Önálló könyves blogomat hamarosan megszüntetem, és ide jönnek a jövőben születő könyvkritikák kivétel nélkül. Így most az ottani könyvajánlókat (vagy nem ajánlókat) ide fogom időnként pótlék gyanánt bemásolni, egyrészt hogy ne vesszenek el, másrészt mert ott amúgy is kevesen olvasták. Harmadrészt az utóbbi időben időzavarral küzdök, hiszen a ménfőcsanaki fiókkönyvtár felújítása végkifejletéhez közeleg, kolleginámmal és a megyei könyvtár dolgozóival és a tervezővel sokat melózunk azon, hogy a csütörtöki átadóra minden a helyén legyen. És ott is lesz.
Marcel Proust: Az eltűnt idő (m) nyomában
Bp.: Magvető, 2006
„Marcel Proust nagyszabású regényciklusa nemcsak a 20. század francia irodalmának, hanem az egész világirodalomnak klasszikus műve…” – írja egy könyvajánló a kötetről.[1] Hát nem tudom… Pontosabban tudom. Nem az. Számomra biztosan nem.
Immár másodízben vágtam e nagy fába a fejszémet és hát megint tüzelő nélkül maradtam, ha nagyon szemét lennék, akkor azt mondanám, hogy nem maradtam tüzelő nélkül, mert egy hétkötetes gyújtós is rendelkezésemre áll, amiért nem lenne kár.
Marcel Proust állítólag fantasztikus és briliáns regénye ismét ugyanazt az "élményt" nyújtotta számomra, mint elsőre: mélységes mély unalmat. Hosszú körmönfont mondatok, vontatott cselekmény (vagyis inkább cselekmény hiánya), filozofálgatás a semmiről. Ismét fel kellett adnom háromnapi szenvedés és ötven oldal után (kétszer elaludtam olvasása közben a buszon…) és félreteszem minimum öt évre. Én nem állítom, hogy nincs némi esélye annak, hogy saját kitartásom hiánya miatt nem élvezhettem a hátralévő „ikszszerszázatizenhatodikon” oldal lélegzetállító történéseit teasüteményestől és Madeleine-től, de egyelőre az álláspontom az, hogy „Az eltűnt idő nyomában” azon nagyszámú XX. századi alkotások közé sorolandó, amelyek tökéletesen méltánytalanul kaptak nagy figyelmet. Talán szégyen egy könyvtárostól ilyet írni, de magánvélemény és én legalább nem hazudozok vagy játszom meg a műértő intellektuelt. Ugyanaz az érzés fogott el, mint mikor egyszer beleolvastam Joyce Ulysses-ébe (amely egy fokkal még mindig jobb). A világ nem venné észre az eltűnését. Nem hinném, hogy attól irodalmi valami, hogy tízoldalas mondatokat írunk le esemény nélkül. Én történéseket várok, érzelmeket várok, reakciókat várok és ütős párbeszédeket, némi szórakoztatást, egy kis tanulságot, hovatovább bármit, ami kiszakít a mindennapok igahúzásából.
Ugyanakkor javaslom mindenkinek, hogy veselkedjen neki ennek a 3200 oldalas szörnyszülöttnek! Hátha tetszik. És ha nem - amit majdnem biztosra veszek -, akkor talán ráébred az olvasó arra, hogy bizony nem csak a festészet hanyatlik folyamatosan 1900 óta, hanem a többi művészettel együtt az irodalom is. Proust csak annak tetszhet, aki szerint Modigliani egy lapon említhető John Everett Millais-vel, Munkácsyval vagy akárcsak a legrosszabb akadémistával. Sajnos odáig süllyedtünk, hogy minden ami új - vagy amit annak állítanak be -, az divatos lesz és az a "modern" és eladható. Holott a művészet feladata nem az új kitalálása, hanem talán a jó és szép ábrázolása, a szórakoztatás, a lelki támasz nyújtása. De tévedhetek. Mindegy, ha majd valami nagyon művészit akarok, akkor is maradok inkább a Devecseri fordította Iliásznál. Az minimum 2800 éves, és garantáltan időtálló.
És apropó, legalább rájöttem, miért ezt a címet adták a műnek: egy csomó időm eltűnt, míg birkóztam a kötettel és az már soha nem jön vissza…
Osztályzat: befejezés hiányában nem merem… Jelen álláspontom szerint nullához konvergál
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése