természete volt. A Planck-állandóról persze tanultam annak idején (Kr.e. 740 körül, III. Tukulti-apil-ésarra uralkodása táján lehetett, mikor két mérő babba került a fűzős bocskor), de a Planck-időről nem. Ez az az időmennyiség, ami alatt nincs időmennyiség… Igen, az idő planck-időegységekből áll, nem folyamatosan telik, hanem ezen a szinten ugrálva! Elképesztő, nem? Ilyen a fizika!

A világmindenség kulcsa úgy tűnik, hogy az entrópia. Ez mozgatja a világot, amint az univerzumunk kezdetén lévő kis entrópiájú „anyag” fokozatosan, lassan, akadozva, de ellenállhatatlanul nagy entrópiájúvá terül szét (már amennyiben a teret, mint olyat értelmezzük. Ja: tér szintén nincs a kvantumok szintjén…). Egy adag rántott velő kis entrópiával rendelkezik, s amint megesszük, nagyobb entrópiájúvá válnak a benne levő elemi részecskék. A folyamat összességében megállíthatatlan.

Persze a könyv utolsó fejezeteiben csak úgy nyüzsögtek elektronként fejemben a kérdések:

- Oké, kis entrópiájú volt kezdetben az univerzum (vagyis egy kiterjedés nélküli „pontban” volt minden anyag az ősrobbanás elmélete szerint). De miért?

- Mi van a folyamat végén? Mert ha az entrópia végtelen nagyra nő, akkor az anyag elvész a „térben”? Kihűl az univerzum, akár a fürdővíz, és már semmi élvezetes nem lesz benne, mert a végén a részecskék olyan távol lesznek egymástól, hogy semmilyen kapcsolatra/eseményre nem lehetnek képesek?

Persze nyilván a kérdéseim is rosszak, mert csak elképzelni próbálom azt, amit a legnagyobb koponyák is csak nyomoznak, de hát próbálkozik az ember!  Ezekre nem kaptam elfogadható választ. Negatívum nem nagyon van, ezt és a kötet fűzését leszámítva, legfeljebb az - és ez sajnos manapság a tudósok jelentős részére jellemző -, hogy olyan kötelező vörös faroknak megfelelő beszólások vannak be, amelyek semmit nem adnak a könyvhöz, de jelzik az író „modernitását” és világnézeti hovatartozását.

 

A kötet fizikai értelemben közepes minőségű, esztétikailag kissé unalmas, kötészetileg gyenge, de nem katasztrofálisan. Az entrópia egyelőre még nem cincálta lapjaira. Kvantummechanikailag rendben van, elemi részecskékből áll.

Rovelli könyvében minden benne van, ami egy modern ismeretterjesztő, ámde mégis keményen tudományos munkában benne kell, legyen manapság: szuper példákat hoz, nem veszi hülyének az olvasót, érdekes kérdéseket vet fel, mer feltételezni és saját véleményt megfogalmazni. Rovelli olvasottsága és műveltsége nyilvánvalóan kiemelkedő, példáinak zöme irodalmi és filozófiai hivatkozás Shakespeare-től Prouston át Platónig. Az eltűnt idő nyomában mondjuk számomra is rendkívül emlékezetes alkotás, rengeteg időt pazaroltam rá, ami kétségtelenül eltűnt, de legalább most Rovellitől megtudtam, hogy kvantummechanikában úgysem létezik idő, s így kevésbé fáj... Rovelli úgy magyaráz, hogy megértem a megérthetetlent, de ugyanakkor már nem értem azt, amiről azt hittem, hogy értem. És azt hiszem, ez így van jól. Kételkedem, tehát vagyok.

 

Értékelés:

Semmi értelme, mert mindent szétcsesz úgyis az entrópia és amúgy sem létezek kvantummechanikailag…

Na jó: 8.5/10 pont

 

moly.hu: 82%

goodreads.com: 4.1 pont

(2021. július 2.)