Legkedvesebb 10 disztópiám - TOP 10 antiutópia

Legkedvesebb 10 disztópiám

Az utóbbi évek a disztópiák előretöréséről tanúskodnak, tele a könyv- és filmpiac többnyire tiniknek szánt ilyen hátterű művekkel, gondoljunk csak Az éhezők viadala, Az útvesztő, vagy A beavatott sorozatok sikerére. Jellemzőjük, hogy meglehetősen leegyszerűsített antiutópiák - közel sem olyan bonyolult tartalommal bírnak, mint a klasszikusok -, valamint a folytathatóság, amelyet megkövetel a siker (=pénz) maximalizálhatósága. Ez utóbbinak aztán menetrendszerű következménye a minőség zuhanása a 2. vagy 3. résznél.

De miért is ilyen népszerűek a disztópiák? Szerintem a korszakunk problémáinak hozadéka, hogy tudni szeretnénk, mi vár ránk. Mindannyian látjuk, érezzük, hogy az emberiség vonata kisiklani látszik, s ezek mintegy felkészítenek erre, másrészt próbálnak kiutakat felvázolni. A műfaj roppant hatásos, hiszen heroizmust követel meg a főhőstől, s nagyon jó karakterek alakíthatóak ki a világhoz való hozzáállástól függően. Az antiutópiák világai rendkívül változatosak lehetnek, a digitális álomvilágtól az orwelli földi pokolig, s ezek könyvben az írónak nagy szabadságot, filmben a rendezőnek elképesztő látványvilágot adhatnak.

Most bemutatom kedvenc disztópikus regényeimet, bár többel már találkozhattatok ajánlóban!

10. Kurt Vonnegut: Gépzongora, Utópia 14, Utópia (Player Piano, 1952)

Nem rajongok Kurt Vonnegutért, alapvetően egy túlértékelt írónak tartom. Állandóan a fekete humort hangoztatják írásaival kapcsolatban, és bár magamat jó – bár elég egyedi és fárasztó - humorérzékkel megáldott egyénnek tartom, számomra az övé nem telitalálat. Az ötös számú vágóhíd csaknem olvashatatlan, életrajzi ihletésű munkái meg egyáltalán nem érdekesek a számomra. Ennek ellenére két regényét szeretem, s - feltűnő módon - ez éppen az első kettő regénye: a Gépzongora, és a Titán szirénjei. A Gépzongora három különböző címen is megjelent magyarul, én Utópia 14-ként olvastam a XX. század végén, s egészen a Gépzongora kézbevételéig (2013) nem jöttem rá, hogy ezek azonosak. Ebben a regényben tényleg éreztem a szatírikus humort, ugyanakkor a világ is érdekes volt, amelyben játszódik. Vonnegut disztópiája a gépek uralta antiutópiák egyike, amikor az ember már csak haszontalanul él a semmiért, mert nincs mit csinálnia. A földet a mérnökök vezérelte gépek látják el mindennel. A könyv pikantériája, hogy főhősünk egy mérnök, aki fellázad a saját osztálya ellen, összetörik a gépeket, s így lesz munkája az embereknek: újjáépíteni azokat... A könyvben sok marxista-szocialista áthallás van, ami az író személye miatt nem meglepő, de ugyanúgy, mint Heinlein: A Hold börtönében című sci-fijében, még nem túl zavaró.

9. Scott Westerfeld: Csúfok (Uglies, 2005)

Westerfeld e trilógiájáról írtam egy külön ajánlót, így csak röviden a „miért van a listán?”-ról: Kifejezetten fiataloknak szól, és az, hogy a szépség szerepéről közöl gondolatokat, igencsak hasznos lenne a ma felnövekvő generációknak. Tudniuk kell, hogy a szépség nem pusztán egy külső jellemző, hanem az ember egésze adja. Vonzó és vágykeltő lehet egy romlott nő is, de szép nem, az ennél több, ott a belső is kiragyog. Emellett a szerző nagyon ráérzett a mai világ veszélyeire, azokat fűzi bele a regénybe. Ez egy könnyed, laza, fiatalos antiutópia, amely ugyan a végére kicsit elkanyarodik az induláshoz képest, mégis érdemes egy olvasásra.

Mindemellett nem ez Westerfeld legjobb műve, a Leviatán-trilógia - amiről már évek óta írni akarok egy ajánlót, ám valahogy mégis eddig kimarad, de majd pótolom – még ennél is jobb!

8. Itó Projekt:

(ハーモニー , 2008)

Szintén írtam három éve a Harmónia című egyedi hangvételű és tartalmú kis gyöngyszemről. Egészen különleges olvasmány, melynek világa egy továbbfejlesztett 1984, ahol az ember a technika révén beleolvad a közösségbe, és muszáj mindenkinek boldognak és elégedettnek lenni. Ennek ellenére ez a világ bájos, olyan, mint egy vattacukorba rejtett kétélű tőr. Engem nagyon megfogott az olvasásakor.

7. Böszörményi Gyula: 9...8...7... (2007)

Az egyedüli magyar a mezőnyben, és az egyetlen, ahol kicsit lazítottam a műfaji korlátokon. A 9...8...7... nem egy klasszikus antiutópia, sőt, inkább földi pokol, ahol az emberek szó szerint magukkal hordják a démonaikat, lett légyen az „alkesz”, vagy „tapizó” démon. Ezek ellen harcol főhősünk, Lilith az alternatív Budapest sötét utcáin a mágia segítségével. Tény: nem egy tipikus disztópia, kicsit beleerőszakoltam a listába, de mivel ajánlót nem írtam még róla, mindenképpen fel akartam hívni a figyelmet erre a könyvre. A regény egyértelműen fiataloknak íródott, azoknak, akiket a világ már tini koruk ellenére jócskán megrágott, és szembesített olyan dolgokkal, amikkel ilyen fiatalon még nem kellett volna látniuk.

A regény erőssége, hogy felvázol egy borzalmasan sötét hangulatú, de felismerhető Budapestet, ahol különbségeiben is ráismerünk a helyszínekre. Sajnos Böszörményit írás közben megfertőzte a demokrácia vírusa, s a köttet végén az olvasókra bízta, hogy két változat közül (Lilith helyett dönthettek, melyik utat válassza) miképpen folytatódjon a történet, s szerintem mind a 9...8...7..., mind folytatása, a 6...5...4... végén a nyilvánvalóan népszerűbb, ám sokkal kevésbé érdekes, és irodalmilag is egyszerűbb verzió nyert. Így a trilógia fokozatosan gyengült, de így is a kortárs magyar ifjúsági regények egyik legjobbjai.

Azt is megértem, ha egy szülő nem ilyen borítójú könyvet adna a lányának karácsonyra, de higgyék el nekem, sokkal hasznosabb, mint sok tingi-tangli rózsaszín szirupos szerelmeske tiniregény! Mert nem úgy védjük meg a gyereket a világtól, hogy fodros-bodros pink ruhába öltöztetjük, hanem ha tréningruhában edzeni küldjük.

6. Stanislaw Lem: Visszatérés (Powrót z gwiazd, 1961)

Egyik kedvenc íróm Stanislaw Lem, annak idején apukám könyvespolcáról csentem le olyan köteteit, mint az Éden, a Solaris, vagy a Pirx pilóta kalandjai (ez közel sem olyan gagyi, mint a belőle készült Dancsó által méltán kiparodizált magyar filmsorozat). Lem az egyik legjobb író, akit valaha olvastam, a Kiberiáda némely novellája olyan szép, hogy az embernek sírni támadna kedve. Zseniális ahogy ötleteit humorba önti úgy, hogy több bölcsesség van egy sorában, mint amennyit száz Coelho ezer év alatt egymillió könyvben képes lenne megírni. A lengyel író ötlettára csak Philip K. Dickhez fogható, de szerintem nála is nagyobb író volt. Lem zsenialitását mutatja, hogy a jövő nagy problémáit is pontosan érzékelte, Sex Wars című esszéjében az emberiség létszámszabályozásának kérdését taglalja, ahol igen drasztikus – ám jelenünket látva, logikus – megoldásokat javasol. Érdemes ezt is elolvasni, magyarul ugyanezen a címen jelent meg!

A Visszatérés című regénye Hal Breggről szól, aki egy társával hosszú űrutazás után tér vissza a Földre, és a relativitás törvényei miatt ott jóval több idő telt el, mint az űrhajóján, s így gyakorlatilag a jövőbe ugrik előre. Bregg egy egészen új társadalmat talál, amely állandó béke és kényelem következtében elpuhult, erőszakos természetét teljesen levedlette. Egy folyadék fogyasztásának következtében az érzelmek szelídültek, már gyilkosság sem fordult elő hosszú idő óta. Bregg próbál alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz egy hölgy segítségével, ám felfedező és sok veszélyt kiállott kalandorként jelleme igencsak eltér a többiekétől. Hogy sikerül-e neki azt nem árulom el, de azt igen, hogy nehéz eldönteni, hogy Lem e könyvében utópiáról vagy antiutópiáról ír-e.

5. Ray Bradbury: Fahrenheit 451 (Fahrenheit 451, 1953)

Az első igazi klasszikus antiutópiához érkeztünk, amelyet méltán övez nagy tekintély. Már az alapötlettől is felforr a könyvtáros vére: a jövőben a könyvekre, mint veszélyforrásra tekintenek, s ezért az úgynevezett tűzőrség feladata azok megsemmisítése. Főszereplőnk, Guy Montag egy ilyen, dolgát tevő tűzőr, akinek egészen addig eszébe sem jut, hogy megkérdőjelezze tettének jogosságát, amíg új szomszédja – természetesen egy lány – fel nem nyitja a szemét, hogy talán másképpen is lehet élni. Véletlenül beleolvasva egy égetésre váró könyvbe, megdöbbenti az olvasott mondat szépsége, s innen nincs megállás, elkezdi hazalopni a könyvek egy részét, amit meg kellene semmisítenie. Felesége közben álomvilágban él, TV-t néz, altatókat szed, Bradbury benne előlegezte meg a mai való világtól elszakad Való Világ-rajongókat. Montag eközben egyre nagyobb könyvkupacra tesz szert, s feleségének is elárulja ezt. Szerinte ugyanis az olvasónak kell eldönteni, hogy egy mű értéket képvisel-e vagy sem.

A könyv mondanivalója sokrétű, nekem mégis a politikai korrektségről (píszí) vallott elképesztően jóslatszerű sorai a legemlékezetesebbek: mikor az egyik szereplő leírja, hogy mivel a zsidók gyűlölik Shylockot, ezért el kell égetni Shakespeare: A velencei kalmárját, A feketéknek nem tetszik a néger szó a Huckleberry Finnben, ezért máglyára vele, a nőjogi harcosok utálják Jane Austent, mert az a klasszikus női szerepeket reklámozza, úgyhogy zúzdába azzal is! Bradbury rájött, hogy nem csak a többség diktatúrája épülhet ki, hanem a kisebbségeké is, és ezek legalább annyira súlyosak, és talán még több embernek okoznak kárt, hiszen a többség ellen irányul, s valakinek a fájdalma, sérelme nem elegendő ok valami betiltása mellett. Egy interjúban Bradbury kifejezetten az úgynevezett egyetemi Safe space-ek ellen nyilatkozott, és kiállt amellett, hogy az egyetem döntse el, mit tanítanak, ne a diákok diktáljanak, s ha nem tetszik a tananyag, menjenek máshova. Nem lehet mindenen megsértődni, és mindenki érzékenységére tekintettel lenni, mert akkor szépen lassan mindent be kell tiltani. Tehát valójában a píszí éppen az eredeti, XIX. századi szabadelvűség ellen irányul!

Bradbury könyve szintén kihagyhatatlan kellene legyen minden gimnáziumban. Persze nem az...

4. Takami Kósun: Battle Royale (Battle Royale, 1999)

Még 2013-ban írtam a Battle Royale-ról, amely szintén kedvenc regényem. Akkor gyakorlatilag minden fontos dolgot elmondtam, amit gondolok róla, így csak röviden: Kevés feszültebb, olvasmányosabb, és persze véresebb regény fordult meg kezeim között. Igazi japán erőszakorgia, amely az élethalálharcos kalandregények között a legjobb. Annyiban kakukktojás, hogy nem a disztópiára fókuszál, hanem az csak hátteret ad egy gladiátorviadalhoz, amelyben egy egész osztálynyi diák vérzik el. Talán kissé vajszívű voltam, de végül elfogadtam antiutópiának.

3. Orson Scott Crad: Végjáték (Ender's Game, 1985)

Ismét egy műfaji határeset, általában véve talán inkább sci-fi, mintsem disztópia a Végjáték besorolása. Ugyanakkor a sztori vége miatt úgy éreztem ide is beszuszakolható, hiszen hősünket gyakorlatilag átveri a rendszer, amely egészen más képet fest a valóságról, mint amilyen az valójában. Ez pedig az antiutópiákra nagyon is jellemző! Az egyik valaha írt legjobb és legmegdöbbentőbb regényről korábban már szintén írtam, a belőle készült filmmel együtt.

2. Aldous Huxley: Szép új világ (Brave New World, 1932)

Huxley disztópiája igazi csemege, amit annak bemutatásakor – a Szökés után szabadon - „édes méreg”-nek neveztem. Fenntartom. A Szép új világ a listámon csak azért szorult egy Cseh Laci-hajszállal az 1984 mögé, mert az emberből nem váltja ki ugyanazt a hányingert, hanem megédesíti és lenyomja a torkunkon azt. Sok szempontból azonban ugyanolyan jó, sőt a mai világunkhoz közelebb áll ez a habcsókba rejtett ciánkapszula, amelyet szinte arcunkon örömmel nyelnénk le. Huxley bemutatta, hogy a disztópia lehet már-már szerethető, érthető, de voltaképpen mégiscsak az emberi szabad akarat megkötésével valósulhat meg, amely minden anyagi és szellemi javak megléte mellett is pokollá teheti az életet. Szintén kötelező darab!

1. George Orwell: 1984 (Nineteen Eighty-Four, 1949)

Némi vívódás után, az 1984 nyert. Miért tartom kicsit jobbnak a szintén fantasztikus Szép új világnál? Tulajdonképpen nem is tartom jobbnak, inkább csak másnak. Ám mivel ez a „más” a kommunista diktatúra olyan nyers, brutális képét adja, s annyira jellemzőek a szabadság elfojtására a könyvben megjelenő motívumok a jelenünkre is, hogy nem lehet a második helyre tenni Orwell magnum opusát. Ez a könyv maga a diktatúra kvintesszenciája. Minden benne van: a nyelv primitívre egyszerűsítésétől (hogy ne légy képes megfogalmazni azt sem, mi a baj a rendszerben), a múlt megváltoztathatóságán át egészen a magánélet eltüntetéséig. Ez a könyv maga a félelem. Egy barátom szerint elment tőle az életkedve. Igen. Elmegy. Pont ezért kell mindenkinek elolvasni, mert azt is tudni kell, mi ellen muszáj harcolni, és így vehetjük észre, ha a világunk rossz irányba halad. Ebben a könyvben pedig minden benne van.

Olyan alapmű, amit nem véletlenül emlegetnek annyit. Orwell nagyon ráérzett valamire 1948-ban, igaz meg is tapasztalta a kommunista észjárást, mikor Katalóniában a köztársaságiakért küzdött. Látta, amint a hivatalosan baráti szovjetek miként bánnak el saját szövetségeseikkel is, és cserélik le az ellenséget, asszerint ahogy az érdekük éppen kívánja.

Az 1984 a reménytelen harc apoteózisa, semmi happy end, semmi remény egy szebb jövőre. A totalitárius állam is tényleg totális, mindent áthat, még a szerelem sem áll meg hatalma előtt. A szürke egyenköpenyben botlatozó párttagok képe annyira visszataszító, mint Winston Smith végső mosolya a Nagy Testvér láttán. Minden idők leggonoszabb és legkétségbeejtőbb disztópiája, és az irodalomtörténet egyik legnagyobb műve.

A kimaradtak listája, rövid magyarázattal:

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány – Kemény harcban önmagammal, lemaradt a top 10-ről. Egyébként kiváló regény.

Anthony Burgess: Gépnarancs – Túlértékelt, erőszakos zagyvaság. A „nyelvi lelemények” kifejezetten zavartak.

Suzanne Collins: Az éhezők viadala – Kiváló disztópia, főleg az első rész korrekt. Ennek ellenére nem fért fel a legjobb tíz listájára, nem utolsósorban a Battle Royale-hoz való elképesztő hasonlósága miatt. Amiatt is gyengébb ez japán riválisánál, mivel - amerikai módon - happy endre törekszik, ami egy disztópiában felesleges, sőt a műfaj egyik jellegzetessége a rendszer elleni reménytelen harc.

Ally Condie: Matched – Voltak jó pillanatai, de „mene, tekel, ufarszin”.

James Dasher: Az útvesztő – Roppant egyszerű oka van a kimaradásának: nem olvastam még, s valahányszor elvittem végigrágni, mindig közbejön valami. A mostani szabadság alatt például az, hogy elfelejtettem elhozni könyvtárunkból...

William Gibson: Neurománc – Nem e kategóriába tartozik, mivel cyberpunk. Érdekes, de nálam nem kiemelkedő könyv.

William Golding: A legyek ura – Az egyik nagy kedvencem, véleményem szerint nem antiutópia. Hogy pontosan micsoda, azt nehezen tudnám megfogalmazni. Talán tragikus hangvételű kalandregény drámai felhanggal.

Karinthy Frigyes: Capillária és az Utazás Faremidóba – Két magyar Gulliver történet, amelyeket inkább a magyar írózseni szatírájának érzek, mintsem antiutópiának, bár annak is beillenek.

Lois Lowry: Az emlékek őre – Elgondolkodtató kis regény, kifejezetten izgalmas gondolatokkal, valami számomra mégis hiányzott belőle, hogy igazán ütős és erős disztópia legyen.

Alan Moore: V for Vendetta (V, mint vérbosszú) – Sajnos magyarul még nem jelent meg tudomásom szerint, a filmet nagyon szeretem.

George Orwell: Állatfarm – Ellentétben az 1984-gyel nem disztópia, hanem szatíra. Csaknem olyan jó, mint a Nagy Testvére.

Veronica Roth: A beavatott – Az első könyvet olvastam, nem rossz, de nem ér ide fel.

Neal Stephenson: Snow Crash – Kemény küzdelemben éppen csak, de lemaradt, ráadásul műfaji határeset. El tudom fogadni antiutópiának, de azért inkább cyberpunk. A regényről korábban már írtam.

Jonathan Swift: Gulliver – Nem tekintem disztópiának, ellentétben magyar folytatásaival (Utazás Faremidóba, Kazohinia), amelyek egyébként szerintem jobbak is, bár egy klasszikusról ilyet mondani minimum irgum-burgum.

Szatmári Sándor: Kazohinia – Van vagy 15 éve, hogy olvastam, akkor nem voltam vevő egy újabb Gulliver sztorira. Ismerve a tartalmát, ma valószínűleg jobban fogadnám, könnyen lehet, hogy újból elolvasoma közeljövőben.

Janne Teller: Semmi – Szintén nem disztópia, nem tudom, egyesek miért sorolják ebbe a kategóriába.

Jevgenyij Zamjatyin: Mi – Minden modern disztópiák ősatyja (a Mi-ből származik a Szép új világ, abból meg például a Gépzongora!) 2008-as magyar megjelenése után kötött ki kezeim között, jelentékeny csalódást okozva. Nem volt rossz, de többet vártam. A Szép új világ klasszisokkal veri.

Természetesen szívesen várok javaslatokat, hogy mit olvassak el, 

ha van kedvencetek és nem szerepel a listán!