Egy wadon király könyv: Nicholas Eames - A Wadon királyai

Nicholas Eames: A Wadon királyai

Bp.: Fumax, 2018

Eredeti megjelenés:

Nicholas Eames: King of the Wyld, 2018

Fordította: Matolcsy Kálmán

480 oldal

Fogj egy ötszemélyes kiöregedő metálbandát, és lökd őket színpadra, minden próba nélkül. A helyszín legyen egy mindenhonnan összelopkodott szörnyekkel behintett aréna, majd kapcsold fel a hangerőt és kezdődjék a zúzás! Mindez egy elsőfilmes azaz elsőkönyves rendezőtől.

Jól hangzik? Ugye, hogy nem? Teljesen kizárt, hogy működjön, elvégre minden elemi logikának ellentmondana. Ám a flúgos könyvtáros ilyen benyomást keltő fülszöveg után is elolvasta Nicholas Eamestől A Wadon királyait. Nyilvánvaló, hogy a világ végstádiumban lehet, különben ekkora katyvasz elolvasása után nem úgy kelnék fel az ágyról, hogy fülig ér a szám, és bárddal (a fegyverrel, nem egy mesterdalnokkal) esnék neki a legközelebbi mantikórhordának. Mert ez a könyv Wadon király!

Eames regénye persze - mint az eddigiekből is kitűnhetett – kölcsönzések (a lopás eufémisztikus megnevezése) egész kis gyűjteménye, amelyeket díszlet gyanánt egyetlen igazán eredeti ötlete köré húzott fel, s amely idea az, hogy egy zenei együtteshez hasonlatos zsoldosbanda, „A Saga” legyen a történet központja. A bandának van frontembere, menedzsere, háttértáncosai, sőt szörnylemészárló turnékra jár a Wadonnak nevezett természetfölötti erdőbe. Pontosabban csak járt, hiszen a banda 20 éve feloszlott. Ám a kényszer nagy úr, s összehozza azokat, akiket egymásnak rendel a sors, és máris kezdődhet a szórakozás. Minden humora mellett a sztori egyáltalán nem komolytalan, sőt olykor átérezhetően nehéz pszichológiai drámába kerülnek a szereplők. Időnként nagyon is bölcs a regény, elsősorban főszereplőnknek, Clay Coopernek (tényleg, nem Alice Coopertől örökölte a nevét?) köszönhetően. E regényben ő a bölcs barbár, aki csak haza akar térni feleségéhez, ahonnan el se ment volna, ha a becsület és kislánya nem követelte volna az ellenkezőjét. De a csapat minden tagja esetlen, messze nem hibátlan, ámde szeretetre méltó. Egyértelműen a karakterek és a párbeszédeik teszik élvezhetővé az olvasást.

Minden főszereplő király. Ott van Arany Gabo, a frontember, akiben már csak töredéke lappang egykori nagyságának, és egyetlen vágya, hogy lányát megmentse. Moog, a varázsló, a progresszió képviselője, egy szivárványba öltöztetett kétbalkezes Gandalf. Matrick viszont tényleg király. Úgy értem, koronás fő. Viszont cserébe a felesége tartja kurta láncon, ráadásul idült alkoholizmustól szenved. Kedvencem azonban Ganelon. Na ő egy sima Khal Drogo-szerű gyilkológép. Szarkalábbal való - hm – sakkpartija meg egy életre a memóriámba égett. Ja és ott van a banda utólag csatlakozott dalnoka, Kit. Ő zombi. Pardon, élőhalott. Mivel halott, nem lehet már megölni, ellentétben elődeivel, akik fogyóeszközként szolgáltak a Sagában. Kit fegyvere pedig a plaplömplöm, ami egy lantszerű hangszer…

De akkor a párbeszédek és a humor!

„ - Hosszú történet. – nyúlt a kupájáért a zsoldos.

- Kővé változtattak – magyarázta a harcos. – Visszaváltoztattak.

- Na jó, akkor rövid történet – ismerte be Clay.” - Oké, ez kissé Mothy Python (Engem meg gyíkká változtatott… De már elmúlt.).

„- Haramia Jack átdöfhetetlen vértje. Állítólag se kard, se lándzsa nem hatol át rajta, de a szifilisznek azért sikerült.” - Na ez meg nagyon Abercrombie.

Külön plusz pontot ért nálam a következő idézet a könyvből:

„- Ha megöltelek, a lányodat is megkeresem. [...]

- Ha.” - Ez ugyanis eredetileg egy spártai beszólás. Mikor II. Philippos makedón király azt üzente a spártaiiaknak, hogy ha legyőzi őket, mindnyájukat eladja rabszolgának, a spártaiak csakk ennyit írtak vissza: "Ha."

Szóval Olyan az egész, mintha a Vajákot, Az Első törvényt, a Káosz-ciklust és mondjuk a klasszikus Dungeons and Dragons szerepjáték világát egy érdekes kísérlet keretében összemixelték volna az AC/DC-vel.

Néha a mondatok talán túlfacsartak: „Egy szelet üszkös pirítós járt mellé, és ha az embernek szerencséje volt, néhány szelet körte is, amelyeken nagyobb ütődések éktelenkedtek, mint a csorbák egy bárd önbecsülésén.” Jobban belegondolva ennek így nincs több értelme, mint amennyi önbecsülése egy bárdnak… Ugyanakkor vannak nagyon ötletesen megírt részek. Személyes kedvencem a 200-201. oldalak, ahol egy kocsma pusztulását írta a krónikás, egészen zseniálisan.

Egyértelmű, hogy nem ez a regény írja újra a fantasyk régóta szövődő történetét, nem korszakalkotó, ugyanakkor remek szórakozás, amely a műfaj minden zsánerét feldolgozza, újrahangszereli, és így egészen egyedi dallamok kúsznak a fülünkbe/szemünkbe. Könnyed, letisztult és kerek történet, amely kiragad a hétköznapok monotóniájából.

A Wadon királyai  egy trilógia első része, ám a történetek önállóak lesznek (mindegyik egy-egy zsoldos banda köré íródik), melyeket csak a világ köt össze, melyben játszódnak. Idén jött ki „A banda” 2. része Bloddy Rose címen, melyet reményeim szerint szintén olvashatunk majd magyarul, mert ilyen kezdet után biztosan érdemes lesz megjelentetni itt is.

Igazából még a kötet fizikai megjelenésébe sem tudok belekötni. A borítókép tökéletes, a kötés tényleg strapabíró kötés. Dicsőség ez a Fumaxnak, márpedig - mint a fülszöveg is megírja - a dicsőség sosem megy ki a divatból! A fordító, Matolcsy Kálmán külön dicséretet érdemel, nagyon olvasmányos lett az egész, a megoly nevű lény neve külön ötletes, nem tudnék jobb magyarítást az owlbear/me[dveba]goly-hoz (amely egyébként szintén a DnD szerepjátékból kölcsönzött szörnyszülött,).

Összefoglalva: Egyértelműen az idei év egyik nagy pozitív meglepetése számomra. Ha szereted a könnyed szórakoztató fantasztikus regényeket, ess csak neki bátran és kezdődjön a csontzene!

Pontszám:

 Nyolc és fél Wyvern a tízzből

8.5/10

www.moly.hu: 93%

www.goodreads.com: 4.36 pont

(Az adatok 2018. december 17-i állapotot tükröznek!)