Bookazine bestseller:
Az első világháború története
A második világháború története
Budapest: Axel Springer, 2018 és 2019
Eredeti
címek: Story of the First World War, Story of the Second World War, 2018
Fordította:
R. Kovács Anna
175
ill. 159 oldal
Mindig
jó dolog új ismeretterjesztő irodalmat kézbe venni olyan témáról, amely érdekli
az embert, még akkor is, ha abban új ismeretekre nem igazán számíthat. Az
ismeretterjesztés ugyanis talán a legfontosabb a „köz” számára, hiszen míg egy
szakmailag igazán jó kötetből alig fogy el néhány tucat megyénként, addig egy
populáris kiadvány százak, sőt ezrek fejében ültet el egy adott véleményt.
Történelmi előadásaimat is ezért csinálom, hogy lehetőleg izgalmasan csomagolva
bemutassam a tudomány álláspontját egy adott témáról. Ugyanakkor nagyon fontos
emiatt, hogy lehetőleg több oldalról világítsa meg az ismeretterjesztő mű a
történelem eseményeit, különben, olyan lesz, mint a félbevágott disznó:
féloldalas, és eldől. Sajnos a Bookazine bestseller két világháborús kiadványa
éppen ilyen féldisznónak bizonyult.
Kezdjük
az I. világháborúról szóló, még 2018-ban kijött résszel, saját megfogalmazása
szerint bookazine-nal (megjegyzés rovat: de hülye szó…)! Az egy dolog, hogy a
kiadványok elején elmondják, hogy a kötet a „hivatalos
brit történészi álláspontot képviseli” (nem is tudtam, hogy ilyen is van…),
és a brit birodalom szemszögéből mutatja be annak történéseit. És az szintén rendben
van, hogy ennek okán az Osztrák-Magyar Monarchiát nem akkora súllyal mutatja be,
mint Nagy Britanniát, bár azért jó lenne, ha súlyának azért - saccperkábé -
megfelelően mutatná be. A „bookazine” azonban a Nagy háborút gyakorlatilag
brit-német háborúra redukálja. Ez már fáj, na de ha a brit hivatalos történészi
álláspont az alábbi a Monarchiáról, az kiábrándító tudatlanságról vall e
történészektől. Ilyen mondatokat leírni ugyanis több mint ciki (117.o.):
„Németország szövetségese
Ausztria-Magyarország és az Oszmán Birodalom volt. [Bulgária???] Tengerészeti
szempontból azonban mindkét állam selejtesnek (sic!!!) tekinthető – a Monarchiának
nem volt tengere (???), az Oszmán Birodalom korábbi ereje pedig igencsak
meggyengült .”
Utoljára
az lepett meg ennyire, mikor valakiről kiderült, hogy jobbik támogatással indul
majd az önkormányzati választásokon, alig egy évvel azután, hogy az illető
gyakorlatilag leantiszemitázott egy - szerintem korrekt - könyvajánlóm miatt. A
Monarchiának nem volt tengere? A brit történészek ezek szerint mai térképeken
követik a 100 évvel ezelőtti eseményeket? Ha igen, akkor maradok a magyar
történészeknél, bármennyire is nincs velük megelégedve sokszor a közvélemény…
Egy
kis történeti kitekintés akkor:
A
Monarchia 1914-ben a világ 8. legnagyobb flottájával rendelkezett, alig maradva
le az olasz haditengerészet ereje mögött, melyhez képest hátránya folyamatosan
csökkent, élvonalbeli hajókat számítva pedig fej-fej mellett álltak! Elkészült
Dreadnought-típusú csatahajók számában – amelyek ugyebár a korszak
csúcsfegyverei voltak - pedig egyenesen az 5. helyen állt: Nagy Britannia: 22,
Németország: 15, USA: 10, Franciaország: 4, Ausztria-Magyarország és Olaszország:
3-3, Japán 2, Oroszország: 0.[1] De
hagyjuk a részleteket, a füzet állítása kis ellenőrzés után is rögvest
bornírtnak bizonyul bárki számára.
Sajnos
a kiadvány tartalmilag rendkívül korlátozottan szól bármiről, ami nem brit, és
ez komoly hátrány itt a keleti végeken. Elég csak elolvasni a
tartalomjegyzéket, hogy lássuk a szerintük fontos csatákat: Gallipoli, Ypres,
Verdun, Jütland, Somme, Cambrai… Egyébként a „könyvazin” felépítése a logikát
nagyrészt nélkülözi, sem időrendiséget, sem más rendszerező elvet nem nagyon lehet
felfedezni benne. Mondhatni: esetleges, mint a Rebrov-féle Ferencváros
támadójátéka.
A
keleti front eseményei 7 oldalt kapnak - kizárólag orosz nézőpontból -, ami
nagyjából megfelel az ANZAC-kal (a Brit birodalom ausztrál és új-zélandi csapatokból
álló hadteste) foglalkozó fejezet terjedelmének… Ez kirívó aránytalanság. Mindez azért olyan bántó, mert
a kiadvány esztétikailag szép, tele fényképekkel, és sok olyan rajz és ábra van
benne, amely látványossá, könnyen emészthetővé és érzékletessé teszi azt a
szörnyű négy évet, amely lezárta a hosszú XIX. századot. Még sosem láttam magyar
nyelvű kiadványban ilyen remek illusztrációt a Verduni csatában fontos szerepet
játszó Douaumont erődről, vagy a német A7V tankról!
És
még egy fájdalmas pont! A kötet 23. oldalán ismét előkerül a szokásos fotó,
amely az aláírás szerint még mindig Princip elfogását ábrázolja. Már tizenötezerszer
le lett írva különböző kötetekben, hogy az nem Princip (hanem Ferdo Behr).
Ilyen felületesség mellett nehéz komolyan venni bármit a műben.
Összességében
így egy esztétikus, gazdagon illusztrált, ám mélységgel nem rendelkező kiadvány
került a könyvesboltokba, nem több mint ismeretterjesztés a britek
világháborújáról kelet-európaiak számára még csak át sem hangszerelve.
A kép, amely NEM Princip elfogását ábrázolja!
A
második világháborúról szóló második részre másért vagyok mérges, sőt egy
helyen valószínűleg kifejezetten döbbent kifejezés ült az arcomra olvasáskor.
Ellentétben az első világégéssel, Magyarország szerepe itt tényleg kicsi volt,
így nem róható fel, hogy alig-alig szerepelünk benne. A világot ismételten
angolszász nézőpontból szemlélhetjük, de erre már arcizmunk sem rándul, akkor
sem, ha a kiadó egyébként svájci-német tulajdonú. Hogy ez a lelkükben miként
egyeztethető, bízzuk rájuk, az átnevelés Germániában úgy tűnik kifejezetten jól
sikerült 1945 és 1990 között. Hitlert és világnézetét mostanság dívó
felületességgel állandóan nácinak nevezik a bookazine-ban (amely még mindig
hülye szó…), és szinte sosem nemzetiszocialistának. Ez ellen egyébként ideje
lenne tudatosan fellépni történészi körökben, mert finoman szólva is csak
féligazság, amely a nemzetit hangsúlyozza, míg a szocialistát eltitkolja. Csináltam
egy villámstatisztikát „A náci állam belülről” fejezet (14-17. oldalak)
szövegében: a náci szó 23-szor, míg a nemzetiszocialista 3-szor szerepel, és
ezt nem lehet megmagyarázni azzal, hogy rövidebb leírni… Ez volt a „mérges
vagyok” rész.
A
döbbenetről:
„… így mai szemmel nézve Churchill
nyugtalanító közös vonásokat mutat a fasiszta rezsimekkel. Hozzáállása a
rasszizmushoz és az antiszemitizmushoz magáért beszélt, de a tengelyhatalmaktól
eltérően, amelyek a terjeszkedést pusztán a helyzet javításának tekintették
saját népük számára (?), Churchill őszintén hitt a Brit birodalomban, mint
civilizáló erőben…”
A
Churchillről írt életrajzi fejezet jelentős része egyértelmű mentegetőzés,
amiért az egykori brit miniszterelnök nem felel meg a mai progresszív
normáknak, és olyanokban hitt, mint a Brit birodalom, vagy az európai civilizáció
felsőbbsége teszem azt az afrikaival szemben. Mondjuk utóbbi nézetek valaki
olyantól, aki a XIX. század végi Britanniában nőtt fel talán nem túl meglepő,
hiszen akkoriban a kalandos Kongó folyó mentén még rutinszerű volt az arra
tévedő misszionáriusok elfogyasztása borssal és kígyóméregmártással… Szegény
nemrég elhunyt John Lukacs igencsak összevonhatja odafenn a szemöldökét, hogy
Churchillt Hitlerhez hasonlítják.
Ezen
logika mentén haladva a történelmi személyek mindössze 100%-át kellene kihúznunk
a tiszteletre méltó emberek sorából. Mert hát persze lehet az emberektől – lett
légyen az politikus, apolitikus, vagy a patikus – tökéletességet elvárni a múltban a mai
nézőpontok alapján, csak azok képtelenek lesznek ezt a tökéletességet
szállítani. Az ember: ember. Gyarló és bűnös, esendő és gyenge, és ettől olyan
csodálatos, mikor valaki képes a nagyságra. És éppen ezért minden
társadalomjobbító, übermenschképző világnézet kudarcra van ítélve, hiszen a
tárgya tökéletlen, és tökéletlensége minden generációval újratermelődik. Úgy
tűnik ma már lassan bűncselekménynek számít egyeseknél, ha egy élő személy saját korszellemében élt.
Izgalmas
az is, hogy a szerkesztőgárda – mert névvel semmi sem vállalja a kiadványokat –
mennyire haragszik Churchillre kommunistaellenes nézetei miatt, és ezt többször
is szóvá teszi:
„[Sztálin és Churchill között] a
kölcsönös gyanakvás végig megmaradt, nem kis részben Churchill antikommunista
szemlélete miatt.”
„Az igazi átfedés köztük [Hitlerről és
Churchillról van szó!] a kommunizmus kóros (???) gyűlölete, amely miatt olyan
könnyű Churchillt Hitler vezérszurkolójának (???), nem pedig kérlelhetetlen
ellenségének látni.”
Úgy
látszik a kiadónak kínos az antikommunizmus. Azt hiszem az Ringier Axel Springerre
ráférne egy kis államosítás, aztán talán újragondolnák ezt a dolgot... De
legalább Sztálint nem magasztalják benne.
Ebben
a számban is vannak jó illusztrációk (pl.: Bletchley Park), de az első világháborús
szám érdekesebb volt ilyen szempontból. Így mindent egybevetve ez sem a történelemtudomány
magasiskolája, csak arra jó, hogy valaki nagyjából a nulláról elindulva kapjon
egy rezümét a második világháborúról.
Mondjuk
a Ringier Axel Springertől, akiknek az olyan csodákat köszönhetjük, mint a
Blikk, a Kiskegyed, vagy a Csók és könny, az is eredménynek tekinthető, hogy
ennyit áldozott a tudomány oltárán.
Pontszám:
Öt
kórosan antikommunista könyvkritikus a tízből.
5/10
pont
Jegyzet:
[1] Halpern: A Naval History
of
World War I. Annapolis, 1994. p.
7-22.
