Szeretjük őket:

2016. november 19., szombat

Könyvajánló: Andaházi - A magyar királyi honvédség részvétele a Szovjetunió elleni támadásban, 1941. június-december

Andaházi Szeghy Viktor:
A magyar királyi honvédség részvétele
a Szovjetunió elleni támadásban
1941. június-december
Szeged: Belvedere Meridionale, 2016
227 oldal


Újabb második világháború kiadványt jelentetett meg a szegedi Belvedere Meridionale kiadó, amely a magyar királyi honvédség 1941-es hadműveleteit mutatja be a Szovjetunió ellen. A Kárpát-csoport és a gyorshadtest részvétele a Barbarossában nem tartozik a világégésben való magyar részvétel kiemelten kezelt akciói sorába. 1989 előtt talán ciki volt a szovjet kudarcokat emlegetni, meg aztán köszönhetően elsősorban Nemeskürty István „áldásos” tevékenységének, mindent maga alá temetett a Don-kanyar 1943-as tragédiája, amelyet még súlyánál is hangsúlyosabban kezeltek (lásd: „az egész hadsereg megsemmisült” és „200 ezer halott” című mítoszok). Andaházinak és Kiss Gábor Ferencnek (erről nem volt ajánlóm, címe: „Lovon, gyalog, autón, biciklin, vasúton...” : A Magyar Királyi Honvédség gyorscsapatai. Szeged: Belvedere Meridionale, 2014) köszönhetően azonban szerencsére jó kiadványok ismertetik immár a magyar katonák működösének korábbi időszakát is.

A kötet elsőként a Szovjetunióval szembeni magyar fellépés katonai és politikai keletkezéstörténetét vázolja fel, kiemelve a német politikai- (Hitler) és katonai vezetés ellentétét Magyarország bevonásával kapcsolatban. Ismert, hogy Hitler eredetileg nem kívánta hazánk fellépését, mivel nem akart újabb területi rendezéssel fizetni érte. Ezzel szemben a Wehrmacht főparancsnoksága (OKW) szerette volna a lengyel területekről illetve román területekről előrenyomuló ékek közti űrt megszüntetni, s ehhez a magyar honvédség legalább offenzívnak látszó fellépését elengedhetetlennek tartotta. Érdekes módon Magyarországon is hasonló volt a helyzet, a hadvezetést háborút, a politikusok semlegességet akartak. Ezt a dilemmát oldotta fel a rejtélyes Kassai bombázás, amely indokot adott a fellépésre. A szerző a bombázás elkövetőjének kilétében nem foglal állást, de közvetve elveti a szlovák vagy román eshetőséget.
A kötet zöme természetesen a Kárpát-csoport, majd a gyorshadtest német alárendeltségben végrehajtott katonai műveleteivel foglalkozik. Nem érdemes részletesen leírnom - olvassák el az érdeklődők -, de kiemelném, hogy a szerző igen komoly forráskutatást végzett, s minden mondatát alátámasztja levéltári hivatkozással, így igazi kincs a témával foglalkozóknak. Összességében úgy érzem, hogy Andaházi büszke a magyar csapatok teljesítményére, és joggal. Minden felszerelési avíttság, utánpótlási nehézség ellenére a magyar honvédek komoly teljesítményt nyújtottak 1941-ben, saját veszteségüknél lényegesen nagyobb veszteséget okoztak a Vörös hadseregnek. Az ismertetés kiterjed a bevetett erők minden részére, a repülőcsapatoktól a kerékpáros zászlóaljakon át a páncélosokig. Szinte naponkénti lebontásban követhetjük a sárban vánszorgó huszárokat, megismerhetjük a Dnyepernél folyóvédelmet folytató tüzéreket, vagy a hidakat dombázó Capronikat. A szerző bemutatja a november-decemberi kivonás és hazajutás nehézségeit is.
Zárásként a mű értékeli a magyar részvételt, s bár a korábbi álláspontokhoz hasonlóan a Kárpát-csoport, majd a gyorshadtest felszerelését általánosságban véve korszerűtlennek, helyenként kifejezetten elavultnak tartja, kiemeli a gyorshadtest néhol igencsak sikeres előretörését, amely elsőként érte el a Donyec folyót, megelőzve bizony német csapatokat is! Mindezt ráadásul minimális veszteséggel érte el. Voltak fegyverek, amelyek beváltak, s voltak amelyek nem, de ez igaz volt a németekre is.
A kötet végén hadrendek, német- szovjet- és magyar fegyverek technikai adatai, táblázatok, veszteséglisták találhatóak, amelyek szintén nagyon hasznosak és informatívak. A fényképanyagról ugyanez már nem mondható el, de egy ilyen kiadvány esetében elnézhető azok nem túl jó minősége, mivel nem fotópapíron, hanem normál lapon vannak.

A könyv egyetlen negatívuma az ára. Elképzelésem sincs mire föl vették a merszet, hogy 4935 (nem, nem elírás, négyezerkilenszázharmincöt!) Forintot kérjenek, egy olyan kötetét, amelyet a kiadás minőségére nézve a 2-3 ezres kategóriába lehetne csak besorolni. Ez egészen egyszerűen pofátlanság. Annál is kevésbé érthető a dolog, mivel korábbi hasonló jellegű kiadványaik (Kiss Gábor Ferenc két könyve, amelyek szintén második világháborús témát boncolgatnak, és gyakorlatilag külsőre ugyanilyenek - egyikről sajnos negatív kritikát kellett írnom a belekerülő bakik miatt -), feleennyibe kerültek! Mintha direkt arra törekedett volna a kiadó, hogy ne tudják majd eladni a könyvet... Mert ennyi pénzért igencsak szép kiadványokat lehet venni a témában, amelyek ugyan nem ilyen jók tartalmilag, de avatatlan szemnek sokkal tetszetősebbek!

A kötet sajnos kiadását tekintve hozza a Belvedere Meridionale szokásos formáját, azaz a mellette elsuhanó lepkétől meghajló, kötéstáblának még messziről és sötétben sem nevezhető borítólapot, közepes minőségű fűzést. Egy kisebb vagyonért talán érdemes lenne tartósabb könyveket produkálni, kedves szegediek!

Mindent egybevetve jó stílusban (persze ne szépirodalmat várjon a kedves olvasó) megírt, lendületes és nagyon hasznos kiadvány a második világháborús honvédség iránt érdeklődők számára.
Értékelés:
Nyolc Toldi harckocsi a tízből
8/10

2016. november 14., hétfő

Beszélgetés a Galaktika Start könyvek szerzőivel a könyvszalonon!

E hét csütörtökén kezdődik a XVI. Győri Könyvszalon, számtalan érdeklődésre méltó rendezvénnyel, melyekről pontos információkat a rendezvény facebookos oldaláról (is) lehet szerezni. Ezen belül, számomra a leglényegesebb az a beszélgetés lesz, melyet a Galaktika kiadó (Metropolis Media) négy elsőkönyves (bár némelyikük igazából már másodkönyves) szerzőjével én fogok levezényelni a Dr Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér bizalmából. 
A rendezvényről a Galaktika már hírt adott, így az ő plakátjukat ide mellékelve minden érdeklődőt sok szeretettel várunk pénteken 15 órakor a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy termében!


Emellett jelzem, hogy legközelebbi előadásom, amely a magyar királyok ünnep- és hétköznapjait igyekszik megmutatni a közönségnek, november 30-án lesz (egyben alighanem ebben az évben ez lesz az utolsó fellépésem) a ménfőcsanaki Bezerédj-kastélyban, 17:30-as kezdéssel. Erről még majd csatolok facebookos eseményt a napokban ide!


2016. november 3., csütörtök

Jósika Miklós emlékezése az 1814-es Mincioi csatára

Jósika Miklós a Mincio folyónál vívott csatában

Báró Jósika Miklós, mint katona
(Dézsi Lajos: Jósika Miklós 1794-1865. Bp., 1916.)

Báró Jósika Miklós[i] 1811-ben 17 évesen jelentkezett a közös hadseregbe mint önkéntes katona és került az 5. számú „Szavojai Jenő” dragonyosezredbe. Ezen alakulat soraiban jutott el hadnagyként  1813-14 fordulóján Itáliába, hogy az olaszországi császári-királyi hadseregben sok magyarral egyetemben végigharcolja a hadjáratot Napóleon mostohafia, Jenő olasz alkirály ellen. 1814. február 8-án a Bellegarde tábornok vezette osztrák hadsereget megtámadta az francia-olasz haderő.[ii] Jósika erre emlékszik vissza 1865-ben négy kötetben megjelenő emlékezésében, melynek 2. kötetében meséli el hadi emlékeit. A leírás nagyon színes, és csak kis pontatlanságokat tartalmaz, emellett nagyon eleven képet rajzol a XIX. század eleji lovassági harcászatról. Ez nem meglepő, hiszen Jósika a magyar regényírás egyik úttörője volt. Az emlékirat befejezetlen maradt, s 1865 után csak 1977-ben jelent meg először a Helikon kiadó gondozásában. Bár a kötet elektronikusan is olvasható, úgy gondoltam célszerű ezt a részletet a blogomban közzétenni, mert érdekes egyfelől, másfelől elsikkad az életrajzban, s ezért megérdemli ez a részlet is a figyelmet. A leírást az 1865-ös négykötetes kiadásból gépeltem be, itt-ott változtatva a központozást és modernizálva a szavakat, de alapvetően megőrizve az eredeti sajátosságait és nyelvezetét.[iii]

„Ez időre esik az első komoly ütközet is, melyben részt vettem, s mely a történelemben a Mincio melletti ütközet nevét viseli, bár egyelőre Vallegioi ütközetnek mondották.[iv]

[…]

8-ik február volt 1814-ben, szép tavaszi melegek jártak, olyan idő volt, mint nálunk május elején. Az ezredben már tudva volt, hogy másnapra alkalmasint ütközet lesz, de az egész tisztikar nagy bosszúságára tudtuk meg azt is, hogy ezredünk a tartalékseregben leend felállítva. A legtöbben azt hittük, legfeljebb ha ágyúszót fogunk hallani.
Reggel, vagy inkább hajnalban, Biervogel uram[v] égő gyertyával lépett a szobámba. Hóna alatt valami vastag csomagot hozott.
- Hadnagy úr, - szólt – jó lesz fölkelni, hogy maradjon ideje reggelizni!
Felugrottam ágyamból s azonnal öltözéshez fogtam. Fiatal ember igen hamar el tud készülni öltözködésével. Mikor a mellényre került a sor, Biervogel uram előállt azon csomaggal, melyet feljebb említettem, s mire aztán nem is gondoltam.
- Hát ez mi? - kérdém bámulva.
- Ez hadnagy úr, igen jó dolog, mert ez egy egész könyv itatós papíros, ha ezt, mint valami mellvértet a mellény alá illeszti, legalább szívét biztosítja a golyók ellen.
- Van-e ilyen golyófogója a többi pajtásaimnak? - kérdém a sajátos mellvértre kacsintva.
- Hogyne volna! Amennyi vasas[vi] tiszt van, mind ilyet visel.
- Papirosból?
- Nem, vasból.
- Úgy-e? No, ez más. Hord el a papirosodat, ki nem fogom magam pajtásaim által nevettetni!
- De ki látja azt?
- Akár látja, akár nem, elég, ha én tudom, hogy gyávaságot követek el.
- És a vasasok?
- Én nem vagyok vasas.
A dolog ennyiben volt, felvettem mellényemet, colettemet,[vii] spenczeremet,[viii] aztán parancsoltam, hogy göngyölítse össze a köpenyemet.[ix]
- Nem volna-e jobb hadnagy úr, felvenni a köpenyt?
- Ugyan miért?
- Hát az is felfog pár golyót, aztán reggel hűvös van.
- Csak göngyölítsd össze szépen, ha megfázom, majd fölveszem!

Biervogel elégületlenül csóválta fejét, aztán mormogta: „junges Blut”![x] Mikor a reggelit elhozta, igen jó kávét, s szép fehér olasz kenyérkéket hozzá, sőt egy serleg veres bor is állt a kávéskanna mellett.
- Tudod öreg, hogy nem iszom reggel bort! - szóltam én leülve.
- Ej, hadnagy úr, jó lesz pár pohárral inni! Mindig jó ez ütközet előtt!
- Csak volna ütközet, de félek, hogy az ágyúszóval érjük be!
- Nem kell a franciákkal tréfálkozni! - mormogta Biervogel.
- Töltsd meg a pisztolyaimat! - szóltam, megvizsgálván hosszú egyenes kardomat, mely oly éles volt, mint a beretva.[xi]

Szavojai-dragonyos felszerelése a Napóleoni háborúk idejéből

Néhány perc múlva lovon valék, de nem a Vezéren[xii] - pedig nagyon szerettem volna ám -, hanem tiszti lovamon, szép fekete erdélyi paripán, a gróf Wass Sámuelné méneséből. A negyed óra el nem telt, mikor az első trombitaszóra a gyülhelyen valék csapatommal. Velem együtt érkezett oda az első major első,[xiii] Opizzy százados[xiv] vezénylete alatt. Mikor a százados engemet megpillantott, elfordította a fejét. Pajtásaim beszélték, hogy még Teschenben mindenképp azon volt, hogy helyettem mást nevezzen ki az ezredes hadnagynak...

[… Jósika ezután elmeséli, hogyan sértette meg egyszer Oppizyt, mikor csodálkozott, hogy annak nincs egy szál ősz hajszála sem kora ellenére, nem tudván, hogy az parókát visel.]

… Annyi bizonyos, hogy Oppizy ezt sohasem feledte el. Nagyon restelltem a dolgot, mert Oppizy jeles tiszt volt, s kitűnően bátor férfiú. E napon szokatlanul halványnak és elmélyedtnek találtam.
Miként mondtam, ezredünk[xv] a tartaléksereghez (a reserve-hez) tartozott, s elég tágas látókörű helyen lőn felállítva. A helység kissé halmos volt, de meddig szem terjedt, semmi nyoma nem látszott az ellenségnek. Többen leszálltunk lovainkról, pipára gyújtottunk s beszélgettünk egymással, senki sem álmodta, hogy egy negyed óra múlva mi fog történni. Egy-két ágyúlövést, aztán többet és sűrűbben hallottunk, de igen távolról.
- Hány harapott már fűbe! - szólt mellettem egy koros főhadnagy - de mi – folytatá mindig németül - aligha ma kézcsókoláshoz jutunk! 
Közel hozzánk, ama sárga csapkás dzsidásezred volt felállítva, melyet ekkor gróf Mengen ezredes vezényelt.[xvi] Nem messze tőlünk a Hohenlohe dragonyosok.[xvii]
Egyszerre feltekintek, s látom, hogy egy táborkari tiszt nyargalva közeledik hozzánk, s nemsokára utána a zöld halmok hosszában Wilson angol tábornok, mintegy 45 éves férfiú,[xviii] s annak segédje a fiatal Janson száguldanak. Mind a két egyéniséget igen jól ismertük ezredünkben. Wilson sötétkék köpenyben volt, kis fehér sipkával a fején, minden napellenző nélkül. Hasonló föveget viselt Janson is, ki veres egyenruhájában azonnal feltűnt.
Még a negyedóra el nem telt, azon pillanat óta, hogy lovamról leszálltam, s éppen készülőben valék a sűrű zöld gyepen végignyúlni, mikor a táborkari tiszt már távolról kiáltott: „Aufsitzen! Aufsitzen!”[xix] Ugyane percben pillantottuk meg Mengen ezredest, ki nyargalva jött a balszárny felől, s kiáltott ismeretes vékony, de átható hangján: „Attackieren! Attackieren!”[xx]
Kevesebb idő alatt, mint ezt leírtam, az ezred lovon ült: hosszú homlokzatot[xxi] képezvén, szemközt a semmivel. „Marsch!”[xxii] - kiáltott az ezredes, utána a többi törzstisztek és századosok. Néhány pillanatra a „Marsch! Marsch!” vezényszó, s a trombiták támadója után, benn valánk közepette a legsűrűbb gomolynak, az ágyúk dörögtek, az apró fegyverek kerepeltek, ott volt a harc a legélénkebb, legbuzdítóbb, leglélekemelőbb nagyságában.

Mi történt? Mi okozta, hogy tartaléksereg jött legelébb s ily öldöklő tűzbe? Ezt fogom röviden megfejteni.
Az olaszhoni hadsereg fővezére Bellegarde volt,[xxiii] hidegvérű katona, s a legjobb elméleti vezérek egyike, de aki a Fabius Cunctatorokhoz[xxiv] tartozott. Kevés igazibb gentlemant, s nyájasabb öregurat láttam valaha, azért áll amit mondandok, hogy amennyiben szerették és tisztelték az öreg fővezért a seregben, oly kevés volt a bizodalom iránta a tettek mezején. A hadjárat csökönyösen folyt, s a bécsiek, kik mindig készen állnak egy-egy jó vagy rossz élccel, azt mondták Bellegraderól, hogy a dobhoz hasonlít, melynek hangját csak akkor hallja az ember, ha verik.
Wilson angol tábornok ez időben sokat volt a főhadiszálláson, s Bellegarde gyakran bízta meg őt egy vagy más esetben, főleg olyanban, melyet a puszta elmélet előre nem láthat, s hol gyors cselekvés kell. Ez okon jelent meg most is a csatatér legválságosabb helyén, s pontban akkor, mikor angol hidegvérére legtöbb szükség volt.
Bellegarde ellenében Napóleonnak mostohafia s kedvence, Eugén de Beauharnais[xxv] állt, egyike azon világhírű francia tábornagyoknak, kik a forradalmat végigélték, s kik hadi s mind polgári küzdelmek közt értek férfiakká. Ezek – különösen Beauharnais – a gyakorlat, a kezdeményezés s a rögtöni cselekvés emberei valának.
Miként láttuk, a csata a hadseregnek egészen a szárnyán kezdődött, s miként később tudva lőn, a támadás a franciák részéről jött. Míg azonban Beauharnais ezen áltámadással mind a fővezért, mind a hadseregnek nagyobb részét egészen más irányban foglalatoskodtatta, ő maga legválogatottabb csapataival megfoghatatlan hirtelenséggel átkelt a Mincion, s az osztrák hadsereget hátulról támadta meg. Ez az oka, hogy a tartaléksereg jött legelsőbb tűzbe.
Mielőtt elmondanám, ami ezen első csatában, melyben részt vettem, személyemet érdekli, nem levén s nem lehetvén célom, ezen annyiszor és oly illetékes tollaktól leírt hadjárat történetét adni; legyen szabad röviden megmondani, mit nem másoktól hallottam, hanem aminek az ágyúk dörgése s a golyók zápora közt szemtanúja valék.
Bármennyire hirtelen jött, s már magában is meglepő volt Beauharnaisnak e szép, lángészhez illő katonai tette, a tartaléksereget pillanatig sem zavarta meg. A hősies gróf Mengen, s a mindig hidegvérű, de rendíthetetlen báró Gabelkoven[xxvi] úgy viselték magukat, mintha mindent előre láttak volna.
A csatában alsóbbrendű (subaltern) tiszt nem sokkal tudhat és láthat egyebet, mint ami közvetlenül érzékei határában van. Mikor a „Marsch! Marsch!” hangzott, mikor a trombiták a támadót fújták, valami magasztossághoz hasonló árasztotta el egész valómat. Hol az a nyomorú és gyáva ember, ki ilyenkor fél! Én azt hiszem, nincsen lovas katona, még ha gyáva is, ki ilyenkor félne. Miként nincs gyalogos katona, ki akkor félne, mikor szuronyt szegezve megrohanja az ellenséget. Vannak azonban esélyek és esetek, melyek a bátrak szívét is kemény próbára teszik. Ilyen például az, mikor az ember legöldöklőbb kartácstűznek van tétlen kitéve. Mikor áll, mint a kőfal, s jobbra-balra hullni látja a népet, mikor a sorok összeszorulnak, mikor a haldoklók nyögése hat fülébe. Ilyen, mikor ágyúfedezeten áll,[xxvii] s az ellenséges ütegeknek egész dühe feléje van intézve. Ilyen - hogy többet ne említsek -, az, amit katonanyelven „verlorener Posten”-nek[xxviii] neveznek. Mikor valaki őrjáratot tesz, elküldi embereit a jelentésekkel, miként ez szokásban van, s azután ahelyett, hogy az elküldöttek felelettel térjenek vissza, soha nem térnek vissza, s az embert egyedül, vagy pár emberrel az éj az ellenség közepében lepi meg. Mindezeket tapasztalásból tudom, mindezeken keresztülmentem, s ha még élek - az isteni gondviselés után - hideg véremnek köszönhetem.

De visszatérek a csatára. Mikor századom megindult, én legalább nem láttam ellenséget, minek természetes oka, a vidék halmos képezete. De egyszerre, mielőtt rá gondolnánk, felérvén az emeltebb földnek gerincére, szemközt álltunk ama gonosz kompakt masszákkal,[xxix] melyeket I. Napóleon hozott az ismeretes carrék helyett szokásba. Egy pillanatra körül valánk öntve golyók záporától. Nincs lovasság, mely a masszák lövéseinek ellen tudna állni, főleg, ha ezek nincsenek elhamarkodva, s az ellenség, be tudja várni, míg a lovak orra a szuronyokat éri el. Ezek a francia tömegek valódi sziklakockák, gonoszabbak a görög phalanxnál[xxx] vagy a római cuneusnál,[xxxi] bevártak minket szépecskén, anélkül, hogy egy lövés történnék, azután három ily massza felrobbant, mint valami lőportorony.[xxxii]
Nekem igen merész lovam volt - s ilyen a gyarló ifjúság -, pillanatra azt hittem, hogy no, most mindjárt rést török, s még Terézia-keresztet[xxxiii] is kapok. Ábránd! Lovam egy kis szúrást kapott az orrán, s oly hirtelen fordult meg, hogy azt hittem kifordulok a nyeregből. Azon pillanatban, mikor a masszák az első hatalmas lövést megkezdték - mely meg sem szűnt többé -, hézagaik közül a francia lovasság rohant ki, mint valami darázsraj.[xxxiv] Minket egy szép francia chasseur[xxxv] csapat üldözött, s a képek egyike, melyek mélyen bevésődtek emlékezetembe, egy roppant szőke barkójú és karikás bajuszú francia chasseur, kinek - midőn észrevettem -, pisztolya nem volt arasznyira fejemtől. Egy hirtelen fordulat mentette meg életemet, azután hosszú kardommal a francia után szúrtam, de aki ezt be nem várva, tovanyargalt. Előrántottam pisztolyomat s utánalőttem, de nem volt időm a lövés eredményét vizsgálni, ami a gomolygó tömegben lehetetlen is leende. 
Alig voltunk a masszák lövésén kívül, az ezred azonnal képezte magát,[xxxvi] s rögtön támadót fúvatott. Tudom, hogy például Closius százados[xxxvii] e napon tizenkétszer támadott, s a mi századunk is annyiszor, hogy számát sem tudom. E támadások egyike után történt, hogy századom visszaveretvén a masszák közül, s a franciák csúnyául megtizedelvén minket, a század eszeveszetten futott és sorai szétbomladoztak. E pillanatban sarkantyút adván lovamnak, előrerohantam, s elég szerencsés valék a századot megfordítani, s visszavinni a csatába. Hogy mindenekfelett századosom, s aztán a többi tiszttársaim is segítettek, magában értetik.
Egyébiránt kemény csatákban, főleg carrék és masszák ellen, ily esetek oly gyakoriak, hogy nincsen oly igaz lovas katona, ki tettemben egyebet látna, mint szoros tiszti kötelesség teljesítését, minden nagy vitézség nélkül. Ezredesem, báró Gabelkoven nem így vélekedett, s tanúja levén tettemnek, hozzám lovagolt, s ezt mondá: „Bravo Jósika! Sie sind Oberlieutenant!” Így lettem soron kívül a csatatéren főhadnagy.

Ugyane csatában két eset volt, mely később bebizonyította, minő könnyen kiszalasztja a tapasztalatlan ifjú a kínálkozó szerencsét kezéből, melyet más, ki okosabb vagy önzőbb, igen jól fel tud használni. Volt a században egy Huber nevű káplár, csinos barna fiú, pompás, rettenthetetlen katona, de kinek vitézsége zajos és szájas volt. Én magam voltam tanúja, mintegy kétszáz lépésnyi távolról, mikor Hubert a puszta véletlen besodorta a francia töltéses szekerek közé, hol egy ágyú is volt, éppen készülőben a hátrálására. Huber négy legénnyel, kik közelében valának, mint a darázs nekiesett a franciáknak, néhányat levágtak ő és emberei, a többi kereket oldott, s Huber pokolbeli lármát ütve jött az elfoglalt ágyúval.[xxxviii] Ha eléje sietek, mikor már a franciák futottak, nincs benne kétség, megkapom a keresztet. Akartam is, nem tagadom, de csak pár pillanatig, aztán hozzám nem férőnek véltem, hogy a kész diadalból magamnak részt tulajdonítsak. Nem így gondolkozott egy dzsidás törzstiszt,[xxxix] egyébiránt ismeretes vitéz férfiú, mert mihelyt azt a lármát, melyet Huber ütött, meghallotta, odarúgtatott, túlkiabálta Hubert, s maga nyargalt az ágyú mellett. E törzstiszt keresztet kapott, míg csak kicsinyen múlt, hogy szegény Huber üres mellel maradt. De én, mint szemtanú zajt ütöttem, s Huber később csakugyan megkapta az aranyérmet.[xl]
Egy másik esetem ez volt, [még -HG-] mindig ugyanazon csatában: a támadások közti szünetek egyike közben, egyszerre jó távolról megpillantottam egy francia chasseurt, ki a zászlóval a kezében áthasított a tágas téren, mely előttünk terjedt. Egyedül volt, nekem miként mondtam, jó lovam, s emellett a tiszti pisztolyok helyett pár kuchenreiterem.[xli] „Ej mit!” - gondoltam még utolérhetem, s ha igen, vagy éppen lelövöm, enyém a zászló, s ezért Terézia-kereszt járja. Rögön utánaeredtem, hajtván a franciát, mint az agár a nyulat, s mindig kisebbedvén a tér köztünk, „Ez az enyém” - gondolám, s utána lőttem. Igen jókor és igen szelesen, mert mihelyt a lövés szólt, a francia hátranézett, aztán vesd el magad, úgy rohant, hogy teljes lehetetlen volt többé csak meg is közelíteni. Lovamról szakadt a tajték, éreztem, hogy ingadozik. „Nesze neked, zászló!” - gondolám, s igen lehangolva tértem vissza századomhoz. Szegény jó lovam azért inogott, mert sebet kapott. Egy Zinner nevű közlegény megkínált lovával. Keményen lőttek a franciák, mindazonáltal jó nyergemet nem akartam nekik hagyni, s a Zinner lovára tétettem, mely aztán kiállta a sarat végig. Lovamat hátra vezettettem, kigyógyult sebéből, de megbomlott, azaz collert kapott, s többé nem lehetett használni.
Zsombory pajtásomat pedig az a baleset érte, hogy támadás közben lova elbukott, gyakori eset az olaszországi csatatereken, hol olykor a lovasságnak az eperfasorok közt kellett átrohanni, s a szőlőfüzéreket, melyek egyik fától a másikig nyúlnak, karddal szétvagdalni. Mikor Zsombory feltekintett, két lépésnyire tőle egy francia ült, ez azonban kirántotta a kardját, s nekirohant barátomnak. A két kard összecsapott, s a Zsomboryé eltört, úgy, hogy csak a markolat maradt a kezében, e markolattal verte le a franciát. Ezután a század jött, Zsomborynak lovát kézhez kerítették, s ő megint köztünk volt. Egész sereg ily kép tűnik fel nekem, most, mikor ama hevély és veszedelemteljes, de reám nézve lelkesítő emlékezetű napok vonulnak el előttem.

Mikor a csata a legnagyobb hevében volt, Quosdanovich[xlii] tábornok jelent meg az ezred előtt, báró Gabelkoven azonnal eléje sietett.
- Küldjön ezredes úr – szólt hideg nyugalommal – egy tisztet s néhány embert egyenesen Villafranca felé, azon paranccsal, hogy a tiszt, mihelyt ellenségre bukkan, azonnal jelentést tegyen!
Én közel álltam ezredesem mögött, s csendesen pipázgattam. Closius kapitány történetesen köztem állt, s az ellenség közt, ő is dohányzott. Egyszerre felkiáltott: „Ich werde ihnen nicht den Mantel machen”,[xliii] s lovát visszafordította. „Gut! - feleltem – So wollen Wir die Rollen vertauschen!”[xliv] - s én foglaltam el a helyét. Így hallhattam meg, miről volt Quosdanovich tábornok s ezredesem közt a szó. Rögtön az ezredeshez rúgtattam s szóltam: ha az ezredes úr velem parancsol, itt vagyok!
Gabelkoven mosolygott. Azután Quosdanovich felé fordulván, mondta:
- Itt a tiszt, parancsoljon vele tábornok úr!
Quosdanovich ismételte parancsát, azután szólt:
- Nehmen Sie einigie Freiwillige, und versäumen Sie keine Minute![xlv]
„Freiwillige heraus!”[xlvi] - kiáltottam igen büszkén, valami nagy embernek gondolván magamat. Azonnal volt elég. Hat ügyes fiút - kiknek bátorságát már észrevettem -, szemeltem ki, azután sebes vágtatva indultam meg. Mármost, hogy valaki e megbízás fontosságát felfogja, s lássa, hogy a fiatalember, főleg ha heves vére van s dicsvággyal bír, sokkal könnyebben vesz némely dolgot, mint aminő az valóban, elmondom az esetet. Legelébb is utam oly irányba vezetett, hogy kétszer egymás után jöttem kereszttűzbe, úgy, hogy saját embereink golyói érhettek volna. Hallottam őket szépen fütyülni. Aztán ellenségre bukkanni körülbelül annyit tesz, mint összeapríttatni vagy kereket oldani. És végre, ha embereimet a jelentéssel elküldöm, s ezek faképnél hagynak, mi sem bizonyosabb, mint az hogy elfognak. Pompás alternatíva! Márpedig semmitől sem irtóztam inkább, mint az elfogattatástól. No de mindez eszembe sem jutott, habár legalább részben teljesült, se sietve teszem hozzá, hogy sem le nem vágtak, sem el nem csíptek. Egyéb történt.
Jó darabig haladtam már embereimmel, kiket a dolog mulattatni látszott. Sehol semmi nyoma az ellenségnek! Azonnal felkaptam az országútra, s ugyanazon pillanatban hallottam: „Qui vive!?”,[xlvii] s egy golyó fütyült el fülem mellett. Embereim rögtön mellettem termettek, míg mintegy 3-400 lépésre előttünk egy csapat széles medvebőrkalpagos csapat rohant fel az országútra, gyönyörű hadias zömöt képezve.[xlviii]
- Attakieren Wir die Kerl's![xlix] - szóltam egy mellettem álló vállas hanáknak.[l] No de a felelet az lőn:
- Wir sind zu schwach![li]
Igaza volt a hanáknak, azután, eszembe jutott, hogy engemet nem támadni, hanem jelentést tenni küldöttek. Még mielőtt elindultam volna az ezredtől, kérdeztem a tábornokot, hogy:
- A jelentés után mit tegyek?
- Várja ön be a feleletet!

Világos volt tehát, hogy mozdulnom sem lehetett: mintegy öt óra volt, s az eget fellegek borították. Két suhancot azonnal elküldöttem, rajzónnal jegyzőkönyvem egy lapjára írt jelentéssel, azután leszállván az országútról, közvetlen amellett, helyet foglaltam embereimmel. Egyen sokáig bámultam, hogy azon 30-40 medvebőrös korhantó ránk nem rohant, s el nem fogott. Világos, hogy ezek cseltől tartottak, s azt hitték, hogy őket magunkhoz akarjuk csalogatni, s azután jól elverni. Csak így lehet a dolgot megfejteni. Az idő telt, már két hosszú óráig álltam ott négy emberemmel anélkül, hogy válasz jött volna. A fegyverropogás régen megszűnt, csak koronként hallottunk egy-egy ágyúszót. Mit tegyek? Világos, hogy idefeledtek. Nem maradt egyéb hátra, mint a már terjedő homályban még egy jelentést írni. Újra kiválasztottam két legényt. Ezek is ellovagoltak a jelentéssel; meghagytam nekik - sőt két tallért ígértem annak, aki első leend nálam a felelettel -, hogy jelentésemet egyenesen az ezredesnek adják át.
Várhattam volna reájok! Később jóval tudtam meg, hogy elfogták őket. Egészen beesteledett, éj volt! Világos, hogy ottfeledtek szépen. Quosdanovich tábornok kevéssel azután, hogy engemet megbízott, lehanyatlott lováról, irtózatos kartácssebet kapott, melyből soha egészen ki nem gyógyult. Közel volt éjfél, minden koromsötét, a két dragonyos, kivel maradtam, állította: megtettük a magunkét, menjünk, keressük fel az ezredet. Az ellenség nem mozdult. „Menjünk!” - mondtam, s gondolomra balra irányoztuk menetünket. Csak lépést haladhattunk, így is a hely egyenetlen lévén, inkább csak botorkáltunk. Párszor reánk kiáltottak: „Qui vive!?” Kétszer utánunk is lőttek, de a setétség elfödött, míg egyszerre szemeink úgyis megszokván a setétséget, négy lovas katonát láttam csendesen lépve egyenesen felénk jönni.
- Mit diesen werden wir wohl fertig werden![lii] - mondta az egyik katonám, s mindhárman kardot emeltünk.
Mikor jó közel valánk már, láttuk, hogy ezek sárga csapkás dzsidások,[liii] kik eltévedtek. Csak egyik tudott németül,[liv] s ez azonnal észrevevén, hogy tiszt vagyok, ajánlkozott, hogy velem jő pajtásaival együtt, kik már néhány óra óta bolyongnak, de mindig franciákra bukkannak, s tiszta csoda, hogy el nem fogták őket.
Soha ennél a négy lengyelnél vígabb fiúkat nem láttam, a félelemnek semmi nyoma nem látszott rajtuk, s azonnal a legjobb barátokká váltak katonáimmal. A „Qui vive!?” kiáltásokat mindig baloldalról hallottuk, s a dzsidások is azt erősítették, hogy ezen oldalról kiáltottak rájuk.
- Tudjátok mit fiúk! - szóltam én – Forduljunk jobbra, alkalmasint azon az oldalon nem lesz ellenség, s valami osztrák táborra bukkanunk. Két dzsidás azonnal leeresztette dzsidáját, s előre nyargalt, a többiek szorosan mellettem maradtak.

Hosszas volna e veszedelmes utat, éjsetétben, úgyszólván az ellenséges hadsereg valamelyik szárnyán keresztül leírni, azért rövid akarok lenni. Mindamellett, hogy más irányt vettünk, néhányszor hallottuk a „Qui vive!?” kiáltást, s a lövéseket, melyek ezeket kísérték, de lehetetlen volt lépteinket gyorsítani.

Így történt, hogy már jó közel lehetett a hajnal, mikor Montebelloba értünk. Lovaink annyira kifáradtak, hogy mihelyt leszálltunk, leheveredtek a fűbe. Montebellot ismertem, s ott egyenesen valami szegényes tekintetű fogadónak tartottam, melynek egész udvara tele volt szekerekkel, lovakkal, s emberekkel, kik szalmára, szénára heveredve, s köpenyeikbe burkolva aludtak.
- Van-e itt valami szoba? - kérdém egy ott ácsorgó vézna fiútól.
- Van, a nagy ivószoba, - Szólt ez. - ott tiszt úr még talál helyet.
Lovamat egyik katonára bízván, köpenyemet magamra kerítettem, beléptem egy sehogy sem világított terembe, s ott két alvó közt elég tágas rést pillantván meg, azonnal leheveredtem a szalmára, mert ebből s a száraz földből állt az ágy, s rögtön elaludtam. Igaz, hogy nagyon fáradt és éhes valék, de mindenekfelett az álom nyomott el. Nem tudom, meddig aludtam, mikor végre a már egészen világos szobában felnyitottam szemeimet, kétarasznyira tőlem egy halottnak meredt szeme bámult reám. Lehetetlen ennél valami vérjegesztőbbet gondolni, annyival is inkább, hogy e még halva is szép arcra azonnal ráismertem. A halott Bánffy Ferenc őrnagy volt a dzsidásoktól, Bánffy Györgynek, az erdélyi kormányzónak a fia.[lv] Közel az arcolei híres kis hídhoz, előrelovagolván egy golyó érte, s azonnal a földhöz terítette. A borzasztó az volt, hogy azon napon ezredéből ő egyedül esett el. Nagyon megsajnáltam.
Egy óra múlva, s miután annyit reggeliztem, hogy ebédnek is sok lett volna, lóra ültem, s így értem el ezredemet. Ezredesem igen jól fogadott, meg is dicsért kitartásomért, engemet főhadnagy úrnak szólítván, de hozzátette:
- Ha máskor önt valahol odafelejtik, ne vegye a dolgot betű szerint. Egy órával azután, hogy a jelentést megette, mely soha kezemhez nem jött, ön visszatérhetett volna. Lássa, én azt hittem, hogy elfogták.
- Igen, de ez nem szabad! - jegyzém meg.
Az ezredes nevetett:
- Igaz - szólt -, hogy ez szorosan véve nem korrekt eljárás lett volna, de vannak kivételes esetek. Csakhogy itt van s nincsen baja!
Ezzel búcsút vettem, s századomhoz érkeztem, hol a tisztek igen jó kedvvel fogadtak. A századomnak gonosz éje volt, le nem szállt lováról, úgy látszik, hogy gróf Bellegarde valami új meglepetéstől tartott; csak Hajnal felé heverészett le a harmatos fűre - váltakozva – a legénység. E csata a Mincionál nem tartozott ugyan az elhatározott győzedelmek közé, habár a franciák azt erősítgették. Az osztrák sereg megtartotta főhadiszállását, s nem hátrált, és sokan ezt tartották győzelemnek.[lvi]
Az ezred 150 embert veszített,[lvii] az első, aki elesett Oppizy százados volt, kit egy golyó homlokon talált. Azt beszélték nekem a tisztek, hogy előérezte halálát, s többeknek még az első ágyú durranásakor - s habár a tartalékseregben valánk -, mondta: „Ha ma el nem esem, minden csatát túlélek!”
Én egy lovat vesztettem, miként feljebb mondám, emellett valami udvariatlan francia behorpasztotta a sisakom taréját, a kartács pedig nadrágom szárát alul, s egy darabot a csizmám szárából elvitt magával emlékül. Köpenyemen később néhány lyukat vettem észre, alkalmasint összegöngyölt állapotában valami vándor golyó fúródott bele. S ki tudja, ha köpenyem nincsen a nyeregkápáján, nem engemet ért volna-e? Innen eredt azon hír Erdélyben, hogy sebet kaptam. Gróf Wass Györggyel - ki hadnagy volt a dzsidásoknál -, összetalálkozván lóháton, azt kérdezte tőle:
- Van-e bajod?
- Semmi. - feleltem én – Csak ez. - s rongyos pantallómra mutattam. Ő meg azt hitte, hogy lábon lőttek, s ezt írta Erdélybe. Rozália néném panaszkodva írta nekem, hogy ezt neki másoktól kellett hallani. Később aztán atyám, gróf Eszterházy Lajostól, ki már alezredes volt, egy levelet kapott, azzal a jó hírrel, hogy semmi bajom, s a csatatéren főhadnaggyá lettem.”

Albrecht Adam: Heinrich von Bellgarde marsall és tisztjei a Mincioi csatában
(https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_the_Mincio_River_(1814))

Jegyzetek:


[i]Életrajza: Dézsi Lajos: Jósika Miklós 1794-1865. Bp., 1916. Elektronikus kiadása: http://mek.oszk.hu/05800/05804/html/
[ii]A csatára lásd: Die Sclacht am Mincio am 8. Februar 1814. In: Österreichische Militärische Zeitschrift 1861. III. Band. 376-406.o. És: Nafzinger-Gioannini: The Defence of the Napoleonic Kingdom of Northern Italy, 1813-1814. Westport: Praeger, 2002. 151-180.o.
[iii] Jósika Miklós: Emlékirat. II. kötet. Pest, 1865.114-146.o.
[iv]A Mincioi vagy Vallegioi ütközet 1814. február 8-án zajlott le a francia-olasz illetve császári-királyi erők között, és eldöntetlenül végződött.
[v]Az ezred egyik öreg katonája, aki előző télen a fagyban már megmentette Jósika életét. Afféle tisztiszolgaként működött Jósika mellett.
[vi]Vasasnak a vértesezred lovasait nevezték magyarosan, akik még a XIX. században is mellvasat viseltek, s egész jól védett a távolabbról leadott lövésekkel és közelharcban vágásokkal szemben.
[vii]Frakkszerűen szoknyában végződő díszkabát, úgynevezett: parade-rock. 
[viii]Derékig érő prémes zeke, rendszerint tisztek használták.
[ix]A Szavojai-dragonyosezred egyenruhája 1814-ben fehér kabátból, fehér nadrágból állt acélzöld kézelőkével és gallérral, valamint fehér gombokkal a jellegzetes tarajos fekete sisakjuk mellett.
[x]Német. Szó szerint: „ifjú vér!”
[xi]A dragonyosok a huszárokhoz hasonlóan karabéllyal és két pisztollyal (ekkor csak egylövetű pisztolyok voltak még, ezért is használták párban) voltak ellátva, ám velük ellentétben nem görbe szabályát, hanem egyenes kardot használtak közelharcban.
[xii]Jósika egyik lovát hívták Vezérnek.
[xiii]Azaz az első őrnagyi osztály első százada.
[xiv]Oppizy (nevét Jósika Opizzinek írja, a Szavojai-ezred története pedig Oppizzynek!) százados elesett a csatában. Lásd: Relation über die bei der k.k. Armee von Italien vom 1. bis 10. Februar 1814. Wien, 1814. 18.o. Neve az 1814-es sematizmusban nem szerepel.
[xv]Az ezred 1814. elején 7 századból állt 998 bevethető dragonyossal. Ebből 6 volt ott a Mincioi ütközetben. Lásd: Nagy-L. István: A császári-királyi hadsereg 1765-1815: Szervezettörténet és létszámviszonyok. Pápa, 2013. 476.o.
[xvi]A Mincionál vívott csatában két ulánusezred vett részt, az 1. „Merveldt” és a 3. Erzherzog Karl ulánusezredek. Ezek közül az 1. viselt sárga dzsidássapkát, azaz csapkát. Wilhelm Mengen báró alezredesről van szó, aki azonban a 3. ulánusezred parancsnoka volt. 
[xvii]A 2. „Hohenlohe” dragonyosezredről van szó, amelyet később 1873-ban átszerzeveztek huszárezreddé (15.). A csatában a tartalékot valójában 6 század Szavojai-dragonyos, 3 század Hohenlohe-dragonyos, 1 század Karl-ulánus (szer), 5 gránátoszászlóalj és egy üteg ágyú alkotta. Lásd: Thürheim: Die Reiter-regimenter der K.K. Österreischichen Armee. I. Wien, 1866. 326.o. Bár más adatot is megadnak a források. Annyi bizonyos, hogy 9 svadron dragonyos volt jelen, benne a teljes Szavojai-ezred (1 század otthon maradt, mint kiképző- és depószázad, de ez mindig így volt).
[xviii] Sir Robert Thomas Wilson (1777-1849) brit tábornok, 1842 és 1849 között Gibraltár kormányzója. Az eredeti 1865-ös emlékiratban Vilsonként szerepel, de javítottam. Jansonról nem tudok semmit.
[xix] Német: „Felülni! Felülni!” - mármint a lóra.
[xx] Német: „Támadás! Támadás!”. Az eredetiben: Ataquiern! Ataquieren!
[xxi]Azaz: arcvonalat.
[xxii]Az eredetiben a francia „Marche” szerepel, ami szintén menetelést jelent.
[xxiii] Heinrich von Bellegarde (1757-1845), szász születésű császári-királyi hadvezér, tábornok. Jósika Bellegardnak írja. 
[xxiv] Quintus Fabius Maximus, római hadvezér. Hannibal ellenfeleként Fabius halogató taktikát alkalmazott, hogy negligálja a karthágói taktikai zsenialitását, így megkapta a „cunctator” azaz határozatlan, teszetosza melléknevet, jogosan, de igazságtalanul. Bellegarde életrajza: Smola, Karl von: Das Leben des Feldmarschalls Heinrich Grafen von Bellegarde. Wien, 1847.
[xxv] Eugéne de Beauharnais (1781-1824), Napóleon első feleségének, Joséphinenek a fia, Jenő néven Itália alkirálya, a győri csata győztese 1809-ben, kiváló hadvezér. Jósika Eugen de Beauharné-ként írja.
[xxvi] Ludwig Karl Joseph, Freiherr von Gabelkoven vezérőrnagy (1763-1829). Gabelkoven magyarnak számított, hiszen Kőszegen látta meg a napvilágot. A tábornok a csatában súlyos sérülést szenved el, melynek következtében nyugdíjaztatják 1814-ben.
[xxvii] A korban a tüzérséget rendszerint kisebb lovas egységekkel fedezték lovassági támadás ellen, amely mindig komoly veszélyt jelentett a komoly fegyverzettel nem rendelkező tüzérek számára.
[xxviii] Szó szerint: „elveszett járőr”. Azaz olyan biztosításra kiküldött egység, amely elveszíti a kapcsolatot a többi egységgel.
[xxix] A naplóleoni hadviselés terjesztette el az úgynevezett „tömeg” vagy „massza” formációt, amikor a gyalogos zászlóalj sűrűn tömörül, hogy minél kisebb célpontot adjon a tüzérségnek. Ebből a formációból aztán gyorsan képezhető oszlop, vonal vagy carré, azaz négyszög is, ráadásul a lovasságnak is képes ellenállni szuronyfalat képezve.
[xxx] Az ókori görög nehézfegyverzetű gyalogság pajzsfalának neve.
[xxxi] Ékformáció a római hadseregben.
[xxxii] Azaz három zászlóalj tömeg alakzatban sortüzet adott le közelről a császári-királyi lovasság rohamára.
[xxxiii] A Mária Terézia-rend a császári-királyi hadseregben adható legmagasabb katonai kitüntetés volt, három fokozatban osztották ki.
[xxxiv] A Wrede-féle dragonyosdandár a folyó bal partján az itteni osztrák erők jobbszárnyán intézett rohamot a Quesnel-gyaloghadosztály zászlóaljai mellett elrohanva az olasz királyi gárdalovasság ellen. Lásd: Nafzinger-Gioannini: The Defense of the Napoleonic Kingdom of Northern Italy, 1813-1814. London, 2002. 163.o.
[xxxv] A francia Bonnemains dandártábornok vezette lovasdandárba a 31. lovasvadász (Chasseur a Cheval) ezred 4 és az olasz 4. lovasvadász ezred 2 százada tartozott. A lovasvadászok könnyűlovasságnak számítottak.
[xxxvi] Azaz ismét hadrendbe állt.
[xxxvii] A Jósika által Klosiusnak írt százados valóban szerepel a k.k. 1814-es sematizmusában mint Franz von Closius seconds-rittmeister, azaz másodkapitány.
[xxxviii] Nafzinger is egy ágyú elfoglalását írja le a dragonyosok részéről, miután megverték a harctérre érkező Perreimond-lovasdandár olasz dragonyosokat. A Perreimond lovasdandár az 1. huszárezred 4 századából és az olasz királynői dragonyosezred 3 századából állt. Lásd: Nafzinger-Gioannini: i.m. 166.o.
[xxxix] Thürheim szerint az ominózus ágyúszerző dzsidás Johann Biloff volt, aki egy bajtársával fogott el ágyút az ütközetben. Lásd: Thürheim: Die Reiter-regimenter der K.K. Österreichischen Armee. III. wien, 1863. 90.o.
[xl] A Mária Terézia-rend fokozatait nagyon ritkán osztogatták, legtöbb esetben arany- illetve ezüst vitézségi érmeket osztottak a katonák hőstetteiért.
[xli] Christian Kuchenreiter bajor puskaműves által készített kiváló minőségű pisztolyokról van szó.
[xlii]Karl Paul, Freiherr von Quosdanovich (1763-1817), horvát származású császári-királyi vezérőrnagy. A csata után megkapja a Mária Terézia-rend parancsnoki keresztjét (1801-ben a lovagkeresztet már kiérdemelte). Nevét Gvozdanovichnak is írják, Jósika emlékiratában Gvozdanocicsra magyarítja.
[xliii]Értelme szerint nagyjából (németül): „Ezt a kabátot nem fogják rám adni!”
[xliv]Németül: „Jó, akkor cseréljük meg helyünket a sorban!”
[xlv] „Vegyen magához néhány önkéntest és egy percet se késlekedjen!” (német)
[xlvi] „Önkéntesek lépjenek elő!” (német)
[xlvii]„Ki vagy?” (francia)
[xlviii] Talán az 1. könnyűgyalogos (Légére) ezred 3. vagy a 14. könnyűgyalogos ezred 8. zászlóaljának karabélyos (carabinier) századába botlott Jósika, mert ezek a zászlóaljak harcoltak a Pozzolo-Villafranca út mentén, és hordtak a császári-királyi gránátosokéhoz hasonló medvebőr kalpagot.
[xlix] „Támadjuk meg a fickókat!” (német)
[l] Hanák = morva, cseh.
[li] „Túl gyengék vagyunk!” (német)
[lii]„Ezzel akkor valószínűleg vége!” (német)
[liii]Azaz az osztrák hadsereghez tartozó Merveldt-ulánosok voltak.
[liv]A dzsidásokat a birodalom lengyel tartományából, Galíciából toborozták, így legénysége is lengyel-ukrán volt.
[lv]Nem találtam nevét a tiszti veszteségeket megadó Relationban, igaz a Merveldt-ulánusokról nincs benne adat. Bánffy Ferenc az 1813-as sematizmus szerint a 3. Erzherzog Karl Ulánusoknál volt őrnagy (Panffynak írták). Lásd: Schematismus der Oseterriechisch-Kaiserlichen Armee für das Jahr 1813. Wien, 1813. 269.o. Korábban az 1. ulánusezredben szolgált 1812-ig. Thürheim szerint Bánffy 1813. november 15-én esett el egy Villanovánál történt összecsapás során. Thürheim: Reiter-regimenter... III. 89.o.
[lvi]A csatában a francia-olasz erők nyertek némi teret, de nem tudták megsemmisíteni az osztrák hadat, s így néhány nappal később a nápolyi király, Murat átállásával a franciák hátrányára változott meg a hadihelyzet. Az ütközetet a hadtörténészek általában döntetlenre teszik.
[lvii]Sajnos az ezred veszteséglistáját az annak történetét megíró Friedrich von der Mengen sem találta meg, így pontosan csak a tiszti veszteségek ismeretesek. Mindenesetre jellemző, hogy a csata után kiadott Relation szerint a Szavojai-dragonyosok szenvedték el a legnagyobb arányú tisztveszteséget: Elesett Oppizzy százados, megsebesült rajta kívül  három százados és két hadnagy, valamint eltűnt illetve fogságba esett egy százados egy főhadnagy és egy hadnagy. A csata teljes vesztesége osztrák oldalon ismert (546 halott, 2185 sebesült és 1208 eltűnt), és ez alapján Jósika adata nem tűnik túlzottnak, tekintetbe véve a dragonyosok aznapi szereplését.