Egy napló Győr 1809-es ostromáról II. rész

Folytatjuk derék naplóírónk 1809-es (pontosabban akkori naplója alapján 1822-ben írt) feljegyzéseit, mely során az ostrom kezdetét veszi, és az egyszerű körülzárás után immár bombák hullanak Győr városára.

Győr várának alaprajza (fordított irányból, mert lenn van észak)
(Magyar várak - jupiter.elte.hu)

1809. június 15. csütörtök

15-én júniusban [a naplóban helytelenül januárban áll] reggel megjelent az első francia követ és az erősséget felkívánta [adatni]. A vár vezére, Péchy főkapitány, röviden határozottan megtagadta az átadást. Ő egy általában kevés szavú és kevés főhajtású férfi volt, oly férfiú, ki magát komolyságába zárja és hajthatatlan vas érzékű volt. Mondatik róla, hogy: az utolsó rettenetes éjben, midőn minden köröskörül lángban volt, és ő néhány elcsüggedt lakostól kérettetett, hogy alkura lépjen (kapituláljon), lakonikus módon ezt felelte pontosan: „Az én ruhám még nem ég?”

A várost lakosai elhagyták a felső lakhelyeiket,[i] melyek kiváltképpen ki voltak téve a veszedelemnek, és magukat jobb vagyontárgyaikkal a bástyaboltozatokba (kazamata) vonták vissza, mások pincékbe és egyéb földalatti boltozatokba. Én kevéske vagyonkámat egy kamrácskában rejtettem el, hol is midőn a ház lángok prédája lett, épen megmaradt, és az ellenség bejövetele előtt a Karmeliták templomának sírboltjába vitetett. Fél esztendő múlva tűrhető [állapotban] sérelem nélkül hoztam ismét világosságra. A középszerű erősségű és tágasságú Karmeliták Klastromába nagy sokaságú különféle korú és állapotú emberek vették be magukat. Egy vén siket asszony ült ott szokása szerint, egy palack bor mellett,  egyik kezében tubákos börböncét [azaz dohányos edénykét], másikban imádságos könyvet tartván. Ha az ágyúzás elkezdődött – mert ő az ágyúk dörgését sem hallotta -, sokszor össze szokta kulcsolni a kezeit és mondani: „No, hála Istennek, hogy egyszer ismét csöndesség lett!” És hogyha a tüzelés megszűnt, és mindenütt hallgatás volt, akkor meg gyakorta mondotta: „Oh! Istenem! Mily kegyetlenül lövöldöznek ismét!” – amin a körülállók minden félelmük mellett sem tartóztathatták meg magukat a nevetéstől.

Nyolcadfél órakor[ii] elkezdett a francia ágyúsánc (batteria), mely a majorokon túl állítatott fel, játszani, és lövöldözte a várost. Egy új és füleinknek szokatlan muzsika volt ez. Messziről ugyan hallottuk a golyókat búgni, hanem azt a mi fejünk felett repülő és durrogó pattanást, az elrepedt gránátok[iii] iszonyú sziszegését még nem ismertük; ez gyötrelmesen metszette füleinket. Fiatal, s még a veszedelmet fel nem fogó emberek itt-ott kiugrándoztak rejtekhelyeikből, ahol magányos golyót hullani láttak, és ezeket, mint prédát sebesen visszavitték magukkal. Ez olyan jókedv volt, amely elmúlt midőn záporeső gyanánt estek a golyók. Én felmentem egyszer ezen reggel a ház fedelére, hogy megláthassam a közelfekvő faluban a tüzet; ekkor egy golyó repült az átellenben fekvő házba, mely nagy lyukat vágott a cserepes födélen. Egy minutum múlva a háziszolga kidugta ezen a lyukon a fejét, hirtelen körülnézett, és azt mondta: „Ez nem sokat tesz.” – és egyszeriben visszavonta magát. Szerencsére többnyire átrepültek a golyók a városon, a Duna ágába, vagy az átellenben fekvő Révfaluba, mely is ezek által meggyulladt, és nagyobbrészt leégett. A város is szenvedett ugyan, de mégsem égett benne. Az ágyúzás 10 óráig tartott. Ekkor megjelent a második követ, hogy bennünket megintett, hogy komollyá lett a fenyegetőzés, és ismét felkérje a várost [megadásra]. Ez ismét megtagadtatott. 11 órakor egy új ágyúzás kezdődött el, és egész déli 2 óráig tartott, mely alatt az ebédhez való ízlés elmúlt. Két órától fogva egész ötödfélig csend volt. 5-kor elkezdődött ismét az ágyúzás, és tartott némi szünetekkel egész éji két óráig, mely idő alatt nem is lehetett gondolni álomról. A város sokat szenvedett, de még most sem égett.

A következő 16, 17, 18, és 19-kén estek ugyan némely lövések, hanem semmi új helyes (formális) ágyúzás nem következett.[iv] Oh! Elég szerencsétlenség volt az ránk nézve, hogy bezárva, megfosztva az arany szabadságtól, elszakadva a mieinktől – nem lévén ismeretes az ő, és azoknak a mi állapotunk -, mert lovasok [nélkül] híjával voltunk a felderítésnek. Félelmetes bizonytalanság és a jövendő dolgok aggódó várakozása, mely a félelemmel nagyobbodik, hiszen ez gyötrelmesebb, mint a szomorú bizonyosság.

Francia csapatok – ezt mi toronyból és magasabb épületek fedeleiről szemléltük – mozdultak, és nyomultak lefelé Komáromba, néha hallatszott messze az ágyúk durrogása, vagy úgy véltük, halljuk; tele volt minden azzal az örvendetes hírrel: hogy János főherceg ismét előrenyomult, vagy Károly főherceg közelít, a város ostrom alóli felszabadítására, vagy, hogy barátságos seregek érkeznek Pápáról szabadításunkra. Így jártak keresztül-kasul az ellenkező hírek, melyek közül egyike hihetetlenebb volt a másiknál. És mégis a sokaságtól, sőt, még a pallérozott féltől, s én nem szégyellem megvallani közülünk is némelyektől hitettettek. Mintha egy sereg boldogsága és talán az egész birodalom sorsa egy város kedvéért megzavartatnék, mely az ellenséget csak feltartotta odavetve, és amely a politika és a hadtudományok mérőserpenyőiben nem sokkal több nullánál. De ilyen az ember! Csak magát tartja fontosnak, vagy legalábbis fontosabbnak, mint akárki őmellette, és hogyha reménye kötele elszakad, azt véli, hogy szálon is erősen tarthatja magát.

János folytatta tervét, Károly felfegyverkezett az ellenség fogadására, és mi most mind ezelőtt bezárva maradtunk, de ezekben a napokban tűrhető volt állapotunk, és félelmünk nagyobb volt, mint veszedelmünk. Amidőn minden csendben volt, a Vizi-kapu[v] is megnyittatott, Duna víz szereztetett be, nem lévén háborgatva az ellenségtől, mert ez csaknem [az] egyetlen egy iható víz Győrött, melyet venni [nem] kell. Sőt, még kis vásár is tartatott, Szigetből és az egy részén leégett Révfaluból csajkákon főzeléket hoztak eladni.[vi] Mi magunknak – előrelátóbban, mint rövidlátó sokaság -, főzeléket és baromfit gazdagon és kenyeret eléggé beszereztünk; borban bőségünk volt, mert pincében laktunk, hanem a vizünk igen elfogyott, és marhahúsunk igen kevés, vagy semmi sem volt. Mindazonáltal semmi fogyatkozást sem szenvedtünk, annál kevésbé szükséget.  Igaz, hogy ezreknek nem volt olyan [jó] dolguk, [a]kik vagy előre nem gondoskodtak, vagy akik olyan szegények voltak, hogy maguknak minden szükségest be nem szerezhettek. Azonban ha az ostrom tovább tartott volna, minékünk is száraz konyhánk lett volna.

1809. június 16. péntek

16-án mivel szűke volt a marhahúsnak, egy pár ló vágatott le a katonaság számára,[vii] és a legénységnek belőle kettős rész adatott. Polgárok is ettek ebből, és nem undorodtak ettől a szokatlan eledeltől. Ugyanezen nap este egy derék sáncásó (sappeur), ki a várvezérnél parancshordó (ordinacz) volt, kiütött egy kis sereggel (detachement) a Fehérvári-kapun, és egy vásáros bódét a sánc (Glacis) környékén meggyújtott, mely puskásainknak a bástyán alkalmatlan [azaz akadályozta a célzásban] volt. Mögötte az ellenségek rejtőztek el, valamint más kisebb bódék mögé is, melyek [a] sietségben nem szaggattattak el; sőt egy kőből rakott vásár- és vámházban csaknem besáncolták magukat, mint egy erős vívóbástyában. A mi embereink derekasan lövöldöztek rá a bástyáról, hanem nagyobb rész újonc katonák lévén csak vaktában lövöldöztek oda. Sokan a fákat is ellenségnek nézték.

Némely polgárok a puskás seregből (Schützen-korps),[viii] kik [a] bástyán a katonákkal összekapcsolták magukat, élesen és igazán eltalálták; de mivel igen ismeretesek voltak kalapjaik [azaz a franciák felismerték, hogy civilek lőnek rájuk, nem sorkatonák], kénytelenek voltak házaikba visszatérni, mert az ellenség egy követ által azzal fenyegetőzött, hogy őket arra az esetre, ha beveszik a várat, úgy fogják tekinteni, mint hadifoglyokat. És a vár vezére – tiszteletére legyen mondva -, ily bajt el akart távolítani a város polgáraitól.

1809. június 17. szombat

17-én reggel kiütött ismét az a derék sáncásó – fiatal virágzásában lévő legény – a Kienmayer huszárokból[ix] és egy osztály gyalogosokból álló sereggel, ugyanazon kapurészen, részint hogy a többi bódét is felgyújtsa, részint [hogy] az ellenséget megvizsgálja, és ha lehetséges a lovaknak takarmányt is hozna (fouragiren). Ez volt utolsó menése, ez volt az ő halálos menése.[x] Ezt ő előre sejtette. Előtte való este házigazdájától, egy festőtől komor és fájdalmas búcsút vett, aranyóráját örök emlékül adta neki arra az esetre, ha elesne. Nemigen örömest – mint híre volt – adott a vár vezére erre a vakmerő, és veszedelmes lépésre szabadságot [mármint nehezen adott engedélyt a kitörésre]. Az ő tűzi hevessége előreragadta őt, nem eléggé sebesen követte a sereg egyik része, a másik gyakorlatlan lévén a harcban, ingadozott és késett, abból a vásáros bódéból halálos golyók repültek reája, mellén mély és a testén több sebet kapva lerogyott a Szent Sebestyén szobránál, s kiadta vitézi lelkét. Egy német zsoldos – szégyen gyalázat! – azzal dicsekedett nyilvánosan a város bevétele után, hogy ő tette rajta a halálos lövést. A kis sereg sietve vonta magát vissza, megzavarodván hős vezetője elestén. Az ő teteme az ellenségtől egy követ által visszakéretett, ki vitézségét azáltal mutatta meg, hogy a vitézeket becsülni tudta, s kiadta. És ha nem csalatkozom, a Karmeliták sírboltjában temettetett el. Sok könnyek hullottak szép szemekből a vitéz emlékezetére.

Jacques Lauriston, a francia ostromsereg parancsnoka  (wikipedia)

1809. június 18. vasárnap

18-án vasárnapon egy nézőjátékot szemléltem, mely hathatós és kiolthatatlan benyomást okozott bennem. Szép délután volt, de később igen rettentő, és széllel járó égiháborús borulatok elhomályosították [az eget].  Mivel a tüzelés megszűnt, széjjelmentek némely bátrabbak a városban, hogy barátaikat felkeressék, mások a bástyára, hogy messzebbre kiláthassanak, az ellenséget szabad- vagy felfegyverkezett szemmel [azaz látcsővel] megtekinthessék, és a védelmező intézetet láthassák, [míg] a félénkek sokasága elbújt dohos lyukaiban, vagy legalábbis a házat őrizte. Én is – nem lévén a legbátrabbak, sem a legfélénkebbek számában – jártam a bástyán közel egy óráig. Innét látszott a Dunán meglehetős messzeségben egy megterhelt hajó, melyet onnét az ellenség éppen elfoglalni készült. Egyszerre mennydörgött reája a mi ágyúnk, hogy azt fenéken megfúrhassa és az ellenséget, ha lehetséges, a prédával elsüllyeszthesse, és ugyanazon pillanatban dörgött az ég is felettünk. Egy fekete égiháború gyűlt össze, mely magát ebben a szempillantásban szétontotta. A hajó átlyuggatva ugyan, de át nem fúrva az ellenségtől kivonatott a lövő léniából [=tűzvonalból]. Az ágyúk ropogása [el]hallgatott, hanem a fenti dörgés még tartott. Itt ismét, mint egy égen megírt jegyen megismertem hogy az Isten az igazi dörgő, az emberek pedig csak nyomorult kontárok, és hamis pénzverők.

1809. június 19. hétfő

19-én este egy új követ jelent meg a Bécsi-kapunál, hanem onnét a Fehérvári-kapuhoz igazíttatott,[xi] hol a vár vezére vele beszélgetett. Ő [mármint a követ] ismét a várt kérte fel [megadásra], és ismét eligazíttatott. Mi az egész éjt félelmetes várakozásban töltöttük el, félvén, hogy az ellenség fenyegetőzését teljesíteni fogja, azonban csendesen elmúlt.

1809. június 20. kedd

Hanem 20-án reggel 7 órakor kérdezte ismét az új követ: hogy nem adjuk-e meg magunkat, melyre ismét megtagadó felelet következett.[xii] Már meguntuk szívünkből a sok követet, és csaknem fellélegeztünk, hogy az ellenség bennünket fenyegetések által ijesztgetni akar, és békességben el fog takarodni, ha mi neki erős állhatatosságunkat szegezzük; vagy hogy valahol valami fontos dolog történt, az egyik vagy a másik seregnél, ami őt kényszerítené visszavonásra; vagy hogy fogyatkozást szenved az ágyúkban vagy puskaporban; és más több ezernyi finom mesék a dolgot tudatlansága által, melyeket az ámító öncsalás és a balgatag remény koholt. Mert regék voltak ezek, különösen az utolsó. Az ellenség, ki a múlt napokban az ostromló sereg nagy részét az előrenyomuló hadsereg után küldte,[xiii] és csak egy szemmel tartó csapatot hagyott a város előtt, most ismét megerősítette magát, a nagy ágyúkat és a puskaport magához vonta. Gyújtógolyókkal (bombi) is fel volt készülve, és csak igen hamar kellett éreznünk ezek szomorú hathatóságát. Nem tudom, mit éreztünk a közbevetett félbékés napokban? Némely újságlevelek estek kezünkbe, ezek nem csak magányosan, hanem egész sokaságtól nyilvánosan az utcákon olvastattak, sőt elnyelettek lehetne mondani: de nem sok örvendetest foglaltak magukban. A vár vezére azonban azt a tanácsot adta, hogy a város utcái szalmával és trágyával megrakassanak, hogy a golyók hathatóssága meggátoltassék a pallókőn, és azt a parancsot közölte, hogy minden gyúlható anyag a padlásokról eltakaríttassék. Az első itt-ott megtörtént, a másik nagyrészt, de nem mindenütt.

8 óra után újabb ágyúzás kezdődött, mely különbözött az előbbiektől. Számos golyók gránátokkal, és itt-ott kisebb gyújtógolyókkal vegyesen repültek a csalóka remény tébolyától oly félelmetesen felriasztott s nyomorgatott városba. A bombázás szakadatlanul és dühösen tartott egész 10 óráig. Most támadt az első gyulladás a városban, 4 ház égett el a Káptalandombon. Ezek elégtek anélkül, hogy mi [a] pincénkben tudtuk volna, hogy tűz van. Ez támadt és hamu lett, és csak senki sem nyújtotta kezeit az eloltásra. Hogy egyszer csendesebb lett [az ágyúzás], esett ez értésünkre, akkor néztük [meg] a szomorú romladékot. A mi barátunk háza, ki velünk volt a pincében, ezekkel együtt elégett. Ő semmit sem tudott erről, és midőn megtudta, odasietett megtekinteni, [s] hálát adott a mindenhatónak, hogy csak a ház égett el, és az ő idős anyja, mely a ház őre volt, megmenekült. Egy más barátomnak az én derék és tanult tiszttársamnak, Fabchichnak elégett kis házával együtt válogatott könyvtárának egy része. Ennek elvesztése fájdalmasabb volt, mint kis házáé, ez tette meg nehéz betegségének talpkövét, mely őt nemsokára ágyba vetette, és a sírba vitte. […]

A győri Káptalandomb, a bazilikával és a püspökvárral

A Káptalan dombja – mely közvetlenül a Káptalan uralma alá van vetve, és a többi városrésztől egészen független[xiv] - szenvedett a legtöbbet, sok golyók repültek a Káptalan templomára,[xv] és tornyára, még több a növendékházba és a káptalanbeli urak házaiba; hanem a városban is mindenütt nyomai látszottak a bombázásnak, hol több, hol kevesebb, és csak igen kevés ház maradt épen.[xvi] A lövöldözés közben tartott mindazonáltal 10 óra után egész ½ 1-ig gyengébben, ez a majorokból jött egynéhány ágyúsáncból, és egy másikból, amely a Szigetben a töltés mellett készíttetett, és ezek keresztbe tüzeltek a nyomorult városra.

Délután hallgatott az ellenség i tűz,[xvii] a mienk még tartott, különösen a Sziget felé, mely szembetűnő károkat okozott az ellenségnek. Több pattantyúsuk agyonlövetett, egynéhány ágyú hasznavehetetlenné tétettek (demontéroztattak), és az úgynevezett Júh-kertek (Schaf-garten) mögött, a hosszú hídnál, amely az Újvárosból a majorokba vezet, egynéhány puskaporos szekér a levegőbe repült, ezáltal pár ház meggyulladt. Az volt a hír, hogy az olaszországi vicekirály [azaz Jenő alkirály], ki azért jött Győrbe, hogy az ostromló intézkedéseket megszemlélje, a terepszemle során nem igen távol volt ettől a szerencsétlenségtől, melyben élete veszedelemben forgott. Ezt az Isten őrizte meg, mert micsoda állapota lett volna a szegény városnak, ha Napóleon mostohafia, a hadsereg kedvence, őelőtte [azaz a város előtt] vesztettel volna el életét?

Eugéne de Beauharnais, azaz Jenő, olasz alkirály,
Napóleon mostohafia (wikipedia)

Abba a vendégfogadóba - az említett kerteknél -, egynéhány ellenséges katonák csúsztak, és az ablakokból az átellenben levő sáncot vizsgálták. Ezt észrevette egy derék pattantyús, rájuk irányozva ágyúját elsütötte, [s] a golyó egyenesen az ablakon ment be közéjük, és oly rossz helyre talált menni, hogy sokáig még azután a vér és velő nyomai a falakon és a fedélen látszottak. Egy másik pattantyús észrevette, hogy a főrangú tisztek, kik között volt maga az alkirály is, a majoroki egyház tornyába – hova őket a helyi plébánosnak kellett vezetni – felmentek, hogy onnét a vár erősségét láthassák.[xviii] Ő egypár golyót küldött oda, oly egyenesen és hatalmasan, hogy az egész sereg [azaz a tisztek serege] nyakra-főre a keskeny lépcsőn csaknem lerohant. A Révfalusi templom tornyába is hasonló felmérést készítőket vett észre egy harmadik pattantyús, és egynéhány jól oda igazíttatott golyók által őket elűzte.[xix] Egy negyedik [pattantyús] szabadságot kért tisztjétől, hogy egy francia lovast, ki a sánc környékén ide s tova nyargalódzott, és mintegy gúnyolta a várost, letisztíthasson lováról. „Nem érdemli meg a semmirekellő a lövést” – azt felelte az. Azonban mégis megengedte neki, minekutána ismételten könyörgött ezért a pattantyús. Ekkor elsütötte ez, és egy höm alatt [azaz amíg kimondott, hogy hm…] szabadon futott el onnét a paripa, és az éretlen kérkedő a porban hevert. Egy ötödik elszélesztett egy szempillanatban egy jól alkalmazott kartácslövés által – fájdalom, nagy fogyatkozás volt kartácsban[xx] - az újvárosi széles utcán büszkén utazó (masírozó) lovascsapatot. Tisztelet és dicséret az ausztriai pattantyússágnak, mely első Európában és a világon! Ő minálunk kicsiben azt bizonyította be, amit nagyban oly gyakran és dicsőségesen megmutatott! Minékünk – ha nem csalódom – csak 14 nagyrészt vaságyúink voltak,[xxi] de ezek megsokasodtak derék pattantyúsaink ügyes kezeiben. Ezek a legfontosabb helyekre állíttattak fel, és mindig ott használtattak, ahol szükséges volt; és gyakorta a bombázások alatt a kevésbé fenyegetett helyről más veszedelmesebb állásba vonattak, és igaz, hogy kevés, de kiválogatott férfiaktól igazíttattak. Az ellenség alig hitt szemeinek, mikor az átadás után csak oly kevés ágyút talált, ő háromannyira tartotta a számot, és sok ideig abban a tévelygő vélekedésben volt, hogy egynéhány elásatott. Hanem ezért a derék pattantyúsok dúsan és pompásan vendégeltettek a jeles polgároktól. Mivel állásaikat soha vagy igen ritkán hagyhatták el, ezért ha egy kis béke volt, ételt és italt bőven vitetett nekik a bástyára. Ők nem vetették azt meg, derekasan ittak a magyar borokból. Ők sokáig fognak Győrre emlékezni, de a győriek sem fogják őket hamar elfeledni.

Császári-királyi tüzérek (http://napoleonistyka.atspace.com)

Éjjel 11 órától fogva – mert amint az ebédi csendet megtagadták tőlünk, úgy az éjjelit is irigyelték, és úgy tetszett mintha éppen ezeket az élesztő órákat választották volna szorongatásunkra – egész 2 óráig reggel ismét egy új, és csaknem félelmetesebb ágyúzás kezdődött. Számtalan vas – és mint híre volt - nagy kőgolyók is gránátokkal és kisebb bombákkal vegyest repültek a városba, és nagy pusztítást okoztak. A házak mindenütt hol többet, hol kevesebbet szenvedtek; tűz is támadt, hanem kezdetében szerencsésen megfojtatott. Ezen és a múlt napon már egynéhányan elvesztették életüket. Néhány pattantyús, és napszámos az ágyúknál; a várőrző katonaságból a bástyán; egy városi testőr ugyanott lövettek agyon, mások megsebesültek, és több békés városi lakos – nagyobbrészt szegény sorsúak -, kik kevésbé védhették magukat, nagyon vagy gyengén sértettek meg. Egy a főtiszti karból lévő tiszt az ostromlóknál, a bündeni[xxii] németek közül siralmas halállal halt meg, amint ezt az átadás után hallottuk. Ő sötét éjjel kiment az őrséget (piquet) megtekinteni, mely a majoroki hosszú utcában, az ostromlott város sánca felé állítatott fel. Erős szél fújt, átellenben őr kiáltott neki: „ki vagy?” A szél elkapta a hangot. Minekutána semmi felelet nem következett, tüzet ad és leterítette tulajdon vezérét a földre. Ő sajátjaitól általánosan megsiratott, mert egy a legvitézebbek közül való volt, és mi több igazságszerető hős.

Mozsárágyú Napóleon korából (www.napoleon-series.com)

Vége a 2. résznek. Folytatás és befejezés hamarosan!

Jegyzetek:

---

[i] Azaz az emeleteket. Győr város házai ekkor többnyire földszintre és emeletre tagolódtak.

[ii] Azaz fél nyolckor.

[iii] A gránátok üreges golyók voltak, melynek belsejét lőporral töltötték meg, majd egy időzítő pálca (gyakran nádszál) segítségével úgy lőtték ki, hogy az ellenség felett robbanjon szilánkjaira. Ez különösen élőerő ellen volt hatásos, nem falak ellen. Ez egyébként jelzi, hogy a lövetés nem ostromágyúkkal történt, mert akkor vagy nagy bombavető mozsarak lőttek volna (és ilyen nem volt rendszerint a mezei seregeknél), vagy tömör golyókkal lőtték volna a falat. Egyszerűen a franciák próbálták megijeszteni a lakosságot egyelőre. Napóleon június 16-án indít el 9-10 ostromlöveget (közülük 6 bombavető mozsarat) mostohafiához, hogy ezekkel könnyítse meg Győr bevételét. Lásd: Napóleon levele Jenő alkirálynak, 1809. június 16. 17 óra. In: Bay, 43.o.

[iv] Jenő alkirály ostromlövegeket várt Napóleon Bécs környékén lévő hadseregétől, mert azok nélkül nem tűnt megvalósíthatónak Győr elfoglalása. Az ostromágyúkat és mozsarakat Napóleon el is küldte. Ezért az első nap heves (de értelmetlen és csak pszichológiai hadviselésre jó) lövetése után nem pazarolta tovább a lőport és a golyót.

[v] A Vízi- vagy Duna-kapu a vár északi kijárata volt a Duna felé, Révfalura nézett, de állandó híd ekkor nem vezetett a túlpartra..

[vi] Péchy naplója szerint ez június 18-án történt. Lásd: Lenkefi, 95.o.

[vii] A várparancsnok naplója nem tud lólevágásról élelemosztás céljára, viszont marhák levágásáról igen. Könnyen lehet, hogy a pánikoló polgárok terjesztették el, hogy lóhús az, ami marha volt.

[viii] Polgárokból álló félkatonai csapat, afféle nemzetőrség, esetleg lövésztársaságról van szó. Semmiképpen sem számítottak katonaságnak, ezért fenyegetőztek a franciák – teljes joggal -, hogy a vár eleste esetén katonákként fogják tekinteni és nem polgárokként, ha beavatkoznak a harcba.

[ix] A 8. Keinmayer huszárezredből mindössze 29 huszár tartózkodott a várban. Péchy naplója, 110.o.

[x] Péchy naplója szerint 17-én valóban volt kitörés, melynek célja takarmánybeszerzés, és az említett bódék és fedezéket nyújtó rőzsekupacok begyűjtése volt, ám ő nem ír arról, hogy a csapatot vezető Jakabffy százados elesett volna.

[xi] Eddigre a Bécsi-kapuhoz vezető fahíd egy részét szétszedték a védők, itt ezért nem lehetett már a falakig jönni.

[xii] Jenő alkirály nem akarta megostromolni klasszikus értelemben Győrt, csak ki akarta erőszakolni átadását. Napóleon maga is, már említett levelében azt írja, hogy lövesse a várost, sőt, ha kell, tegyen úgy, mintha meg is akarná rohamoztatni, de valójában ezt sohasem akarta az időveszteség és az esetleges katonai veszteségek miatt. Voltaképpen a város lövetését és ostromát Lauriston tábornok irányította.

[xiii] Valóban a körülzárás első napja után Jenő alkirály Komáromig vonul, követve János főherceg elvonuló osztrák-magyar csapatait. Ugyanakkor Napóleon nagyon fontosnak tartotta a Rába vonal – és így Győr – elfoglalását, hiszen a Rábán át tartotta az összeköttetést mostohafiával, és azon ment számára az utánpótlás is. Így Napóleon mielőbb francia lobogót akart látni a Fehérvári-kapun, ezért is küldte hajókon a már említett ostromtüzérséget.

[xiv] Jogilag a Győri Káptalan teljesen autonóm szervezet és terület volt, a középkortól kezdve a magyar jogszokásoknak megfelelően.

[xv] A bazilikáról van szó.

[xvi] Péchy naplója szerint a június 20-21-i bombázásban csak öt ház égett le a városba, köszönhetően annak, hogy a helyőrség szorgalmasan oltotta azokat. A francia tüzérségi tűz alatt a helyőrség is folyamatosan lőtte a francia állásokat. Péchy naplója, 96.o.

[xvii] Péchy szerint a lövetés június 20-án reggel ¾ 8-tól 13 óráig tartott. Péchy naplója, 96.o.

[xviii] Ez a mai nádorvárosi Szent Kamillus templom.

[xix] Péchy a révfalusi esetet június 18-nál említi. Péchy napló, 96.o.

[xx] Valóban lőszerhiány volt a védőrségnél, a június 21-i bombázást már alig viszonozták takarékoskodás miatt a helyőrség tüzérei.

[xxi] Ez nagyon kevésnek tűnik, a vár nagyságának ismeretében, de az tény, hogy a vár eleste után Napóleon ágyúkat küldött bele, hogy valamennyire védhető legyen.

[xxii] Bünden alatt írónk Bádent, a Bádeni nagyhercegséget érti. Báden ekkor francia vazallustartomány, amely katonai alakulatokat küldött annak háborúiba.Bünden alatt írónk Bádent, a Bádeni nagyhercegséget érti. Báden ekkor francia vazallustartomány, amely katonai alakulatokat küldött annak háborúiba.