Paul G. Halpern: Otrantói
ütközet
Győr: Laurus, 2007
237 oldal
Jövőre lesz 100 éve, hogy az osztrák-magyar
hadiflotta (K.u.K. Kriegsmarine) öt hadihajója Horthy Miklós sorhajókapitány
parancsnoksága alatt kifutott cattarói támaszpontjáról, hogy támadást indítson
az olasz-francia-brit hajókkal lezárt Otrantói-szoros ellen. Az ütközet neve
jól ismert a XX. századi magyar történelmet kedvelők körében, mégis Paul G.
Halpern könyve sok újdonságot adhat hozzá tudásunkhoz, hiszen távolságtartó
elfogulatlansággal ír a Földközi-tenger legnagyobb I. világháborús tengeri
ütközetéről.
Az amerikai Halpern kifejezetten nívós szerzőnek
számít, talán ő a jelenlegi legjobb ismerője az I. világháború során a
mediterrán vizeken folyó harcoknak. Sajnos a newporti Haditengerészeti Főiskola
professzorának legjobb összefoglaló műve (The Naval War in the
Mediterranean, 1914-1918) nem jelent meg még eddig magyarul, ám a Laurus kiadó
2007-ben kiadta az Otrantói ütközet című munkáját. A kötet rendkívül
olvasmányosan mutatja be az I. világháború elfeledett adriai-tengeri harcterét,
és az ott harcoló erőket. Mint a cím is jelzi, fő témája az 1917. május 15-én
lezajlott Otrantói ütközet. Nem közismert, de a hadtörténetírás több ezen
a néven futó összecsapást tart számon, s ezek közül a harmadik volt a
legjelentősebb.
A hadtörténész kifejti, hogy noha a hadihajók
létszáma alapján az Otrantói ütközet ugyan nem mérhető a Jütlandi csatához, ám
több szempontból még annál is összetettebb volt. Az Otrantói-szorosban megvívott
összecsapás ugyanis az első olyan flották közötti harc volt, ahol, ha nem is
döntő, de nagyon fontos szerepet játszottak a repülőgépek. Halpern mindkét hadviselő fél levéltári anyagát felkutatta, hogy minél árnyaltabb képet adhasson a
csatát megelőző haditervekről, és magáról a küzdelemről. Számunkra már csak
azért is érdekes ez, hiszen az osztrák-magyar hajókat a történelmünkben később
olyan fontos szerepet játszó Horthy Miklós vezényelte, s az 1989 előtti
történetírás igyekezett e tevékenységét elhallgatni, vagy elviccelni (lásd: „király
nélküli királyság, élén a tenger nélküli tengerésszel”). Halpern most bemutatja
nekünk nagyon olvasmányos, élvezetes stílusban, hogy Horthy bizony nem véletlenül
lett később a K.u.K. Kriegsmarine utolsó főparancsnoka, az Otrantói ütközetben
bátor, megfontolt és hidegvérű parancsnoknak bizonyult, aki még
megsebesülésekor is tovább irányította hajóit, amíg csak eszméletét nem
veszítette. Az Osztrák-Magyar Hadiflottáról a legtöbb magyar szinte semmit sem
tud (holott akkor a világ 8. legerősebb tengeri hadereje volt), az meg már
végképp kuriózumnak hat, hogy Ausztria-Magyarország tengeralattjárókkal
rendelkezett. Márpedig 1917. május 15-én az ütközet a tenger felszíne mellett
az alatt és afelett is zajlott.
Halper az első fejezetben bemutatja a nagyon
speciális harctérnek bizonyuló Adriai-tengert, majd a második-harmadikban a két megmérkőző
fél vezetését, haditengerészeti erejét, s felkészülését az összecsapásra. A negyedik fejezetben Horthy öt hajójának (SMS Novara, SMS Saida, SMS Helgoland, SMS
Balaton, SMS Csepel) rajtaütését követhetjük az Otrantói-szorost lezáró
blokádhajókon. Ezt a leghosszabb és legizgalmasabb rész követi, amely a
harccsoport hazafelé tartó versenyfutását írja le, valamint a négyszeres túlerő
ellen vívott küzdelmét. A hatodik fejezetben Halpern a flották hazaérkezését írja le,
majd a hetedikben összegzi az ütközet eredményét. A kutató meggyőzően bizonyítja,
hogy a sokak által - hamisan - működésképtelennek és haldoklónak tekintett
Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete többnemzetiségű legénységével még
1917-ben is képes volt felvenni a harcot olyan történelmi tengeri
nagyhatalmakkal, mint Nagy Britannia, Franciaország és Olaszország, és ez nem
csekély teljesítmény. Márpedig az, hogy a jelenleg talán legjobb e témát kutató hadtörténész
nyilatkozik rendkívül pozitívan az Osztrák-Magyar Haditengerészet és Horthy
teljesítményéről, mindenképpen figyelemreméltó, annál is inkább, mivel
amerikaiként tulajdonképpen hazája egykori ellenségéről állapítja ezeket meg.
A kötet kemény kötésben jelent meg, borítója se nem különösebben szép, se nem feltűnést keltő. A kiadás korrektnek mondható.
Osztályzat:
Hét torpedó a tízből.
7/10
(Az írás a Hegyalja újság 2016. évi júniusi számában megjelent ajánlóm kissé módosított változata.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése