Könyvkritika: Szigetvár 1566. évi ostromának igaz története

Szigetvár 1566. évi ostromának igaz története

Bp.: MTA BTK, 2019

Összeállította: Fodor Pál

210 oldal

3490,-Ft

Ellentétben azzal, ahogy néha a blogomat olvasva tűnhet, jobban szeretek jó könyveket olvasni, mint rosszakat, bár utóbbiakból kétségtelenül szórakoztatóbb kritikákat lehet írni. Még élvezetesebb olyan témából olvasni jó szakkönyveket, amely megragadja a fantáziámat, s amely új aspektusból, a legújabb kutatások alapján ír meg egy izgalmas epizódot a magyar história eseményekben igencsak gazdag századaiból. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Történettudományi Intézete évek óta rendkívül nívós kiadványok sorával látja el a történelem iránt érdeklődő igényes olvasókat, s most a kora újkor témájában gazdagodtunk egy újabb gyöngyszemmel. Három éve Zrínyi emlékév volt, s magam is tartottam előadást Szigetvár 1566-os ostromáról. Sajnos akkor még sokkal szerényebb bibliográfiára támaszkodhattam annak összeállításakor, hiszen azóta kijött Zrínyi Miklós (itt Zrínyin természetesen a „szigetvárit” értjük végig majd) első modern életrajza, majd egy kiváló, ám pofátlanul drága (106 Euró/33400,-Ft) – mármint magyar szinten, mert a Brill kiadónál még ez sem eget rengető – angol nyelvű tanulmánykötet, s most pedig az elemzés alá vett hadtörténeti munka. Megjegyzésként még annyit, hogy a Sziget 1566-os ostromát bemutató könyv előzménnyel bír, 2016-ban jelent megy ugyanis, a kevésbé ismert, ám sikeresen visszavert 1556-os török támadásról szóló kiadvány.

A Szigetvár 1566. évi ostromának igaz története – szerintem meglehetősen rossz – címen megjelent mű a kiváló turkológus Fodor Pál előszavával nyit, amelyben a történész röviden összegzi a témában megjelent új kutatásokat, s elmondja miért is volt szükség erre a kötetre. Fodor sorai egyszerre tragikusak és bíztatóak. Tragikusak, mert szomorú, hogy mennyire háttérben volt a téma az utóbbi 100 évben, s bíztató, mert láthatóan a magyar kutatás mostanra felnőtt a nemzetközi színvonalhoz. A 2016-os emlékév lehetővé tett egy nagyszabású konferenciát is Pécsett, amelynek anyaga idén jelent meg (ez a Brillnél megjelent, már említett tanulmánygyűjtemény).

Ezután következik Kelenik József tollából a kötet értékét meghatározó tanulmány, amely csaknem 100 oldalon mutatja be a vár ostromát. Azt gondolhatnánk, hogy ebben nagy újdonság nem lehet, ám gyorsan kiderül, hogy az ostrom eseményeinek elmúlt 100 évben történt rekonstrukciói jelentősen elszakadtak a legfontosabb forrásoktól, s sokszor teljesen összekavarták a történések láncolatát. A legjobb összefoglalás a szerző szerint eddig 1865-ben jelent meg még Salamon Ferenctől! Kelenik rekonstrukcióját a térinformatika által életre keltett 1566-os vár modelljére, a korabeli török miniatúrákra (amelyeket olyanok rajzoltak, akik ott voltak az oszmán táborban), s írott forrásként elsősorban Cserenkó Ferenc beszámolójának fennmaradt változataira alapozza. Cserenkóról azt kell tudni, hogy ő az egyetlen olyan túlélője az ostromnak, aki fogságból való szabadulása után megírta a történteket, s mint Zrínyi kamarása (ma inkább komornyiknak neveznénk az állását) nagyon precíz beszámolót adhatott ura utolsó napjairól. Kelenik bemutatja a vár és város erődítéseit, amelyet ma már igen nagy pontossággal ismerünk, elmagyarázza mely nehézségekkel járt annak bevétele, s melyek voltak a gyengeségei. A történész rendkívül ügyesen nyúlt a témához, s úgy mutatja be a hadi történéseket, hogy szinte érezzük a puskapor szagát. Azt hiszem ennyire jól még nem sikerült soha megragadni egy XVI. századi ostrom valóságát, s ez annak köszönhető, hogy Kelenik szemléletesen, ábrákkal támogatva, ugyanakkor világosan mondja el, miért is volt annyira reménytelen harc, amelyet Zrínyi a halállal is dacolva bevállalt. Ez a török hadsereg elképesztő profizmusa, óriási ereje és tapasztalata miatt volt így, s nem utolsó sorban hatalmas emberanyaga és logisztikai fölénye miatt. Avatatlan olvasónak is rögtön világos lesz olvasva a sorokat, hogy a korabeli háború rendkívül kemény feladatokat követelt meg a katonáktól, s az Egri csillagok film rohamozó törökök tömege pusztán a rendezői fantázia szüleménye. A XVI. századi ostromműveletekben az ásó és fegyver együtt döntött, az emberek ugyanúgy a föld alá menekültek a fentről osztott halál elől, mint 1914-18-ban. Ennyire plasztikusan szerintem még nem mutatta be magyar hadtörténész a kor koszos, sáros küzdelmeit a hazáért és az egyéni túlélésért. Nagy tanulság az is hogy bizony a régi irodalom ismerete (XVI-XIX. század) nem kispórolható a történészek részéről, mert míg a korban egy tüzér mindennapos tudományának része volt, hogy egy ágyúgolyó mondjuk milyen mélyen hatol be egy földsáncba, ma ezeket már nem tudjuk. Kelenik sok XVII-XVIII. században az ostromlásról írt szakkönyvet lapozott fel, hogy bemutassa, miként is kell elképzelni egy valódi ostromot, s milyen elméleti háttérrel jelölték ki a támadási irányokat. A kötet 101. oldalán lévő képet látva szinte szemünk elé tárul Szigetvár 1566-os szörnyű-nagyszerű képe. Itt kell megemlíteni a Pazirik Informatikai Kft. 3D-s rajzait, amelyek nagyban hozzájárulnak a kötet magas színvonalához.

A kötet a tanulmányt követően Cserenkó Ferenc ostromleírásának három változatával folytatódik. Elsőként az eredeti horvát kéziratról készült fordítást olvashatjuk Tomek Iván és Sokcsevits Dénes jóvoltából, majd az 1568-ban nyomtatásban Budina Sámuel révén már megjelent latin (ford.: Petneházi Gábor) és német (Kelenik József) változat magyarítását. Ezek megjelenítése nagyon is indokolt volt, hiszen az eddig megjelent fordítások pontosításokra szorultak ilyen vagy olyan okokból. Az egyetlen, ami miatt kicsit hiányérzetem van, hogy talán jó lett volna eredeti nyelven is olvasni őket, de igazán nem lehetek elégedetlen.

A kötetet akadémiai kiadványnak megfelelően mutatók egészítik ki (képjegyzék, személynév- és földrajzinév-mutató).

A kötet külsőre az 1556-os ostromról készült könyvre nagyban hasonlít, kissé szomorkás földszíne jól harmonizál a tartalommal, és minden szempontból praktikus kiadás. A lapok szinte fotópapír minőségűek, ami kell is a sok ábra, metszet és rajz miatt. Nem tudok rajta fogást találni. Igaz, nem is érdemes, ez egy fantasztikus kötet, amely méltó módon mutatja be a 450 éve hazánkért elesett katonák hősiességét.

Értékelés:

Kilenc félhold a tízből.

9/10

Tüzérségi menet- és harcgyakorlat dokumentumai 1932-33-ból, I. rész

Tüzérségi menet- és harcgyakorlat 

dokumentumai 1932-33-ból

Valamikor az év első felében kaptam egy kedves könyvtárba járó hölgytől egy náluk előkerült iratcsomót, melyet ezúton is köszönök! Nyilván a család valamelyik felmenőjétől maradhatott a padláson és amely érdekes lenyomata a két világháború közötti magyar honvédség működésének. A csomó a Magyar királyi „Bercsényi Miklós”ⁱ 1. honvéd tüzérosztály 1933. elején elvégzett téli kísérleti menet- és harcgyakorlatainak részletes tervezete. A gyakorlatokra a tervezet szerint 1933. január 11. és március 28. között került sor, mely során először 4 menet- majd 3 menet- és harcgyakorlatra került sor az ország különböző tájain. A gyakorlatok időtartama egy-egy alkalom során 4 és 14 nap között váltakozott, összesen 51 napot tett ki. A fogalmazvány 1932. decemberében készült el , annak nálam lévő példánya az 1. üteg II. szakaszának parancsnokáé lehetett. A gyakorlatsorozat során a tervezéskor ügyeltek a fokozatosságra, először könnyebb terepen és rövidebb időtartamra vitték ki a tüzéreket, majd fokozatosan nőtt a terhelés. A gyakorlatok a következő sorrendben történtek időpont, hely és távolság szerint:

1. menetgyakorlat: Alföld, 4 nap (325 km)
2. menetgyakorlat: Dunántúl, 4 nap (333 km)
3. menetgyakorlat: Nógrád-Mátra, 5 nap (52 km)
4. menetgyakorlat: Alföld, 6 nap (540 km)
5. menet- és harcgyakorlat: Dél- és Délkelet-Dunántúl, 9 nap (685 km)
6. menet- és harcgyakorlat: Alföld és Északkelet-Magyarorzság 14 nap (1056 km)
7. menet- és harcgyakorlat: Nyugat-Dunántúl, 9 nap (706 km)

A gyakorlatok során a tervezet 3997 km-re számolt, melyből 3402 km esett különböző minőségű műutakra és 595 km földutakra és terepre. A fokozatos terhelési növelésre azért is szükség volt a leírás szerint, mert az 1932. október 1.-én bevonult legénység esetében csak így lehetett megoldani, hogy arra alkalmassá váljon. A gyakorlatsorozat voltaképpen egy kísérlet része volt, amely során egyrészt össze akarták vetni a nyári gyakorlatok során nyert információkat a télivel, másrészt érdekelte a honvédséget, hogy az egész évre betervezett 13000 km-es út miként hat a lövegek, műszerek és a legénység állapotára.

A „Bercsényi Miklós” 1. honvéd tüzérosztály részéről a gyakorlatban az 1. gépvontatású üteg vett részt, ezért a gyakorlat egyes etapjaihoz részletes üzemanyag-kimutatást csatoltak. Például az 1. számú téli menetgyakorlat esetén a gépvontatású üteg mellé egy Rába-Krupp tehergépkocsitⁱⁱ állítottak be, amely az üzemanyagot szállította (6 hordó = 1200 liter motalkóⁱⁱⁱ).

Rába-Krupp tehergépkocsi, 1934-ben a 10-es főúton
(Fortepan, 71044)

Pár mondat a Horthy-korszak tüzérségének kialakulásáról, és a tüzérosztályól

Az első világháborút követő zavaros időszak lezárultával 1921-től elkezdődhetett a Magyar királyi honvédség megszervezése, ám ez a békeszerződés megkötései, igencsak korlátozott lehetőségek és az Antant katonai ellenőrzése miatt csak igen nehezen ment. 1921-ben az országot katonai körletekre osztották, melyekben egy-egy vegyesdandár-parancsnokságot hoztak létre (I. Budapest, II. Székesfehérvár, III. Szombathely, IV. Kaposvár, V. Szeged, VI. Debrecen, VII. Miskolc).^iv A vegyesdandárokba elméletileg két gyalogezred, egy kerékpáros zászlóalj, egy huszárszázad, egy tüzérosztály, egy híradó század, egy vonat- és egy autóbusz osztag tartozott volna, de ez így nem valósult meg. Ami számunkra érdekes, az a budapesti I. vegyesdandár-parancsnokság, amelybe például 1921. júniusában két tüzérosztály is be volt osztva, Budapesten, míg Hajmáskéren, a tüzérparancsnokság mellett egy aknavető század, ősztől pedig egy tüzérosztály állomásozott. Egy tüzérosztály ekkor három könnyűütegből és egy aknavető századból állt, előbbiek egy-egy 4 löveges ütegből (7.5 cm-es hegyi ágyús, 8 cm-es tábori ágyús és 10 cm-es tábori tarackos ütegek) tevődtek össze, míg az aknavetős század elméletileg 10, gyakorlatilag 5 db 14 cm-es vetővel rendelkezett.^v A katonai ellenőrzés 1927-es megszűnte után megkezdődött a tüzérség fejlesztése, de ennek hatása csak lassan érvényesült. 1930-ban a vegyesdandárokon belül tüzérezredeket állítottak fel, melyek alá besorolták a tüzérosztályokat, s kiegészítették azokat mérőszázadokkal.

Nem rendelkezem pontos adatokkal, de az nyilvánvaló, hogy az egész osztály nem lett gépesítve 1933-ra, mert az 1934-es Sporthét során a Budapesti Hírlap szerint^vi a közönséget lenyűgözte a budapesti tüzérosztály lovassági bemutatója, és tüzéreinek ügyessége, és még 1937-ben is ágyús hajtásbemutatókat hajtanak végre a mezőgazdasági kiállításon a budapesti tüzérek.^vii A tüzérosztály parancsnoka ekkor vitéz Vécsey Aladár alezredes,^viii a „bercsényisek” otthona az Andrássy Gyuláról elnevezett laktanya volt a Hungária körút 7-9 alatt.^ix A tüzérosztálynak saját ünnepnapja volt, melyet az 1704-es szomolányi ütközet emlékére május 28-ra tettek. Ezt évről évre ünnepélyes keretek között tartották meg, díszsortüzekkel, bemutatókkal, sportversenyekkel és díszebéddel.^x

Az 1. honvéd tüzérosztály díszszemléje 1934-ben József herceg előtt
(Pesti Hírlap képes melléklete, 1934. 226.o.)

Jegyzetek: 

i Az addig M. kir. 1. honvéd tüzérosztály 1930-ban vette fel Bercsényi Miklós nevét, mikor a honvédség összes alakulata történelmi hősökről kapott új elnevezést. 3000//elnökség – 1930. számú körrendelet. Lásd: Honvédségi Közlöny, 1930. 6. sz. 51-52.o. + melléklet.

ii Hogy pontosan melyik változatát, az nem derül ki a szövegből. A típusokra lásd: Maertens György: A „Rába” gépkocsigyártás története. Bp.: Közlekedési dokumentációs vállalat, 1980. 21-26.o.

iii A motalkó a tiszta szesszel, rendszerint etil-alkohollal (10-20%) kevert benzin volt, a korban még gyakori üzemanyag.  

iv Az itteni és alábbi adatok a csapatok elhelyzéséről innen vannak: Csima János: A Horthy-hadsereg diszlokációja 1920-1941 között. In: HK, 1971. 3. sz. 528-544

v Lásd: Tóth Sándor: A Horthy-hadsereg szervezete (1920-1944) I. In: HK. 1958. 1-2. sz. 55.o.

vi Háborús játék a Hadsereg Sporthét záróünnepén. In: Budapesti Hírlap, 1934. július 3. 7.o.

vii Köztelek, 1937. 29-30. sz. 322.o.

viii Vécsei és nagyszőllősi vitéz Vécsey Aladár (1887-1950). 1941-ben a pécsi IV. hadtest tüzérségi parancsnoka, mint vezérőrnagy, később tábornagy. A világháborút követően az Egyesült Államokba emigrált, New Yorkban halt meg.

ix A Hungária körúton lévő egykori tüzérlaktanyákról: http://egykor.hu/budapest-x--kerulet/tuzerlaktanyak-a-hungaria-koruton/3892

x Egy példa erre: Budapesti Hírlap, 1932. május 25. 8.o.

Most pedig következzen az első adag a dokumentumokból!

Összefoglaló a menet- és harcgyakorlatokról:

Az 1. számú téli menetgyakorlat:

A 2. számú téli menetgyakorlat:

Folytatás következik!

Könyvajánló: Robert Kurson - Rakétaemberek

Robert Kurson:

Rakétaemberek

Budapest: Akkord, 2018

445 oldal

Eredeti cím: Rocket Men (2018)

Fordította: Both Előd

Mostanra a blog követői számára nyilvánvaló lehet, hogy a történelem és az olvasás mellett az űrhajózás a szívem harmadik, titkos, kisebb csücske. A Holdra lépés idei 50 éves évfordulója még inkább előtérbe tolta az ezzel kapcsolatos könyveket, mint amilyen a néhány napja megvett - és azóta kivégzett - Gene Krantz visszaemlékezés, vagy a most bemutatandó Apollo-8 kötet.

Az Apollo-8 valószínűleg a leggyorsabban összedobott küldetés volt az amerikai űrprogramok során, mindössze 1968 augusztusában kezdték el az előkészületeket, miután az eredetileg tervezett feladat helyett (Föld körüli pályára állás közepes magasságban) egy hatalmas ugrással egyenesen Holdat vették immár célba. Ennek merészsége leginkább abból látható, hogy 1968 decemberéig űrhajó még nem távolodott el 1374 km-nél távolabb a Földtől, s ekkor 400000 km-re kellett eljutni! Ja és vissza is. A Holdkomp nem volt kész, így leszállásra még nem volt még esély, ugyanakkor meg lehetett előzni a szovjeteket azzal, hogy a NASA juttat el először embert a Holdig. Azért „csak” embert, mert élőlény már megtette a távot a legközelebbi égitesthez. 1968. novemberében ugyanis a Zond-6 szovjet automata űrhajó ugyanis megérkezett a Holdhoz, s fedélzetén élőlények is voltak, s az orosz teknősök élve haza is tértek a Földre! A Holdért futott verseny tehát messze nem volt még lefutva. Legalábbis látszólag.

Robert Kurson könyve nagyon szórakoztatóan vezet minket végig az úton, amelyet a három fős személyzet és a háttérmunkások bejártak négy hónap alatt. Ez nagyban köszönhető annak, hogy tele van anekdotákkal, melyeket a szerző a három űrhajóssal készített interjúkból idéz (hiszen szerencsére még mindhárom legenda él!). A kötet ugyan messze nem olyan tudományos részletességű, mint mondjuk Az első ember, de az alapvető információknak széles tárháza a nagy utazásról. De kezdjük inkább a negatívumokkal, amiből amúgy sincs sok. A legidegesítőbb dolog, az amerikai „Gloire” időnkénti túlburjánzásából fakad, időnként a szerző az Apollo-8 sikerét, és a Szovjetunió megelőzését a világ megmentésével azonosította, ami azért igen komoly túlzás. Nem kell részleteznem, hogy a Holdra szállás nélkül is meglenne a golyóbisunk, még ha némileg szegényebben is. A 15. oldalig legalább ötször fogtam a fejem ilyen hatásvadász mondatok miatt. Ezek persze erősen USA-centrikus gondolatok, de le tudom nyelni, mivel amit az Egyesült Államok ekkor letett az asztalra, arra joggal lehet büszke. Tíz év alatt a semmiből - energiát, pénzt nem kímélve - a Holdig jutottak. Nem vagyok az Amerikai Egyesült Államok nagy rajongója, de az 50-60-as években tényleg a csúcson voltak, jó lehetett amerikainak lenni, még ha ha az akkori hippi nemzedék ennek az ellenkezőjét is állította (csak gondoljunk az 1958-ban játszódó Grease időszakára: fiatalok, szép kocsik, tengerpart, szerelem, jólét, mindez összevetve 1958 Szovjetuniójával, vagy Magyarországával... s egyesek mégis őket irigyelték még ott is abszurd módon). A korabeli korszellem sokszor átüt a lapokon, az űrhajósfeleségek nehéz sorsa, s a tehetetlen várakozás hetei szintén a vállunkra ülnek, olvasva az ő beszámolóikat. Kurson egyébként folyamatosan szembeállítja a NASA-nál folyó kemény munkát, és Amerika akkori szociális forrongásait, tüntetéseit, politikai merényleteit, egyértelműen az első mellé állva, nem értve utóbbiak miértjét.

Az Apollo-8 legénysége fantasztikusan lett összeválogatva, emberileg és tudásra nézve is talán a legkiválóbb volt az Apollo missziók során.

A parancsnok Frank Borman lett (korábban a Gemini-7-tel járt az űrben, már akkor is együtt Jim Lovellel), a szikár katona, aki nem is érti, hogy az USA hátországa mit lázadozik otthon, miközben a fő feladatára, a Szovjetunió legyőzésére kellene koncentrálnia. Ő mindent megtesz e szent küldetésért, s mikor eléri a Holdat, úgy érzi el is érte ezt.

James „Jim” Lovell (Gemini-7, Gemini-12, Apollo-8, Apollo-13), valószínűleg a legpechesebb űrhajós a világon, hiszen ő az egyetlen asztronauta, aki kétszer is eljutott a Holdig, de egyszer sem léphetett rá. Második útja még ismertebb, mint a 8-as, hiszen ő volt a híres Apollo-13 parancsnoka, s őt játszotta el Tom Hanks a népszerű és nem mellesleg remek filmben.

Végül a fiatal újonc, William „Bill” Anders (első és egyetlen űrrepülése az Apollo-8 volt), akit már gyerekként japánok bombáztak, s előbb vadászpilóta, majd nukleáris mérnök lett, csak aztán űrhajós. Emellett ő készítette az egyik legismertebb fotográfiát a történelemben a küldetés során, a Földkeltét.

Az utazás a kötet mintegy felét teszi ki, s a szerző a legénység minden tagjának egy-egy fejezetet szánt a misszió bemutatása előtt, így közel kerülhetünk ezekhez az igazi hősökhöz. Ismét megerősítést nyer, hogy igencsak emberi nagyságok voltak, sztárallűrök nélkül (Gene Krantz említett kötete ellenpéldákat is tud az űrprogramból). Az Apollo-8-as útja nem tartozik a kifejezetten eseménydús küldetések közé, ám jelentősége csak a 11-eséhez hasonlítható. Kurson jól építette fel a könyvet, logikus, ugyanakkor izgalmas olvasmány, melyet kb. két tucat fénykép tesz még átélhetőbbé. Mondjuk a NASA jóvoltából ma már az interneten ennél lényegesen gazdagabb képanyag áll bármikor a rendelkezésünkre, melyek önmagukban is mesélnek. A Rakétaemberek minden során átüt a legénység hangja, amely minden pátosznál világosabbá teszi a pillanat nagyszerűségét, mikor elsőként három férfi – a szó minden nemes értelmében igazi férfi – elhagyta a Föld nevű bolygó gravitációs terét, és egy másik égitesthez tartozott fizikailag. Az USA nagyszerűségét - és egyben sokszor visszataszító, máskor vonzó kapitalista létét – is kitapinthatjuk. Miközben a Szovjetunió titokban dolgozott űrprogramján, s csak utólag számoltak be mi is történt, ők élő TV közvetítést adtak a Holdról 1968 karácsonyán, mely során a legénység a Biblia teremtésről szóló részét olvasta fel az egész Föld számára. Más kérdés, hogy aztán az ateisták ott emiatt perre mentek... (Egyébként az megvan, hogy a Holdra lépés során Buzz Aldrin megáldozott a leszállás után? Lásd: Az első ember)

Mindent egybevetve ismét egy remek könyvvel lett gazdagabb a magyar irodalom űrhajózás terén, melyet bátran vehet kézbe bárki (majdnem Berkit írtam, de ő aligha fogja...), minden előzetes tárgyi tudás nélkül is.

A kötet fizikai kialakítása a Barbree-féle Armstrong kötetre emlékeztet, borítóján az Apollo-8 fellövésével. Tetszik, hogy a védőborító alatt is ott ugyanez a kép - manapság szoktak ezen spórolni -, s ha elveszik a levehető rész (könyvtári köteteknél sokszor megtörténik), akkor csúnya hétköznapivá degradálódik a kötet. Itt ez nem történhet meg legalább. A kiadás strapabírónak néz ki, legfeljebb a fényképeket tartalmazó táblákkal kapcsolatban vannak kételyeim, hogy vajon meddig maradnak benne.

A szöveg időnként nem túl szabatos, bár az értelmezést nem zavarja, hogy ez a fordítás, vagy az eredeti okán ilyen, nem kutattam.

A kötet osztályzat:

Nyolc trappista a tíz sajtból van a Holdból.

8/10 pont

moly.hu: 4.125 pont (4 csillagozás)

goodreads.com: 4.53 pont (4074 értékelés)