Könyvajánló: Bán Mór - Hunyadi VI. A Holló háborúja

Könyvajánló: 

Bán Mór: Hunyadi VI. - A Holló háborúja

Gold book, 2013

Kicsit különös helyzetben vagyok a legutóbb olvasott olvasmányommal kapcsolatban, hiszen vasárnap éppen a könyv szerzőjével, Bán Jánossal volt szerencsém beszélgetni a Győri Könyvszalon alkalmából. Az ezen sorozat esetében Bán Mór álnevet használó - egyébként már ötször Zsoldos Péter-díjjal kitüntetett - író, nagyon kellemes benyomást tett rám, és nagyban megkönnyítette helyzetemet a társalgás során, ami nem is ártott, mivel ilyen szerepben eddig nem volt tapasztalatom. Noha, így némileg elfogult vagyok, nem tudtam megállni, hogy a Hunyadi könyvciklus legutóbbi részéről ne írjak egy rövid ismertetőt.

Az első, ami meglepett, mikor nekiveselkedtem a sorozatnak, az az volt, hogy történelmileg mennyire precíz. Magam hadtörténelemnek hódolván fel tudom mérni a kötet végén felsorolt szakirodalom minőségét, és meg kell mondjam, nem lehet belekötni. Ott van az olyan klasszikus, de ma is alapmű, mint Teleki József Hunyadiak kora Magyarországon-ja, Elekes Lajos Hunyadi-ja, de Babinger Hódító Mohamedről írt műve is. A hatodik kötet esetében bizony már elég sok forrás van, így alaposan utána kellett járnia az egyes eseményeknek, hiszen egyre kevesebb az olyan űr, amit a szerző fantáziájának kell kitölteni.

A Holló háborúja 1442 elején veszi fel az ötödik kötetben elejtett fonalat, Mezid bég Erdély ellen intézett támadásának előestéjén. A csaknem ötszáz oldal elolvasása után pedig a Hosszú hadjáratot követő dicsőséges budai bevonulásig jutunk el. Ezek Hunyadi naggyá válásának évei. Ekkor lesz Hunyadi János az a történelmi személy, akit ismerünk a tankönyvekből.

A kötet során már egy a történelemből ismerős Hunyadi pattan elénk, aki nagy önbizalommal ténykedik, kezdi elhinni, hogy Isten komoly szerepet szán neki az ország sorsában, olyan férfi, aki képes meghozni nehéz döntéseket, képes tanácsot adni a királynak, és aki képes győzelmet aratni a török felett. Hunyadi jellemformálása jól látható ívet követ az első kötettől a hatodikig, ez teszi annyira hihetővé a figuráját. Itt nincs amerikai szuperhős különleges tulajdonságokkal, aki a Krypton bolygóról esett le közénk, "csak"  egy egyszerű ember, aki kemény munkával küzdi fel magát. 

A kötetet vádolták azzal, hogy erőszakos és a szexualitás is jelentős szerepet tölt be benne. Akik ezt mondják, nyilván azt hiszik, hogy az 1440-es években itt nem emberek laktak. Igen, a középkor sok szempontból nyers volt és brutális, aki nem hiszi, olvasson el néhány korabeli peranyagot, vagy akár csak néhány krónikafeljegyzést. Úgy vélem, hogy ebből, a szempontból egyébként modern trendet követ, gondoljunk akár csak a korábban már bemutatott Sidebottom Róma harcosa sorozatára, vagy a történelmi gyökerű Trónok harcára (Igen, tudom, hogy hivatalosan A jég és tűz dala a sorozat címe, de mindenki így ismeri).

Martin eposzára abban is hasonlít, hogy az eseményeket több nézőpontból is követhetjük, a hatodik kötetben különösen II. Vlad havasalföldi vajda és fia a későbbi Drakula, valamint Mehmed szultánfi érdemel említést Hunyadié mellett. Egyébként ez a több szempont azért is hasznos, mert belepillanthatunk az ellenfél szemüvegébe. Nagyon ötletes, ahogy Vlad vajdával elmondatja, hogy egy kis ország egyetlen lehetséges manőverezése az, ha két nagyhatalom szomszédját (Magyarország és az Oszmán Birodalom) játssza ki egymás ellen. Ma, mikor mi vagyunk "kicsik", megérthetjük, hogy Havasalföld akkor miért tette azt, amit.

A csatajelenetek életszagúak, sok esetben kapásból rájöttem, hogy melyik forrást, vagy szakirodalmat vette alapul Bán János annak megírásakor. Időnként a szerző természetesen él a lehetőséggel, hogy megválaszoljon olyan kérdést, amit a történészek nem tudnak: nála például Cillei adja a mérgezett bundát Erzsébet királynénak, ami történetileg nem bizonyítható, de akár meg is történhetett.

Olyan abszurd véleményt is olvastam, hogy "túl sok benne a csata". Ehhez kommentnek csak annyit fűznék, hogy mégis mit várt egy HUNYADI életét követő sorozattól??? Talán hogy a kötetben idős nénikék fonalgombolyaggörgető bajnokságot rendeznek a falunapon,  miközben kigyúrt amerikai focisták andalító hárfajátékkal adnak háttérzenét? 

A Bán János által bemutatott középkori Magyar Királyságon a mai olvasó sem tévedne el, olyan problémákat feszeget a sorozat, amelyek ma is aktuálisak, ami nyilván nem véletlen, hiszen a jelen olvasóit célozza meg az alkotó. Ott van a béke, de csonka ország versus háború és jussról való le nem mondás ellentéte; vagy korábban ott volt Hunyadi itáliai "munkavállalása". Ott vannak a napjainkból is jól ismert karaktertípusok: az önző (Cillei), a kéjvágyó (Újlaki - mondjuk az én fejemben róla kicsit pozitívabb a kép él), a családanya (Szilágyi Erzsébet) és sok más.

Szóval mindent egybevetve a kicsit furcsa narancs-fekete borítóba burkolt sorozat igenis jó könyv, amelyben a háttér hiteles és komoly kutatómunkán alapszik (és ez megsüvegelendő), a történések logikusak és lendületesek. Nagyon jó lenne, ha valóban megvalósulna egy Hunyadi János életét bemutató filmsorozat, és ez a mű alapnak erre tökéletesen alkalmas.

Osztályzat: 8/10

Thesszaloniké 586-os avar ostroma

Az avar hadsereg harcászatáról sajnálatosan keveset tudunk, noha komoly mennyiségben állnak rendelkezésünkre régészeti leírásuk. Ugyanakkor az a furcsa helyzet van, hogy forrásaink egyetlen hiteles és részletes leírást sem hagytak ránk csatában működő avar haderőről. Meglepő, hogy e nomád lovas népről ezzel szemben három elég bő ostromleírás is fennmaradt!

Ezek közül az első az avarok és a nekik alávetett szlávok 586-os (esetleg 597-ben) Thesszaloniki (akkor Thesszaloniké) elleni támadása. Mi a korábbi dátumot tartjuk hihetőbbnek, így 586-ra tesszük az alább bemutatott eseményeket.[1]

Az ostromot voltaképpen egyetlen használható forrásból ismerjük, amely Szent Demeter csodái (Miracula S, Demetrii) néven ismert. Sajnos a többi későbbi forrás csupán átvette, csonkította és rövidítette eme leírást, így plusz információkat nem nyerhetünk belőlük. Külön érdekesség, hogy a korszak fő forrása, Theophülaktosz Szimokattész nem emlékezik meg az ostromról.[2]

Thesszaloniké a középkorban (Fotó: wikipedia)

Thesszaloniké korántsem volt védtelen város. A konstantinápolyihoz hasonlító falak védték, melyeket a IV. és V. század fordulója körül húzhattak fel.[3] A több mint 4, de helyenként 5.50-5.80 méter vastag falak[4] minden támadónak komoly kihívást jelentettek és egészen 904-ig minden ellenséges seregtől megvédték a polgárságot. A város északkeleti végében épült egy magaslaton a fellegvár, amely uralta az alatta elterülő települést. A város keleti falát bizonyosan, - de valószínűleg a többi oldalt is – alacsonyabb külső fal biztosította, hasonlóan a főváros védműveihez. A várost júliusig pestis sújtotta, így a lakossága és helyőrsége meggyengülten várta a támadókat.[5] Ezt fokozta, hogy a pestis miatt sokan kiköltöztek a járvány elől vidékre, majd a hirtelen érkező avarok előtt már nem tudtak a falak mögé jutni. A katonai helytartó szintén távol volt hivatalos ügyben.[6]

Thesszaloniké falain jól felismerhetőek azok a jegyek, melyek a bizánci erődépítést jellemzik.
(Fotó: http://www.enjoythessaloniki.com)

Szeptember 22-én, vasárnap érkeztek csak menekültek által az első hírek a közelgő avar hadseregről, mire a városbéliek bezárták a kapukat és őrséget állítottak a falakra. Az avar hadsereg nagyságáról nincsenek adatok, a városból mindenesetre „határtalan tömegnek”[7] látta János, a későbbi érsek, és amelyet a kortárs bizánciak 100 ezer körülire taksáltak.[8]

Avar könnyűlovas (Kép: Osprey kiadó)

A hétfőre (IX.23.) virradó éjszaka megérkező avar előőrs a város falain kívüli Szent Matróna megerődített templománál szálltak meg.[9] Hajnalra már jelentősebb számú erők értek a falak közelébe, hiszen az avarok rohamot rendeltek el, nyilván abban a reményben, hogy meglepetésszerűen elfoglalhatják Thesszalonikét. Amint a hajnal fényében kivehetővé váltak a metropolisz körvonalai, az avar gyalogság (minden bizonnyal zömmel szlávok) létrákkal a falakhoz rohantak és mászni kezdtek szokásos farkasordítást utánzó harci üvöltésükkel.[10] A roham nem sikerült, hiszen bár későbbre várták az avarok érkezését, de volt őrség a falon, melynek riadóztatására a város katonasága a megtámadott helyekre sietett. Krónikásunk szerint a rohamot maga Szent Demeter, a város védőszentje állította meg, aki nehézfegyverzetű katona alakjában megölte az első felkapaszkodó behatolót lándzsájával. Annyi mindenesetre biztos, hogy a meglepetés nem sikerült és az avarok visszavonultak bevárni az egész haderejüket.[11]

Még ezen a napon beérkeztek a főerők és tengertől tengerig körülfogták a települést és elzárták szárazföldön a külvilágtól. Mindenesetre úgy tűnik nem féltek sem felmentőseregtől (erre nem is volt kilátása a védőknek), sem kitörési kísérlettől, mert a szemtanú szerint sem árkot, sem sáncot nem húztak a város köré. János érsek szerint a pajzsaik helyettesítették ezt, ami nyilván azért erős költői túlzás és nem vehető szó szerint.[12]

Az avar portyázók a környéket dúlták eközben, és igyekeztek zsákmányra, mindenekelőtt bizonyára élelemre szert tenni. A nagy létszámú haderő eltartása hamarosan komoly gondokat okozott, a Miracula szerzője szerint, noha érkezésük után a környék minden termését és gabonáját begyűjtötték, mégis már másnap éheztek és kénytelenek voltak fák termését, vadnövényeket és bogáncskarót enni.[13] Az ostrom első két napján megpróbáltak minél több élelmet összeharácsolni.[14]

Estére a hatalmas avar hadsereg letáborozott a város körül és éjszaka a tábortüzek fényénél megkezdték a szervezett ostromhoz szükséges eszközök előkészítését.[15] Az ostrom szemtanú általi leírásából világosan kitetszik, hogy az avarok korántsem tudatlan barbárokként rontottak rá fejetlenül a falakra, hanem komoly ostromtechnikákkal bírtak. Úgy tűnik, hogy ezen eszközök készítésével töltötték az avarok szeptember 24-ét, keddet is.

Avar nehézlovas modern rekonstrukciója Kelemen Zsolt
hagyományőrző csoportjában. (Fotó: http://www.lovasharc.hu/)

586. szeptember 25-én, szerdán megkezdődött a harmadik ostromnap a thesszalonikéiek számára, amely nem kezdődött túl bíztatóan, hiszen végig a falak mentén számtalan jelét tapasztalhatták az közelgő megpróbáltatásoknak. Az avarok faltörő kosokat, kőhajítókat készítettek a falakon legyűrésére. A felvonultatott technikában újdonságnak csak az esetlegesen trebuchet-nak azonosított kővető (petrobolos) tekinthető, a többi felsorolt eszköz a klasszikus antikvitás szülötte. Az kővetőről nehéz megállapítani a viszonylag részletes leírás ellenére, ténylegesen milyen eszközről van szó, erről már korábban írtam.

„A kőhajító gépek négyszögletűek voltak, a szélesebb alapzattól a keskenyebb csúcsok felé elvékonyodóak. Itt, a tornyok tetején helyezkedtek el a két végükön erősen megvasalt zömök hengerek. Eme hengerekre nagy házgerendákhoz hasonló faalkatrészeket szegeztek. Ezek hátul felerősítve a parittyaszerű kőtartókat hordozták, elől pedig azokat az erős köteleket, amelyekkel lehúzva és megfeszítve a levegőbe kirepítették a sivítva elszálló köveket. Ezek a kővetők sűrűn egymás után emeltek fel és lőttek ki olyan nagy köveket, hogy azok becsapódását sem a föld nem képes elviselni, sem emberalkotta építmény. A négyszögletes kőhajító gépek három oldala volt csak deszkával bekerítve, hogy a bennük tartózkodó kötélmegfeszítőket a falakról ne sebesíthessék meg nyilakkal. Egy e szerkezet közül gyújtónyilvesszőtől találva deszkakerítésével egyetemben szénné égett, mire a többit magukkal vonszolva visszahúzódtak a támadók. Majd a kőhajító gépeiket deszkaborítással együtt a már leírt módon frissen nyúzott bőrökkel takarták s így hozták utóbb vissza azokat, hogy még közelebb állítsák a városfalhoz. Valóságos hegyeket és sziklaszirteket lőttek ki ránk. Mert mi másnak nevezhetné valaki azokat az óriási köveket?”[16]

Ez alapján bizony könnyen elképzelhető, hogy ellensúly nélküli trebuchet-kről van szó. Egy most neten átfutott friss munka szintén emellett voksol.[17]

Az avarok a leírás szerint úgynevezett „ostromtető”-ket vagy „teknőspáncél”-okat is alkalmaztak a harcosaik védelmére, melyeknek fedezetében veszély nélkül közelíthették meg a falakat. Ezt az ostromtetőnek nevezett eszközt ismerhetjük akár az Egri csillagokból is, ahol a Gárdonyi által „tárgy”-nak nevezett alkotmány gyakorlatilag ugyanezt jelenti. Már Caesarnál feltűnik ugyanez „vinea” azaz szőlőlugas néven. Ez egy vizes bőrrel (jelen esetben szarvasmarha- és tevebőrrel)[18] bevont faszerkezet, amely egyfajta fedett utat biztosít a katonáknak. Nem csoda, ha János érseket az ilyen teknőspáncélok sorából álló fedett út, kígyóra emlékeztette. A „teknőspáncél” név találóságát az alábbi ábra is szemlélteti:

"Teknőspáncél" vagy "szőlőlugas" védelme alatt közelíthették
 meg a falat áldozatok nélkül az ostromlók

A Miracula szerint az avarok gépezeteik védelmére még véres állatbőrökkel (például tevéével) borították be eszközeiket, így védve azokat a gyújtónyilaktól és a forró szuroktól. János szerint, aki a keleti falon tartózkodott, a „teknőspáncélok” száma az ezret is meghaladta.[19]

Miközben az avar (szláv) gyalogság ostromtetők fedezete alatt megközelítette a falat, a kővetők bombázni kezdték azt, míg az íjászok nyílzáporral tartották távol a védőktől a támadott falszakaszokat.

A keleti fal főkapuját, a Kasszandreiai kaput faltörő kossal igyekeztek betörni a támadók. János arról ír – és itt különösen értékes tanú, hiszen éppen ezen a részen tartózkodott az ostrom során -, hogy faltörő kossal közeledő avarok a kapu fölé felfüggesztett vaskampót látva azonban inkább visszavonultak. Úgy vélem, hogy a katonai dolgokban járatlan egyházi nem tudta, mi is ténylegesen az a kampó. Alighanem itt egy olyan eszközről volt szó, amely arra hivatott, hogy az faltörő kos fejét elkapva, azt letörje, vagy a városba rántsa, esetleg megakadályozza annak meglendítését.[20]

A korai szlávok ugyan nem voltak a harcművészet mesterei,
de kemény életmódjuk szívós katonákká tette őket.

Később az ostromlók a teknőspáncélokból álló utak védelme alatt elérték a külső falat és fejszékkel és emelőrudakkal igyekeztek abba réseket vágni, vagy aláásni.[21] Ezt annál is könnyebben tehették, mivel a belső falon álló védők elől a külső fal is eltakarta az annak aljához eljutó avarokat, így sem íjjal, sem kövekkel nem lehetett támadni őket. A bizánciak egy kisebb csapata ekkor kivonult a külső falhoz dárdákkal és íjakkal, hogy onnan támadhassa a lent munkálkodókat.[22] Az elgondolás bevált, a támadók ott hagyva szerszámaikat elmenekültek, noha krónikásunk szerint voltaképpen nem volt sok esély arra, hogy az ostromtetők alatt baj éri őket. Bár abban kételkedem, hogy oszlopnyi kövek ne tettek volna kárt a bőrrel beborított faalkotmányban.

A kitörés másnapján (IX. 26. csütörtök) az avarok a kőhajítókra helyezték át a hangsúlyt. Chevedden szerint a leghatékonyabb emberi erővel működő trebuchet-k 200 ember segítségével 60 kilogramm körüli követ 75 méterre tudott elhajítani.[23] A római tüzérség ebben a korban azonban jóval nagyobb távolságokra is képes volt ellőni torziós vetőgépeivel, ha nem is ekkora tömegű lövedékeket.[24] A várvédők azonban találtak ellenszert: a várfalakra az becsapódások energiáját csökkentendő takarókat, növényekből szőtt függönyféléket akasztottak párnaként. Úgy tűnik azonban, hogy az avar gépek nem működtek kellő hatékonysággal, mert János szerint a lövedékek vagy nem érték el a falat, vagy áthullottak fölötte.[25] A védők kővetői szintén többeket megöltek a hajítógépek kezelőiből. Koronatanúnk szerint pusztán a keleti fallal szemben ötven avar kővető dolgozott napokon keresztül.[26]

Egy korai ábrázolás ember működtette ellensúly nélküli trebuchet-ről.

A védők elszántságát és bátorságát erősítették az olyan kis kitörések, mint ami a város nyugati kapuján, az ún. Arany-kapun keresztül történt, s melynek során a görögök lemészároltak néhányat a tengerben fürdőző ostromlók közül.[27]

Úgy tűnik, a kőhajítók képtelenek voltak réseket ütni a város falain, ám ennek okát (tapasztalatlanság, vagy technikai problémák) nem tudjuk.

A támadó haderőben a felbomlás ismérvei kezdtek megjelenni: egyre többen szöktek át a bizánciakhoz, akik a fürdőkben helyezték el őket. Menekülésük oka az éhezés volt, mint azt világosan kijelentették a helyieknek.[28] Végül az avarok az utolsó ostromnapon (IX. 29. vasárnap) pihentek, a városaik úgy vélték, ez  előkészület egy utolsó rohamra, amelyre azonban már nem került sor. A védők hétfőre nagy támadást vártak, de ehelyett egy felbomló sereg visszavonulására lettek figyelmesek. Az avar vezérkar ezen az éjszakán haditanácsot tartott, amely végül reménytelennek ítélte meg a város bevételét.[29] Még éjszaka megkezdték az avarok az elvonulást, ám ez nem ment zökkenőmentesen, fosztogatások kísérték és táboruk egy része is az ostromlottak zsákmányává lett.[30] Kisebb csapatok a város alatt maradtak, ezek átálltak a bizánciakhoz és elmondták az avar hadak visszavonulását. A védők mindenesetre egy ideig cselre gyanakodtak és nem akarták elhinni. Csak később merészkedtek ki az elhagyott tábor romjaihoz, ahol kezükre kerültek a visszahagyott eszközök és hadigépek.

Mi okozta a támadók elvonulását?

A védők csodával magyarázták, mivel Szent Demeter egy olyan bizánci sereget láttatott a „barbárokkal”, amelytől rémületükben elmenekültek. A valóság azonban ott bujkál János érsek leírásában. Az ellátási nehézségek, amelyek már az ostrom elejétől kínozták az avarokat, aligha enyhültek, ahogy teltek a napok. Ezzel szemben Thesszaloniké a tenger felől megközelíthető maradt, ellátását és esetleges elhúzódó ostrom esetén megerősítését nem tudták volna flotta hiányában megakadályozni a támadók. Úgy tűnik, a hazától való nagy távolság itt már döntő tényező volt, hiszen egészen más egy portyát elvezetni ezer kilométer távolságra, mint ilyen messze egy sikeres ostromot végrehajtani egy erős falakkal bíró jelentős település ellen.

Felhasznált irodalom:

Chevedden, Paul E.: The Invention of Counterweight Trebuchet. In.: Dumbarton Oaks Papers, 54. p. 71-116

Obolensky, Dimitri: Byzantium and the Slavs. New York, 1994.

Petersen, Leif Inge Ree: Siege Warfare and Military Organization int he Successor States (400-800 AD). Leiden, 2013.

Rizos, Efthymios: The late-antique Walls of Thessalonica and their place int he development of eastern military Architecture. In: Journal of Roman Archaeology, Vol. 24. p. 450-468

Rosser, John H.: Historical Dictionary of Byzantium. Lanham, 2001.

Shepard, Jonathan: The Cambridge History of the Byzantine Empire. New York, 2008.

Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai I. Szeged, 1992.

               

The Oxford Dictionary of Byzantium I-III. New York-Oxford, 1991.

Theophülaktosz Szimokattész: Világtörténelem. Bp., 2012.

Venning, Timothy: A Chronology of the Byzantine Empire. New York, 2006.

Whitby, Michael: Siege warfare and Counter-Siege Tactics in Late Antiquity (ca. 250-640). In.: War and Warfare in Late Antiquity. Vol. 8.2. p. 433-462

Jegyzetek

---

[1] Az indokok:

1.      A „Szent Demeter csodái” leírása szerint az avarok a két évvel korábbi szláv kudarcot jöttek megtorolni. Mivel 583-584-ben komoly szláv támadások érték Trákiát és Hellászt, így komoly érv 586 mellett.

2.      A politikai és háborús események logikájába jobban beleillik az 586. évi támadás, mint egy 597-es.

Erre datálja Rosser (p. 394.), Obolensky (p. 285.), Shepard (p. 127.), kérdőjellel Venning (p.131.) és még sokan mások.

[2] Olajos Teréz jegyzete Theophülaktosz magyar kiadásához: Theophülaktosz, p. 28

[3] A The Oxford Dictionary of Byzantium szerint (p. 2073.) 380 és 450 között valamikor, inkább utóbbihoz közelebb.

[4] Rizos, p. 450.

[5] Miracula S. Demetrii (továbbiakban: Miracula) I. 125. Fordításban: Szádeczky-Kardoss, p. 113-117

[6] Miracula I. 127-128.

[7] Miracula I. 118.

[8] U.o.

[9] Miracula I. 119.

[10] János érsek ugyan „Zsákmányra éhes ordító oroszlánok”-ról ír (Miracula, I. 119.), de más forrásból (Suda lexikon, Λυκηθμός címszó) tudjuk, hogy az avarok harc közben a farkasordítást utánozták.

[11] Miracula I. 120-121.

[12] MIracula I. 122-123.

[13] Miracula I. 137.

[14] Miracula I. 146.

[15] Miracula I. 139.

[16] Miracula I. 151. Fordításban: Száceczky-Kardoss, p. 116.

[17] Petersen, p. 417. Kétségeket ébreszt ebben egy másik új tanulmány: Whitby, p. 449.

[18] Miracula I. 147.

[19] Miracula I. 139.

[20] Miracula I. 146.

[21] Miracula I. 147.

[22] U.o.

[23] Chevedden, p. 74.

[24] Bár egyes ókori auktorok szerint kivételes esetekben még ennél is nagyobbat!

[25] Miracula I. 152-153.

[26] Miracula I. 154.

[27] Miracula I. 155.

[28] Miracula I. 160.

[29] Miracula I. 160.

[30] Miracula I. 157-158.

BBC - A második világháború története

A múlt héten jelent meg a BBC History különszáma (a kiadó szerint ez könyv és magazin keverék, azaz Bookazin... Borzalom!), a II. világháborúról. Minthogy az első világégésről készült hasonló produktum egész tűrhetően sikerült, és kevés időm volt buszra szállás előtt (nem olyan jelentős lépés az emberiség számára, mint a holdra szállás, de legalább olyan nehéz időnként...), gyorsan felmarkoltam hát pénteken az újságosstandnál és hazahoztam. 

Lehet, hogy nem kellett volna kidobni, azt az 1990 Forintot, így utólag. Bár a képanyag miatt annyira nem vagyok bosszús, mert az jó. Tulajdonképpen 3 kötetes lesz a második világégésről szóló kiadvány, amelynek most említett első része Midway-ig vezeti az eseményeket. 

Kezdődik egy John Lukács cikkecskével, aki gazdaságilag mutatja be Németország megerősödését Európában 1933 és 1939 között. John Lukács kiváló - és jó tollú - történész, ez rendben. 

Van aztán egy kronológia a kiadványban, ahol 10-15 sorban mesél el egy-egy kiemelkedő eseményt. ERz elég vérszegény: kis kép, kis írás, majd kisebb kép, még kisebb írás.

Laurence Rees ezt követően pár oldalban angol történészekkel beszélget arról, hogy Anglia vajon kiegyezhetett volna-e Hitlerrel, és nemleges választ ad, mondván, hogy Hitler úgyis megszegett volna minden szerződést. Szerintem ez egy erősen leegyszerűsített álláspont, Olaszországgal (Mussolinivel) szemben Hitler például sosem szegett meg szerződést, márpedig tudjuk, hogy Hitler igenis kiegyezett volna a britekkel (Lásd: Dunkerque!).

Majd újabb John Lukacs cikk, amely a legjobb a számban.

Jön a minden Hitlerhez kapcsolódó témában Magyarországon kihagyhatatlan Ormos Mária. A diktatúrákról nyilván rengeteget tudó (hiszen maga is MSZMP KB tag volt egykor...) professzorasszony természetesen aktualizál is a végén, végtelen bölcsességgel: megtörténhet ma is, hogy "Hitler "Führer és kancellár" lehet." Holott minden történelmi tanszéken az az első tananyag, hogy nem mai gondolatokkal nézni a régi eseményeket, csak a saját történelmi kontextusában. 

A Bookazin azután elkezd nyilvánvalóan angolosodni, mivel a katonai események központjába a tengereket helyezi: Csata a La Plata folyónál, Dunkerque, Churchill, Angliai csata, a Bismarck pusztulása.

Talán még egész tűrhetőek a Vichy-Franciaországról írt oldalak.

Természetesen van egy cikk szánva a Holocaustnak. Puskás Julianna írásának fejlécében azonban bevándorlási politika helyett "Bevándolási politika" szerepel.Egyébként ez is egészen jó, amely felfedi, hogy például az annyira befogadónak vélt USA sem volt olyan kegyes a bevándorlókkal szemben ezekben az években, pont amikor kellett volna.

Ezeket egy jó nevű szerzők által írt felületes összefoglaló kötetből kiollózott cikk következik a Pearl Harbour elleni támadásról. Szerencsére legalább a fotók minőségiek és a képanyag nem ugyanaz.

A vége egy fokkal jobb, előbb Ian Kershaw fejtegeti Hitler USA elleni hadüzenetének okait, majd egy tűrhető összefoglalás jön Tobruk ostromáról.

A DVD melléklet, amely egyórás eredeti dokumentumfilm-összeállítást ígér sajnos hasonlóan felületes. Maguk a filmrészletek jók (ezt azért nehéz elszúrni), vannak benne színes részletek is. Nekem a legjobban a Hitler Párizsban rész tetszett, mert ezeket a képeket eddig nem láttam. A néhány szemtanúval készült beszélgetések sem rosszak, bár túl sokat nem tesznek hozzá a látottakhoz. Ugyanakkor nagyon idegesítő dolgokat morog a bülbülszavű narrátor a háttérben. Azontúl, hogy képtelen legalább egy minimális elfogulatlanságot tanúsítani a tengelyhatalmakkal szemben, még egyes helyen meg is hazudtolja a szemtanúkat. Egy egykori német katona például éppen elmeséli, hogy a Barbarossa hadművelet első napjaiban mennyi jelét látták annak, hogy a szovjetek is támadásra készültek, és csupán pár nappal előzte meg őket a Wehrmacht. Erre a BBC elmondatja, hogy ez nem igaz, csak a nácik készülődtek támadásra. Bár valóban nincs egyelőre írásos bizonyíték a szovjet támadásra - éppenséggel volt néhány évtizedük az ilyenek eltüntetésére -, de egyre több személyes visszaemlékezés és oral history forrás, valamint erre utaló intézkedés (a szovjet hadsereg alakulatai a határ közelében összpontosultak, Németországról kaptak térképeket a csapatok, Sztálin májusban katonai vezetői előtt németellenes beszédet tartott, stb.) sugallja, hogy bizony volt ilyen terv. Ez igenis komoly tudományos álláspont, amelyet ha nem fogad el sok történész, nem lehet humbugként lesöpörni az asztalról.

A csúcs azonban mégis az volt a DVD kapcsán, mikor a már említett Hitler Párizsban résznél a fordító (aki nyilván nem volt képben, mit is fordít) kanálisnak fordítja a (La Manche) csatornát...

Mindent egybevetve a kötetben semmi új történelmi álláspont, vagy alternatív elképzelés nem kapott helyet, gyakorlatilag tehát a nyugati szövetségesek 1945 utáni álláspontját ismétlő propagandaanyaggal van dolgunk. A Szovjetunióról alig esik benne szó - nyilván még mindig kínos, hogy szövetséges volt -, toposzok mantrázása az egész.

Osztályzat:

5/10 és csak a fotók miatt.