Szeretjük őket:

2016. október 22., szombat

2016. október 19., szerda

Mitológia, filozófia, akció, űrháború, vörös, lázadás.

Könyvajánló:

Pierce Brown:
Vörös lázadás-trilógia
(1. Vörös lázadás, 2. Arany háború, 3. Hajnalcsillag)

Budapest: Agave, 2014-2016

Eredeti megjelenések: 
Red Rising – 2014, Golden Son – 2015, Morning Star - 2016

432, 496, 576 oldal


Imádom a sci-fiket, ez már nyilvánvaló lehet azok számára, akik olvasni szokták a blog könyvajánlóit, nem véletlenül van ebből a műfajból annyi kritika. Ezért nagyon örülök, hogy munkahelyem rám bízta a győri könyvszalon egyik rendezvényét, ahol négy elsőkötetes galaktikás szerzővel beszélgethetek majd november 18-án. A másik boldogságforrásom az, hogy még mindig meg tudnak lepni a sci-fi írók. Ennek eklatáns példája a Vörös lázadás-trilógia. A régi követők (nem mindegy ugyebár, hogy követő, vagy kővető) azt is tudják, hogy kritikus tollal írok, nem rejtve el véleményemet, ha valamit rossznak tartok (igen, hamarosan lesz újabb „vállalhatatlan” könyv), ám ebben az esetben képtelen leszek negatív jelzők használatára.

Ha valaki akar egy gigantikus homéroszi hőskölteményt: vegye meg a Vörös lázadás-trilógiát! Ha valaki elképesztően pörgős akciótúltengésben szenvedő kötetet akar: olvassa el a Vörös-lázadás trilógiát! Ha valaki egy egészen más világba vágyik remek figurákkal: ragadja meg a lehetőséget, hogy létezik a Vörös lázadás-trilógia! Ha pedig valaki valóságshowt nézne: pofozza fel magá… azaz hagyja a csudába, zúzza össze a tévét és fogja kézbe a Vörös lázadást! De mindenképpen adjon neki egy esélyt!

Főszereplőnk, Darrow egy egyszerű bányász a Mars mélyén, aki abban a hitben él vörös kasztba tartozó sorstársaival, hogy fontos részei a társadalomnak, mivel ők hivatottak megteremteni a bolygó kolonizálásának feltételeit. Ám valójában más a helyzet, és a társadalmi piramis csúcsán lévő aranyak egyszerű rabszolgaként bánnak velük, néha odavetve egy-egy lerágott csontot a bányászoknak, vagy egy ostorcsapás kiosztva. Az időnkénti felkeléseket véresen megtorolják, ennek lesz áldozata Darrow felesége, akit nyilvánosan kivégeznek. Darrowt megmenti a titkos ellenállás (Árész fiai) és bosszúszomját kihasználva aranyra műttetik át, hogy az elitbe kerülve bomlassza szét a rendszert. Darrow bekerül az aranyak közé, és nem csinálja rosszul.

Egy darabig nehezen tudtam eldönteni, hogy Pierce Brown vajon marxista-e, mert erősen ezen a vonalon indul a sztori. Csaknem Heinlein: A Hold börtönében-jére emlékeztetett emiatt. Aztán egyre inkább hajlottam rá, hogy nincs itt semmi osztályharc, sőt a kötet végére tudtam, hogy mi sem áll messzebb a szerzőtől. Darrow barátokat szerez az aranyak között, majd ellenségeket a vörösök és más alsóbb kasztok tagjaiból, és fokozatosan ráébred, hogy a világ igencsak összetett, sem bosszú, sem düh által nem lehet vezetni, szükség van a tömegek munkájára, de az elit kifinomultságára és irányítási képességeire is, ha nem akarjuk vérfürdővé változtatni a világot. És erre még ezekkel sincs garancia.

Ha a trilógia egy-egy részét röviden kellene egy mondatban bemutatnom, valami ilyen lenne:

Vörös lázadás: Görög-római mitológiába oltott kemény szociológia és politikai filozófia, leöntve Az éhezők viadala túlélési vetélkedős harcával.

Arany háború: Gigászi űrhadjárat, igazi darálás szünet nélkül, cselekményorgia politikai játszmával, amelyet egy Michael Scofield stratégiai zsenialitásával vívnak Darrow és ellenfelei.

Hajnalcsillag: Aprólékosan felvázolt dinasztiadöntögetés ötszáz oldalon keresztül, moralizálás a bukásról és felemelkedésről, hatalomról és dicsőségről.

A karakterek nagyon jók, gondoljunk akár pozitív, akár negatív alakokra, bár a szereplők olyan összetettek, hogy kategorizálni őket ez alapján nem lenne egyszerű. Musztáng az intelligens és dögös arany, Narol a jószívű látszólag ügyefogyott vörös nagybácsi, Roque a kifinomult barát, mind-mind az ember szívéhez nőnek. Darrow, alias Arató az egész trilógia alatt harcot vív az aranyakkal, a világgal és leginkább magával. Persze a kedvenc Sevro au Barca, aki a „leggenyóbb” hősöket tartalmazó almanachban igen előkelő helyen szerepelne. Ám a történet is nagyon jó, ügyesen öltötte össze Brown a sokfelől ellopott ötleteket egyetlen szövetté, amely palást, sokszor igen komoly tartalmat fed el. Nem pusztán szórakoztat ez az elsöprő lendületű trilógia, hanem tanít, elgondolkodtat, és emellett persze azért veszettül szórakoztat. Az az igazság, hogy még a történet befejezését sem sikerült elbaltázni, pedig ez gyakoribb jelenség, mint kertévén a tehetségkutató. No, nincs valami meglepő csavar a Hajnalcsillag végén, vagy ilyesmi, egyszerűen arra következtettem a mai világunk kiszámítható hollywoodi produkciói alapján, hogy majd valami egyenlőséges demokráciamaszlaggal leöntve kapjuk meg a lezárást. Annál jobban örültem, hogy nem így történt. Amúgy az egész kötet tele kiszámíthatatlan – de nem logikátlan – fordulatokkal, és egészen biztos vagyok benne, hogy Pierce Brown nagyon jól szórakozott az írás során. A párbeszédek pörögnek, mint Rogán helyijáratán a rotor, ugyanakkor életszerűen, nincsenek karakteridegen mondatok.
Azért figyelmeztetést is kell tennem: sokszor durva és kemény a könyv.

A trilógia egyszerre vegyíti az Iliász, Az éhezők viadala, Az alapítvány-sorozat, a Végjáték és a Kill Bill elemeit, és ez nem pusztán jó, hanem egészen kiváló.  A Vörös lázadás-trilógia egyértelműen az utóbbi években általam olvasott legjobb szórakoztató irodalmi mű. Az agyonajnározott bestsellereknél (A lány a vonaton, Éhezők viadala, Holtodiglan, a borzalmas Alkonyatról és még szörnyűbb A szürke ötven árnyalatáról nem is beszélve) lényegesen jobb, és csak abban bízhatok, hogy ha egyszer filmet készítenek belőle, az megkapja a kellő pénzt és színészeket, hogy valamit visszasugározzon a könyv varázsából.

A kiadás azt leszámítva, hogy fűzött, minden dicséretet megérdemel. Egyszerű, mint egy ősi címer, puritán, mégis sokat mond. A borító mesél a történetről, de nem árul el túl sokat, letisztult, mégis figyelmesen megnézve összetett. Az sem mellékes, hogy a három kötetet a hasonló borító szép egésszé olvasztja össze a polcon. Igencsak emlékeztet a Star Wars új kiadására. Nagyon tetszik.

Értékelés:
9/10

www.moly.hu: Vörös lázadás: 89%, Arany háború: 93%, Hajnalcsillag: 96%
www.goodreads.com: Vörös lázadás: 4.24, Arany háború: 4.46, Hajnalcsillag: 4.50 

"Here I am
Will you send me an angel
Here I am
In the land of the morning star"




2016. október 14., péntek

Könyvajánló: Forstchen - Egy másodperccel később

William R. Forstchen:
Egy másodperccel később

Budapest: XXI. Század, 2016
(Eredeti megjelenés: One Second After, 2012)
463 oldal



Manapság bizarr módon a jövőben játszódó posztapokaliptikus regényeké a jelen, ezért érdekes színfolt volt számomra ez a könyv. Mert ez egy olyan poszt, amiben nem poszt-, hanem csak szimplán apokaliptikus a regény.

A könyv reklámszövege szerint „Az amerikai Kongresszus folyosóin már megjelenése előtt úgy emlegették a regényt, mint az apokaliptikus thrillert, melyet minden amerikainak el kell olvasnia.” Személy szerint előbb hinném el, hogy a magyar Országház folyosóin honatyáink tógába bújva Cicerót bújva készülnek fel a költségvetésről való törvénytervezet vitájára, de hát végül is elég keveset tudok az amerikai politikáról. Természetesen azt leszámítva, hogy előbb bíznám a titkárnői telefonos feladatokat Hilary Swankre, mint Hillary Clintonra. És nem esztétikai szempontok dominálnának e döntésben.

A történet a következő [Figyelem! A leírás nyomokban spoilert és mogyorót tartalmaz!]:

John Matherson az US Army egykori ezredese és jelenlegi iskolai tanár az észak-karolinai Black Mountainben neveli két lányát, miután felesége meghalt. S éppen kisebbik csemetéjének születésnapján történik valami, ami eleinte szimpla áramkimaradásnak tűnik. Hamarosan megtudjuk - mert John, minő véletlen szakértője a témának -, hogy EMP (elektromágneses impulzus) bombák robbantak az Egyesült Államok felett, lebénítva minden technikai eszközt, amelyben elektronika volt. Se autó, se számítógép, se áram. Isten hozott a 19. század közepén, némi veterán autó beütéssel! A pusztítás nem azonnali és hirtelen, mint egy atomkatasztrófa esetében, hanem nagyon lassú, és nem csak fizikailag, de morálisan is ható. Szállítóeszközök híján – mivel a modern közlekedés is elektronikafüggő - a hagyományos kereskedelem megszűnik, éhezés és nyomor üti fel a fejét. A korábban népszerű menedzserek, politológusok, genderszakértők, emberjogi szakértők és titkárnők halálra ítéltettek, s csak az évszázadokon át bevált tényleges termelő tevékenységet és hasznos tudást birtokló egyének bírnak bárminemű értékkel. A lakosság vadászik, mogyorót gyűjt, és próbálja beosztani a télre szerény készleteit.

A regény erejét egyértelműen a hitelessége hozza, nagyon finoman ábrázolja, miként csúszik le az egész emberiség (pontosabban az Egyesült Államok lakossága), a poénnak tűnő tábortüzes sütögetéstől addig, hogy egykor erényes nők kínálják fel hősünknek bájaikat némi élelmiszerért cserébe, vagy korábbi nyárspolgárok próbálják elfogyasztani Black Mountain lakosságát kaja híján, nyers polgárként. A könyv egyszerre szép és borzalmas. Egyik pillanatban azon gondolkodtam, hogy ez vagy az túlzás, aztán pár oldallal később elképzeltem a helyzetet és úgy éreztem, amit olvasok még egy optimista verzió. Fortschen kiemelten mutatja be a mai humanizmus által annyit szapult katonaság szerepének kiemelkedő fontosságát ilyen vészhelyzet esetében, amit magam is nagy örömmel veszek. Olyan könnyű elfeledkezni ugyanis a rendfenntartó erők hasznosságáról, amikor béke van, aztán meg úgy hiányoljuk őket, amikor megkéselnek az utcasarkon… Pedig már a rómaiak is tudták: Si vis pacem, para bellum, ha békét akarsz, készülj a háborúra. Bizony ez nem költségvetési teher, hanem befektetés a jövőbe is, mert ha baj lesz, akkor már késő utólag fogni a fejünket!

Ügyes választásnak tartom, hogy egy elszigetelt kisvárost választott a szerző helyszín gyanánt, mivel egy metropolisz haldoklásának leírása meghaladja alighanem minden író képességét, képzeletét. Így is igen fájdalmas olvasni a regényt, holott egy kisváros alapvetően egymással szolidáris, és élelemmel mégiscsak jobban ellátott közösségének agóniája valóságos rózsaszín pónik felvonulása mondjuk New York elképzelt helyzete mellett. A szereplőknek így legalább minimális túlélési esélyük van. Nem mintha a „karakterek” annyira megragadóak lennének. Igazából főszereplőnket ismerjük meg alaposabban, meg kissé felületesen a családját. A karakterábrázolás egyértelműen nem a könyv erőssége, ellentétben a hangulatfestéssel. Ez utóbbi ugyanis egészen magával ragadó, minden szörnyűséggel együtt, melyet kénytelenek vagyunk főhősünkkel együtt átélni. Nagyon jól sikerült előadni a morális bomlás lassú fokozatait. Talán még jobbra értékelném a könyvet - a hollywoodi filmeket is oly sokszor elrontó - amerikai sávos-csillagos pátosz nélkül, de nem akarok túl gonosz lenni, mert így is meglepően jó regény. Azért a végén szinte hallani véltem minden második oldalon az „America the Beautiful” bevezető taktusait, amint Fehérfejű rétisasok dalolják, miközben elhúznak felettem kék-fehér-vörös sávokat húzva…

A borító az értelmezhetetlen besorozást kapja tőlem, mivel leginkább napfogyatkozásnak tűnik az illusztráció, aminek annyi köze van a tartalomhoz, mint a Népszabadságnak a magyar nép szabadságához. Esztétikailag amúgy rendben van és a fűzése sem tűnik nagyon gyatrának.

Elvileg a könyv folytatássokkal is bír (trilógia), amelyhez nem fűzök nagy reményeket, hiszen az apokaliptikus esemény megtörtént és egy elfogadható lezárással csukhattuk be a könyvet. Ebből fakadóan nem tűnik indokoltnak a folytatás, de majd kiderül, mit tud ehhez még hozzátenni az író, nem akarom előre leírni.

Értékelés:
8/10

www.moly.hu: 89 %

www.goodreads.com: 3.92 pont

2016. október 5., szerda

Új írás a ménfői csatáról: Polgár Balázs - III. Henrik 1044. évi magyarországi hadjárata és a Ménfői csata

Tanulmányismeretés:

Polgár Balázs: III. Henrik 1044. évi magyarországi hadjárata
és a Ménfői csata



Az utóbbi néhány évben örvendetesen megnőtt a magyar hadtörténelemről megjelenő kiadványok száma, s ez már csak azért is öröm, mert évtizedeken át csak nagyon kevés igazán új szemléletű és jó minőségű munka született. Idén került a boltokba Elfeledett háborúk: Középkori csaták és várostromok (6-16. század) címen a Zrínyi kiadó tanulmánygyűjteménye,i amely több szempontból is hézagpótló. Több olyan háborút, csatát is bemutat ugyanis az európai középkorból, amely itthon nem túlságosan ismert. A kötet második felében már a Magyar Királyság középkori hadtörténelme a téma, ahol mindjárt az első, Polgár Balázs által írt írás kiemelkedő a ménfőcsanakiak számára.ii A címe: III. Henrik 1044. évi magyarországi hadjárata és a ménfői csata. A tanulmányt leginkább egy összefoglalásnak lehet mondani, rövid kutatástörténeti áttekintésben sorolja fel a ménfői csatával foglalkozó kutatókat és azok eredményeit, Pauler Gyulától Doberdói Breit Józsefen át Négyesi Lajosig. Kiemelhető, hogy Polgár nem hagyta ki a felsorolásból Szabady János helytörténeti kutatót sem, akinek műveire szintén hivatkozik írásában.

Polgár Balázs elsőként a csata informatív forrásait sorolja fel, majd a német-római császár hadjáratát veszi górcső alá. A szerző műve leginkább összefoglalónak tekinthető abból a szempontból, hogy inkább egyes hadtörténészek (Doberdói Breit, Borosy) számadatait sorolja a csatában részt vevők számáról, s maga nem kíván új ötlettel hozzájárulni a számháborúhoz. Ez szerintem bölcs dolog, tekintetbe véve, hogy a források ezen a téren igen csekély támpontot adnak. Annyit Polgár láthatóan elfogad – mint mindenki -, hogy a német haderő létszáma Aba királyé alatt maradt. Számomra Polgár tanulmányában Bonfini citálása volt az egyik legérdekesebb momentum, hiszen az itáliai krónikás 450 évvel az események után élt, így elvileg nem a leghasználhatóbb forrás. Viszont az, hogy Bonfini olyan dolgokat is tud (de legalábbis állít), melyek szerint a német császár a jobb szárnyon harcolt, valóban elgondolkodtatja az embert, hogy esetlegesen olyan írást használhatott, ami azóta elveszett. Úgy gondolom, ez érdekes lehet további kutatások számára. Polgár a csata döntő momentumának az Aba mellett álló egyes főurak árulását tartja, s ezzel a magam részéről teljesen egyet kell értsek.
Polgár Balázs elsősorban az csata során fellépő időjárási jelenség kapcsán nyújt új, érdekes gondolatokat. A krónikák szerint ugyanis a csata során szélvihar támadt, amely a magyar sereg szemébe fújta a port, s így Isten segítette győzelemre a hitszegő Aba ellen a németeket. Szerzőnk sok hasonló történelmi példát sorol fel annak illusztrálására, hogy ezt a szélvihart, talán inkább krónikás toposznak kell felfogni, mintsem valóban megtörtént jelenségnek. Ugyanis a kor írói előszeretettel színesítették munkáikat ilyen betoldásokkal, így jelezve, hogy a csata egyfajta istenítélet is volt, s nem a felek felkészültsége, létszáma döntött, hanem az igaz ügyet pártfogolták az égiek. Polgár azt sejteti, hogy itt Ménfőnél is egy ilyen közhelyről lehet szó.

Azért van a tanulmányban egy számomra furcsa fel nem ismerés. A csata forrásait felsoroló résznél Polgár a következőt állítja a Képes krónika Ménfői csata ábrázolásáról: „Aba seregének vereségét 14. századi anakronizmusként az Árpádok földre hullott, vágott pajzsmezőt mutató címeres vexilluma szimbolizálja.” Most azon túl, hogy az árpádsávos zászlót ilyen bonyolultan teljesen felesleges megfogalmazni, szerintem a megállapítás téves is. Egyáltalán nem tekinthető anakronizmusnak az árpádsávos zászló 1044-ben, legfeljebb a sávok számát lehet vitatkozni. Elég ugyanis megnézni Szent István király Lancea Regis dénárját, hogy lássuk, már első királyunk használta lándzsáján ezt a zászlót (természetesen a színeket az ezüstpénzen nem lehet megállapítani, de logikus feltételezés, hogy már ekkor is vörös-ezüst párosításról volt szó). Nem csupán nem anakronizmus tehát 1044-ben egy ilyen zászló használata, hanem képi ábrázolásunk van róla 1038 előtt! Már csak azért is érthetetlen számomra, hogy ez Polgárnak nem tűnik fel, mert a Lancea Regis dénárra később ő maga is utal a tanulmányban.

Mindenesetre, ha Polgár Balázs tanulmánya kiváló összefoglaló, s minden Ménfői csatáról olvasni vágyó ménfőcsanakinak és nem ménfőcsanakinak bátran ajánlom.
A Lancea Regis dénár rajzolata
(http://penztortenet.blog.hu/2013/07/10/lancea_regis_az_elso_magyar_penzerme)

Jegyzetek: 

iElfeledett háborúk: Középkori csaták és várostromok (6-16. század). Szerk.: Pósán László és Veszprémy László. Bp.: Zrínyi, 2016.

iiPolgár Balázs: III. Henrik 1044. évi magyarországi hadjárata és a ménfői csata. In: Elfeledett háborúk. p. 149-161

(Az írás megjelent szerkesztett változatban a Hegyalja - ménfőcsanaki havilap 2016. szeptemberi számában)