M. J. Arlidge: Üsd, vágd
Bp.: Gabo, 2016
Eredeti
megjelenés:
Pop
Goes the Weasel, 2014
Fordította:
Turcsányi Jakab
407
oldal
Annak
idején már írtam Alridge sorozatának első részéről, amely a fenséges Ecc, pecc nevet kapta keresztségében, s
most itt a második Helen Grace kötet, az Üsd,
vágd. Úgyhogy most ütöm, vágom, ha már mégis úgy döntöttem, hogy a zavaros
első rész után kell nekem ez is.
A
regény rezüméje: van egy feltehetően női sorozatgyilkos - hívjuk az inkognitó
megőrzése érdekében szivinek -, akinek szívügye, hogy a feleségüket megcsaló
szívtelen fickókat szívesen szívteleníti. Szivárványos, hát nem? Helen Grace
nyomozó és csapata kergeti Hasfelmetszőnét, csak elképesztően bénán. Southampton
minden bizonnyal világelső az egy főre jutó sorozatgyilkosok számában (minimum
2 fő/fő). Nem pusztán azért hihetem ezt, mert mazochista detektívnőnk ismét
belebotlik egybe, hanem mivel a sorozatgyilkos is belebotlik egy
sorozatgyilkosba, miközben a rendőrök belefutnak egy másik - szimpla egyszeres
- gyilkosba is… Él egyáltalán Southamptonban nem gyilkos, vagy ez is pusztán
legenda, mint a szír agysebész? Számtalan idegesítő dolog volt továbbá a
könyvben:
Alridge
minden karaktere továbbra is menthetetlenül alkalmatlan az életre:
-
aki gyilkos, az azért,
mert reménytelenül őrült, de természetesen meg kell érteni, mert csak a
körülmények tették szívmetsző, gyomorfelvagdosóvá. Alighanem szerzőnk is
érzékenyítő tréningeken nőt fel, nem Tom és Jerryn. Jaj, szegény többszörös gyilkos!!! Eszem a szívét…
-
A nyomozók azért,
mert egymás cseszegetésével és holmi piszlicsáré sérelmekkel foglalkoznak
együttműködés és terepmunka helyett (Columbo rögvest kihajítaná őket a kukába, majd
mésszel hintené be őket, hátha fertőző).
-
A hullák azért,
mert halottak.
Southamptont
valódi játszótér, sőt Disneyland Csernus Imre számára, hiszen ahány ember,
annyi terápiás eset, s megannyi vagyonosodási lehetőség pszichiáteréknek.
Mindenkit gyerekkori trauma sokkolt. Mindenkit megerőszakoltak minimum hetente
kétszer. A gyilkos egyik oldalon béna szerencsétlen kislány, a következőn meg
szívamputációt végez. Emellett mindenki mindenkinek rokona, mint valami hollywoodi
beltenyészetben. Ezek a hibák már az első részben is ott voltak, de
súlyosbodtak is időközben.
Helen
Grace és „nyomozó” társai kábé annyira értenek a nyomozáshoz és a vér luminollal
való kimutatásához, mint én a vér luminollal való kimutatásához. Márpedig ezen
ismereteim mindössze a Discovery csatornához vezethetőek vissza. A zsaruk bénázása
egészen fenomenális, a valóság sem köszön vissza, hiszen aligha lehet reális,
hogy gyakorlatilag minden nyomozó hölgy Angliában.
Így
a nők szerepére is ki kell térni egy kicsit a sorozatban. Alridge nyilvánvalóan
erős feminista benyomás alatt dolgozik. Egy interjúban a következőt
nyilatkozta:
„[Kérdés:]- A döntés egy erős, független
női főszereplő mellett politikai nyilatkozat, vagy pusztán irodalmi döntés?
[Válasz:]- Valójában mindkettő. Szeretek
női karaktereket írni, és természetemből fakadóan vonzódom hozzájuk, de azt is
érzem, hogy itt az ideje, hogy a nők vezessenek. Van már elég unalmas,
középkorú, fehér férfi főszereplőnk.”[1]
Egyetértek,
itt az ideje, hogy a nők vezessenek, például Szaúd-Arábiában... Úgy látszik a
femilobbinak az egyenlőség jelszava már túl puha, és holnap már a születéskor
kötelező kiherélés következik, feltéve, hogy fehér férfi szerencsétlen
csecsemő, pláne, hogy azok unalmasak is. Gondolom túl ciszheterofasisztanáci
lenne, ha azt mondanám, hogy se a nő, se a férfi ne vezessen, pusztán azért,
mert nő, vagy éppen férfi, hanem az vezessen, aki alkalmas rá! Alridge bőven
kimerítené a szexizmust hiperérzékenyéknél, de mivel én a valódi
véleményszabadságban hiszek, hát mondja.
A
múltkor is írtam már, manapság minden nemzetközi karriert befutó regény
ugyanezt az ideológiát vetíti elénk. Egészen elképesztő, hogy ismét ugyanazok a
tendenciák bukkannak fel, mint legutóbbi könyvajánlómnál, csak sokkal erősebben:
-
vallásellenesség
(hiszen mint „tudjuk”, minden keresztény deviáns),
-
férfiellenesség,
-
felelősséghárítás
(csak azért lesz gyilkos a gyilkos, mivel az álszent hímsoviniszta apja egy
szörnyeteg volt. Nyilván az elkövetőnek köze nincs a saját döntéseihez…).
Az
egyetlen valamire való férfi szereplőnket, Tony nyomozót – megjegyzem az
egyetlen olyan szereplő, akivel majdnem együtt tudtam érezni – hülyére veszi
egy prosti.
Megjegyezném:
Miféle erős női karakterekről beszél Alridge? A főszereplő csaj, Helen Grace
nyomozó egy férfihez jár, aki korbáccsal veri! Majd ugyanez a Helen Grace a következőképpen gondolkodik, mikor belép egy templomba (203. oldal):
„Mindenben alá kell vetniük magukat a
férjüknek, akiknek joga van elfenekelni őket, ha nem teljesítik kötelességüket.
Valószínűleg Eileen Matthewst is megfenyítette a férje, aki a bizonyítékok
szerint élvezettel uralkodott a nők felett, és Helen gyanította, hogy más nők
is szenvednek el verést a gyülekezetben. [Naná, hiszen a keresztény, középkorú, unalmas, ráadásul fehér férfiaknak
ez olyan hétköznapi tevékenység, mint Hosszú Katinkának a célban várakozás] Az, hogy egyesek önként vethetik alá
magukat, Helen szemében mit sem enyhített a dolgon. Körültekintve a templomban
passzív, magatehetetlen nőket látott, akiknek nincs önbizalmuk vagy bátorságuk
kiállni magukért.”
Kommentálhatatlan. Mintha Pakisztánban játszódna a történet, nem Európában. Mondjuk ki nyíltan: Európában ma jogegyenlőség van, bárki bármit állít, ezen egyéni visszaélések összességében nem változtatnak, és ebben Puzsér Róbertnek (akit ennek ellenére baromi instabil személyiségnek tartok) teljesen igaza van.
A
történet túl sokat akar elmesélni:
Zsaruk
otthoni problémái, Helen rendőrségi problémái, az sajtó etikai problémái, csak
maga a gyilkosság elveszik ebben a tömegben. A fejezetek nagyon rövidek,
többségük kimerül két oldalban, mire valamelyik szereplő helyébe képzelnénk
magunkat, már kapjuk is a következőt, ettől a könyv nagyon lendületes, de ára
van. Alridge leírásokkal abszolúte nem vesződik, mindenki képzelje el az
embereket, tájakat, helyeket, amilyennek csak akarja! Ez nyilvánvalóan abból
adódhat, hogy az író a filmszakmából jött, ahol ezekre nincs szükség, hiszen a
kép megmutatja nekünk ezeket. Viszont egy regényben hiányzik. Tudom, Jókai
unalmas (naná, fehér volt, sőt egy időszakában még ráadásul középkorú is!!!),
de anno élveztem Az aranyembert, és a
Vaskapu leírása egészen elvarázsolt. Bár én 1991-ben a tanár „Mi a kedvenc játékod?”
kérdésére ötödikben a világtörténelmi atlaszt válaszoltam, úgyhogy számítok
átlagosnak…
Természetesen
vannak jó percei a könyvnek, amely hangsúlyozottan nem rossz regény! Abban
mindenképpen jobb az Ecc, peccnél,
hogy itt már legalább kicsit szimpatizálok valakivel. Némileg fejlődött a fő
sztori lezárásának mikéntje is, most nem teljesen deus ex machina kapunk egy
arcunkba tolt megoldást. Amire nem lehet még panasz az a pörgés. A regény végig
nagyon szilaj tempóban vágtat velünk, pillanatok alatt elolvasható, és semmi
esetre sem rossz könyv. Igaz, nem is jó.
Mindent
egybevetve Arlidge második kötete ugyanazon hibákkal és erényekkel terhelt,
mint az első. Egyszeri olvasásra, kikapcsolódásra tökéletes, csak közben az
olvasó iktassa ki az ideológiai felhangokat és saját kritikai szemléletét, s
felejtse el, hogy voltaképpen krimibe bujtatott politikai pamfletet olvas.
A
Gabo-t sokszor szidtam, amiért méltán kasszírozná be a legpocsékabb fűzésű
kötetek olimpiájának minden érmét és pontszerző helyét, úgyhogy most a
változatosság kedvéért, még jobban szidom. A pocsék áruk oltárán ez lenne a
főalak. Most már fotókat is mellékelek a példányunkról, amely leharcoltabb,
mint egy normandiai német hadosztály 1944 augusztusának közepén, holott nem a
Falaise-i katlanból szabadult, hanem óvatos olvasók kecses kacsóiból. Ismét egy
3000 Forintos selejt, csak mindenhol, csak mindig, csak a Gabo Könyvkiadótól.
Szégyen! A borító önmagában a sorozat első részéhez hasonlóan mutatós, és mivel pillanatok alatt leválik a belső tartalmi oldalakról, akár poszterként is felhasználható.
Pontszám:
Hat ostorcsapás unalmas fehér férfiakra a tízből.
6/10
www.moly.hu: 87%
www.goodreads.com: 4.13 pont
(Az
adatok 2017. július 24-i állapotot tükröznek!)
 |
| Első osztályú termék... |
Jegyzet:
[1] https://www.publishersweekly.com/pw/by-topic/authors/interviews/article/66293-from-tv-screenwriter-to-novelist-pw-talks-with-m-j-arlidge.html
Legalábbis én így fordítottam. Az eredetiben:
"- Is your choice of a strong, independent female protagonist a political statement or purely a literary decision?
- Actually it is both. I love writing female characters and am naturally drawn to them, but I also feel it is time for the women to lead. We have had enough boring, middle-aged white male coppers. "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése