William R. Forstchen: Az utolsó nap
Bp.: XXI. Század, 2017
Eredeti
megjelenés:
The
Final Day, 2016
Fordította:
Nagy Ambrus
447
oldal
Befejeztem
Forstchen trilógiáját, melynek még tavaly októberben mutattam be az első, s
idén februárban a második részét, s nem maradhatott ki akkor már a finis sem.
A
történet Ariadné-fonalát 920 nappal az Egyesült Államokat érő elektromágneses
támadás után vesszük fel, hogy a trilógia végére valamelyest kijuthassunk a
pokoli labirintusból, melybe a felkészületlenség és a balga remény jutatta az
amerikaiakat. Az egykor volt USA nyugati partja a Sziklás-hegységig immár
kínai, egyes államai mexikói védnökség alatt próbálják összeszedni magukat, míg
a magát törvényesnek kinyilvánító Bluemontban székelő „amerikai” kormány a megmaradt
anarchiába merülő területek felett igyekszik stabilizálni befolyását. Az előző
részben kiderült, hogy ez a kormány nem feltétlenül ideális, hiszen akár
erőszakkal is maga alá gyűrné az olyan önfenntartása képes területeket, mint
amilyen a John Matterson ezredes vezetésével kialakuló közösség Karolinában.
Matterson visszaverte a kormány első támadását, ám számolnia kell a
retorzióval.
Aki
látott már amerikai filmeket, azok számára a történet kibontakozása és
végkimenetele attól a pillanattól kezdve, hogy a 150. oldal táján felbukkan
John Matherson egykori mentora az ellenséges bluemonti kormány szolgálatában,
nem lehet kétséges. Meglepetés is maximum az lehet, hogy egy túszul ejtés sincs
a könyvben. A regény szereplői továbbra is racionálisan gondolkodnak, John nem
vállal megnyerhetetlen harcot, s igyekszik logikus döntéseket hozni, hogy a
közösség a lehető legjobban jöjjön ki a vészhelyzetekből. Ezt értékelem, nincs
semmi heroikus blődség, ami a valóságban tragédiába torkollna, s csak Hollywood
álomvilágában történhetne meg.
A
regény szövegileg rendkívül sok ismétléssel terhes, amely irritáló azok számára,
akik olvasták az előző két részt, márpedig mostanra aligha remélhette a szerző,
hogy újoncok hosszú sora áll majd a harmadik kötet előtt a könyvesboltokban. Ez
már a trilógia második kötetében is zavart, s úgy látszik Fortschen nem tudott
szabadulni a folytonos visszautalási mániájától. A másik hétköznapi normális
olvasó számára visszatetsző dolog az a didaktikus tanóra, amely a regény
betűinek 70%-át minimum megeszi. Felütöm a könyvet pár helyen és citálok:
45.
oldal: „…Galilei szelleme most rajtatok
keresztül üzent Black Mountain városának.”
141.
oldal: „A Moore-törvényt az Intel egyik
alapítójáról nevezték el még a hatvanas években. Lényege és alapvető jóslata
nagyjából az, hogy…”
175.
oldal: „Pár éve jártam ott egy
konferencián – folytatta Bob. Remek emberek, gyönyörű ország…”
273.
oldal: „A Bletchley Parkban viszont több
százan dolgoztak az Enigma dekódolásán, arról nem is beszélve, hogy az angolok
már a háború elején…”
339.
oldal: „Amikor a hidegháború vége felé
valamelyest csitulni látszottak a kedélyek, részt vettem egy evakuálási
gyakorlatban…”
A
történelemhez lényegesen tartalmasabb kapcsolat fűz, mint Dzsuzsák Balázst Palvin Barbarához, de másoknak ez nem feltétlenül lesz a szórakoztatás
csimborasszója ha végig kell rágnia magát pár tucat világháborús tanmesén és polgárháborús utaláson, s az információk, amiket kapunk, sokszor semmivel nem járulnak
a történethez, cserébe viszont rendkívül vontatottá teszik a cselekményt. Értékelem,
hogy tudást próbál gyömöszölni az olvasó fejébe, de túlzásokba esik. Ezt a
bibit szintén éreztem már a második résznél is, de itt már nehezen viseltem, s
csak a könyvtárosi dac akadályozta, hogy ne ugorjam át az ilyen töltelékszöveget
itt-ott.
A
történet alapvetően egy reális és elfogadható befejezéssel zárul, Johnból nem
lesz a megújuló USA első elnöke. Ez a realitás tette olyan kiválóvá az Egy másodperccel később-et, semmi
álhumanitás, negédes szirup, vagy divatos értékrendiség. Ez egy alapjaiban
konzervatív világnézetet valló könyv, amelyre nagyon szükség van, pláne miután
az utóbbi hónapokban olvasmányaim túltengtek a „trendiségtől”. Nincs egy darab
transzvesztita terhes elnyomott fekete sem a regényben, de még nekik készült
külön WC sem. Nonszensz… Ma már elvégre az is baj, ha egy alapvetően fehér európaiak által megvívott csatát egy filmben fehér európaiak által megvívott csataként ábrázolnak. Szerencsére Fortschen ebben fikarcnyit sem engedett, a
hagyományos Amerikát képviseli, amelyet egykor lehetett szeretni, s ahol még háboríthatatlanul
állhattak a legyőzött szakadár, ám hazafi katonák tiszteletére állított szobrok is. Ettől persze
még maga a könyv nem igazán jó, de zárásnak elmegy.
Mind
a cím, mind a borító nagyon megtévesztő. Elvégre azt várná az ember első
rátekintés után, hogy ez lesz a legsötétebb rész, pedig nem (messze az első a
legsanyarúbb). A borítókép ugyanúgy, mint a másodiknál, teljesen
értelmezhetetlen a történet kontextusában, mert a képen inkább egy épp divatos
fiúzenekar frontembere ácsorog, nem egy viharvert John Matterson ezredes… Bár
ha ez mondjuk valamelyik alternatív rockbanda énekese, érthető a lerombolt
belvárosi háttér. A fűzés itt is meglehetősen strapabírónak ígérkezik.
Pontszám:
Hat
csillag az ezredesi fantomvállapon.
6/10
www.moly.hu: 85%
www.goodreads.com: 4.15 pont
(Az
adatok 2017. augusztus 17-i állapotot tükröznek!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése