Immár a harmadik, japán szerző által írt könyvön rágtam át magam az utóbbi hetekben, és ismét nem csalódtam. Ez nem kis teljesítmény, hiszen elég komoly fenntartásaim vannak a kelet-ázsiai kultúrával kapcsolatban, hiszen sok szempontból gyökeresen eltér a mienktől, minden szépsége mellett is. Először Haruki 1Q84-ét végeztem ki, ami egészen tűrhető volt (noha nem 1984 szintű), majd a már részletesen elemzett Harmónia című dísztópiát. Most egy már régóta vágyott darab következett, a Battle Royale.
A Battle Royale jellegzetesen japán, igaz a szokottnál kevesebb szexuális beütéssel bír, viszont ehelyett kapunk egy 700 oldalas erőszakorgiát, ahol gyilkolnak számszeríjtól a méregig minden kézbe kerülő holmival, éppen csak mosogatószivaccsal nem. Szerencsére a Takami Kósun által rendezett vérfürdő – sőt vérgőzfürdő – nem öncélú, és van értelme. Már csak azért is érdemes elolvasni, mert teljesen egyértelmű, hogy például Az éhezők viadala a Battle Royale amerikanizált, és grandiózussá tupírozott gyermeke. Nyugodtan küldhetik Collins művét DNS vizsgálatra, mert teljesen egyértelmű, hogy ez az egyik szülő. Természetesen a hasonlóság igaz a Battle Royale-lal gyakran párhuzamba hozott Legyek urával is, amit szintén nagyon szeretek.
A regényben egy kamaszokból álló osztályt kisorsolnak a Battle Royale nevű „játék”-ra, melynek során katonai pszichológiai vizsgálat gyanánt arra kényszerítik őket, hogy utolsó emberig gyilkolják le egymást egy néhány négyzetkilométeres szigeten, minden eszközt bevetve. Az osztály átfogja a japán társadalom minden elemét, a stréber osztálytitkártól a vagány sportolón és a hétpróbás bűnözőn át a számítógépes zseniig. Nincs egyetlen főszereplőnk, csak több főbb szereplő, ennyiben nehezebben kezelhetőbb, mint Az éhezők viadala. A karakterek a lazán felskiccelttől a közepesen kidolgozottakig terjednek, egyikre sem merném azt állítani, hogy tökéletesen kidolgozott és csak apránként kapunk információkat. Nem érdemes nagyon megkedvelni a szereplőket, mert hullanak majd, mint tornádóban a tetőcserepek.
A regény erőssége a feszültség, amely eddig minden általam olvasott japán írásból sugárzik. Az, hogy életszagú és cselekményközpontú. Nincsenek 30-40 oldalas történésmentes töltelékek, csak esemény és esemény. Ez egy fiataloknak írt könyv egy erőszakos világról. Jól adja vissza a diktatúra erőszakszervezetével szemben tehetetlenül kiszolgáltatott emberek félelmeit, a bizalmatlanság fojtogató légkörét, és azt, hogy ilyen helyzetben milyen kis véletleneken múlhat az emberi élet.
Igazán nehéz számomra a könyvben a nevek fejbentartása volt, ugyanúgy, mint az orosz regények esetében. Egyszerűen nem ilyen nevekhez vagyunk szokva. Ugyanakkor nagyon jó, hogy a kötetben egy térképet kaptunk segítségül, illetve egy osztálynévsort, amelyből a kellően bizarr hangulatú olvasó - mint én - egyenként huzigálhatja ki a megboldogult szereplőket, vagy satírozhatja be a tiltott területeket.
A könyv legnagyobb problémája, amibe mindenképpen bele lehet kötni, az a kötés, még pontosabban a fűzés. Page: „A leghosszabb nap” című kötete óta nem láttam ennyire pocsék kiadást. Minden lapja önálló életet él, s igyekszik a szélrózsa minden irányába megszökni. Lapozol egyet és újabb lap távozik. Kritikán aluli. Ezt még az sem árnyalja, hogy több éves példányt olvastam, mert jól emlékszem, hogy a második olvasónál már problémák voltak. Egyszerűen egy ilyen vaskos könyvnél erre jobban kellene figyelni. Nem mintha emlékeznék olyan Ulpius-házas könyvre, ami mondjuk kötött lett volna...
A könyvből nagyjából azonos tartalmú film is készült, melyben "Gogo Yubari" is feltűnik a Kill Billből. A film nem rossz, de azért hangulatilag kicsit komolytalanabb a könyvnél, és szerintem kevésbé tartalmas. Érdekes, jellegzetesen kelet-ázsiai film, durva jelenetekkel, pontonként odaszórt markáns karakterekkel és nagyon jól elhelyezett klasszikus zenei betétekkel.
Összefoglalva:
Az éhezők viadalánál jobb. Remek kis mű, kellően elvetemült alakoknak. Cicababáknak, valamint lelkük ártatlanságát a világ gonoszságától rettegve őrzőknek nem ajánlott!
Pontszám:
Nyolc Szóma Micukó-féle cuki véres sarló a tíz cuki véres sarlóból.
Pürrhosz
serege, mint említettük már 25 ezer gyalogossal, 2000 lovassal és 24 harci
elefántból állt. Összetételéről még megtudunk egy keveset Plutarkhosztól,
hiszen elmondja, hogy Antigonosz korábbi makedón falanxa is csatlakozott az
épeiroszi sereghez,[1] valamint volt a
gyalogságában 2000 gall harcos, és egy válogatott khaóniai egység.[2] Ez
utóbbi a épeirosziak egyik legerősebb törzse volt, tehát Pürrhosz
legmegbízhatóbb katonái közé tartoztak.[3]
A
spártaiak létszámáról, összetételéről sajnos nem szólnak a források, de az
teljesen egyértelmű, hogy a támadók számának csak töredékéről lehet szó. Annyi
bizonyos, hogy krétai íjászok is voltak jelen, illetve feltételezhetjük a
királyi testőrség jelenlétét.
Pürrhosz támadása Spárta ellen
A
spártai harcosok fala a települést délről védő – már említett – árok mögött
foglaltak állást, szorosan zárt pajzsokkal. Fő forrásunk leírása alapján az is
világos, hogy volt egy 300 fős tartalék, amelyet Areusz király fia – és
Khilónisz új férje -, Akrotatosz vezetett.[4] A
fiatal királyfi tudomásunk szerint ekkor került életében először ütközetbe,
fiatal volt és elszánt. Igaz, hogy felesége, Khilónisz nem sok választási lehetőséget
adott neki, mikor öngyilkossággal fenyegetőzött vereség esetén… Az adatban
nagyon érdekes a 300-as szám, amely olyan gyakran bukkan fel a spártaiakkal
kapcsolatban. Közismert, hogy ekkora létszámú volt az a 300 fős alakulat, amely
a spártai királyokat védte.[5]
Minthogy könnyen lehetséges, hogy egy király a városban tartózkodott (a kiskorú
(?) II. Eudamidasz), valamint hogy a trónörökös (és később királlyá lett) Akrotatosz vezette ezt az egységet a
harcban. Joggal feltételezhetjük, hogy ez az egység valóban a királyi testőrség volt.
Pürrhosz
maga indult támadásra a makedón falanx élén a spártai árok ellen, ám a frissen
ásott nedves talajon katonái csúszkáltak, a spártai ércfal kitartott és nem
engedte átkelni az árkon az épeirosziakat. A közvetlen támadás sikertelenségét
látva Pürrhosz fia, Ptolemaiosz – aki úgy látszik Makedóniából apja után
sietett -, a gallok és a khaónok élén oldalról akart a spártai árok mögé
kerülni. Mint szó esett róla a spártaiak a megkerülés ellen, a földbe tengelyig
leásott szekerekkel igyekeztek védekezni. Ptolemaiosz támadása az árok bal – az
Eurótasz folyó felöli – oldala ellen irányult, és sikeresen indult. Gall
katonái kitépték a szekereket a földből, megpróbálva így átjutni a szekérsoron.
A sikeresen eltávolított szekereket a folyóba hányták, egyre nagyobb utat
teremtve a behatoláshoz Spártába. A szekerek egyébként mindkét felet jelentősen
akadályozták fegyvereik használatában.[6]
Spártai hoplita (Warry: A klasszikus vilűág hadművészete)
Érzékelve
a baloldalon erősödő nyomást, Akrotatosz válogatott csapatával az Eurótasz
túlpartja felől Ptolemaiosz embereinek hátába és oldalába került.[7] A
támadás váratlanul érte a khaónokat és gallokat, akiknek így egyszerre kellett
küzdeniük a friss spártai testőrökkel és a szekerek mögött védekezőkkel. A nagy
zavar következtében Ptolemaiosz csapatait részben a szekerek közé, részben az
árokba szorították, és azok nagy veszteségekkel tudtak csak visszavonulni. A
siker után Akrotatosz legényei a város lakosságának ujjongása közepette tértek
vissza eredeti helyükre, véresen, de büszkén.
Az
idős spártaiak nem győzték dicsérni hősüket, akinek egy másik fronton is helyt
kellett állnia aznap este, mivel így biztatták:
„Menj,
Akrotatosz és öleld meg Khilóniszt!” De azért hozzátették: „Csak azután derék
fiakat adj Spártának!”
A
harc egészen sötétedésig tartott – bizonyára jelentős szünetekkel -, de
Pürrhosz képtelen volt áttörni a spártaiak állásain.
2. nap
Pürrhosz
éjszakai látomásától nem zavartatva magát,[8] másnap
reggel újra kivonult táborából Spárta bevételére. Makedón gyalogosaival most
tudatosabban készült az árkon való átjutásra: nagy mennyiségű anyagot
gyűjtetett össze annak betemetésére. Míg a falanxot szemből vezette támadásra,
addig ő – akárcsak előző nap fia -, a szekereken átjutva igyekezett betörni a
védelem mögé.
A
makedón falanx ismét megtört a spártai hoplitákon, akiknek az asszonyok
közvetlen a harcvonalba vittek ételt és italt, valamint a
könnyűfegyverzetűeknek dárdákat, parittyagolyókat és nyílvesszőket, nehogy
kifogyjanak azokból.
Míg
makedónjai önfeláldozóan haltak meg az ároknál, Pürrhosz lovasságával maga is elérte a
szekereket, majd embereivel átszivárgott a hevenyészett szekérfalon, és áttörte
magát a védekező spártaiak vonalán. Csapata betört a városba, ám az asszonyok
jajveszékelése végül riasztotta a lakónokat. Már kezdett válságossá válni a
helyzet, mikor egy osztag íjász, benne a Görögországban legjobbnak számító
krétai íjászokkal, felfogta a király csapatát és nyílvesszőkkel árasztotta el
azt. A spártaiak egymás után lőtték le Pürrhosz lovasait, akik a sáros terepen
amúgy is nehezen mozogtak. Pürrhosz lovát a hasán találta el egy vessző, mire a
haldokló paripa levetette az uralkodót a sárba. Ez morálisan megtörte a
szekereken átjutott épeirosziakat, akik a királyt azért biztonságban hátra
tudták vinni, mialatt folyamatosan hullottak rájuk a lövedékek.[9]
Krétai íjász
Pürrhosz
el is rendelte a támadás felfüggesztését erre a napra, gondolván a spártaiak
már nem tarthatnak ki sokáig, hiszen szinte mindegyikük megsérült, és nagyon
sokan el is estek. Ám az események ekkor már nem Pürrhosz tervei szerint
zajlottak. Míg ő dél felől támadta Spártát, addig északról Korinthoszból
támogató sereg érkezett Ameiniasz vezetésével, akit Antigonosz küldött a
lakedaimónok segítségére. Ugyanis, míg Pürrhosz a Peloponnészosz ellen vonult,
a makedón király északon elkezdte visszafoglalni korábban elveszített makedóniai
városait. A spártaiak megerősödve továbbra is ellenállásra készültek, ám
hamarosan újabb hadsereg érkezett a térségbe, melyet a Krétáról hazatérő Areusz
spártai király vezetett. Areusz hadereje 2000 főből állt, köztük krétai
zsoldosok.[10]
Így
már olyan jelentős erők védték Spártát, hogy az asszonyok egészen megnyugodtak,
és visszatértek normális életükhöz, nem ártva bele magukat többé a harci
dolgokba.[11] Areusz arról is
határozott a katonai vezetőkkel, hogy azok a fiatalok, akik még nem érték el a katonaköteles
kort, de eddig kényszerből fegyvert fogtak, szintén térjenek vissza
szállásaikra, mert most az igazi harcosokon a sor. Pürrhosz azonban nem
indított több támadást a település ellen.
Az
épeiroszi királyhoz is elértek ugyanis a hírek, hogy Antigonosz Makedóniában
ellentámadásba kezdett, és sorban esnek el a tengerparton fekvő városai, így
másik célpontja, Argosz ellen indult, miközben végigdúlta katonáival Lakóniát.
Valószínű, hogy Kleónümosz Zarax városa ellen már említett pusztító támadására is
ekkor került sor.[12] Azonban ez a elvonulás
korántsem ment zökkenőmentesen. A terepviszonyokat és saját földjét kitűnően
ismerő Areusz folyamatosan követte az épeiroszi sereget, és megpróbált csapdát
állítani neki. Mikor Pürrhosz katonái egy keskeny szoroson vonultak keresztül,
a spártaiak végül elvágták az utóvédet alkotó gallokat és molosszoszokat[13] a
főerőktől. Pürrhosz fia, Ptolemaiosz indult néhány testőrével a megtámadottak
segítségére, ám a spártaiak válogatott csapata (a lovagok?), melyet Eualkosz irányított,
lecsaptak a királyfira.[14]
Ptolemaiosz
körül heves kézitusa alakult ki, mígnem Orüsszosz, egy kiváló ifjú krétai
harcos lándzsájával megölte.[15] A
menekülő épeirosziakat üldöző spártai lovasok sem jártak jobban, mert ők – a
gyalogság védelmétől túlságosan előrerohanva - beleszaladtak Pürrhosz
molosszosz lovasságába. Eualkoszt maga Pürrhosz döfte át lándzsával, miután az
csaknem levágta a karját.[16]
A
sikeres lovassági küzdelem dacára az épeiroszi hadsereg csak megtépázva jutott
ki Lakóniából.
Utószó
A
hadjárat végül tehát teljes kudarccal végződött, majd hamarosan Pürrhosz is
meghalt, miután Argosz előtt legyőzte Antigonoszt, azonban a város elleni
támadása közben egy rádobott tetőcserép megölte. Pürrhosz birodalma abban a
percben összeomlott.
Mindez
egészen másként alakult volna Spárta védőinek hősiessége nélkül, akik lehetővé
tették, hogy a hellének számára ismét megnyíljon a szabadságba vezető kapu. Pár
évre rá Areusz Athénnal az oldalán már Hellasz függetlenségéért küzdött egykori
szövetségese, Antigonosz Gonatasz ellen, de ez már egy másik történet.
A
két oldal veszteségeiről nincsenek adataink. Justinus szerint Pürrhosz serege
legerősebb részét elveszítette.[17] A
spártaiakról meg csak annyit jegyeznek meg, hogy a védők mindegyike megsérült
vagy elesett.
Felhasznált források:
Brill
New Jacoby (BNJ), online kiadás.
Die
Fragmente Der Griechischen Historiker (FGrH) Part I-III. Online kiadás.
Marcus
Iunianus Iustinus kivonata Pompeius Trogus művéből. Világkrónika a kezdetektől
Augustusig. Bp., 1992.
Pauszaniasz:
Görögország leírása. Bp., 2000.
Plutarkhosz:
Morália. Az általam használt angol fordítás:
[5] Ezeket a hippeiszeknek
(azaz lovagoknak) nevezett harcosokat három hippagretész választotta ki érdemei
szerint a fiatal harcosok közül. Lásd: Xenophón: A lakedaimónok állama. IV.
1-6.
[7] Plutarkhosz leírásából,
amely szerint Ptolemaiosz katonái a folyóba szórták a szekereket, valamint
abból, hogy Akrotatosz a hátába került a dombok felől, ez következik, akkor is,
ha a spártaiak folyón való átkeléséről nem történik említés. Plutarkhosz:
Pürrhosz, 28.
[8]
Álmában villámokat dobott Spártára, amely lángra lobbant. Ezt ő pozitív
előjelnek vette, noha egy egyik katonája figyelmeztette, hogy a villám sújtotta
helyek szentek, oda nem szabad belépni. Plutarkhosz: Pürrhosz, 29.
[15] Justinus Ptolemaiosz
haláláról adott leírása, mely szerint lovasaival Spártába betörve esett volna
el, nem tűnik reálisnak az események tükrében, bár nem kizárható. Justinus, XXV.4.
Most
egy kétrészes bejegyzés fog következni, amely Spárta Kr.e. 272-ben történt
ostromát mutatja majd be. Gyerekorom óta rajongok a vörös köpenyes
katonaistenekért, akik a történelem talán legragyogóbb és legképzettebb
harcosai voltak. Idén még több alkalommal is foglalkozom majd spártai
hadieseményekkel, annál is inkább, mivel a legtöbb ember tudása megreked
Thermopülainál. Ráadásul azért is érdemes lesz ezzel foglalkozni, hiszen 2014
márciusában itt a 300 című film második epizódja, amely az Artemisszion-hegyfok
körüli eseményeket dolgozza fel (és leginkább: át) a perzsa háború korából.
Szeretnék
érdekes epizódokat bemutatni a valódi Spártából, mert van olyan érdekes, mint a
film, sőt…
Pürrhosz[2]
Épeirosz[3]
királya Kr.e. 275-ben csalódottan érkezett haza Itáliából, ahol minden reménye
elszállt tervezett nyugati birodalmáról, miután alulmaradt Rómával szemben
Beneventumnál. A nyughatatlan uralkodónak mindössze 8 ezer gyalogosa és 500
lovasa maradt, hogy a Balkánon próbáljon újra szerencsét.[4]
Azonban tehetségének és szerencséjének köszönhetően gyorsan ismét erőre kapott.
Riválisának, II. Antigonosznak[5] az uralma
Makedóniában még nem volt elég erős, így a rátámadó Pürrhosz Kr.e. 274-ben
elfoglalja Makedónia nagy részét és Thesszáliát.[6] Különösen
nagy siker volt, hogy Antigoneia mellett, egy hegyszorosban sikerült váratlanul
lecsapnia riválisa seregére, amelyet részben megsemmisített, részben a saját oldalára
állított. A csatlakozó makedón phalanxharcosok és harci elefántok nagyban
megerősítették az épeiroszi hadsereget. Sikere után Pürrhosz bevonult a makedón
fővárosba, Aigaiba.
Pürrhosz, Épeirosz királya
Pürrhosz
nem ült sokáig babérjain, úgy döntött, hogy végleg felszámolja Antigonosz
uralmát, aki még mindig tartott néhány várost Hellaszban, ezért Kr.e. 272
tavaszán seregével Peloponnészoszi-félsziget felé vonult. Hivatalosan - mint
oly sok hódító a történelemben -, természetesen felszabadítani jött, de valójában
a saját hatalmát kívánta kiterjeszteni a félszigetre. Két közvetlen célt kívánt
elérni: elfoglalni Argoszt és saját embert ültetni Spártába. Elsőként az utóbbi
feladathoz fogott, hiszen Argosz megszállása egy hozzá hű Lakedaimónnal már könnyebbnek
ígérkezett. Pürrhosz spártai szövetségese egy királyi száműzött volt,
Kleónümosz.[7] Kleónümosz
II. Kleomenész[8] király sorban második fia
volt, ám bátyja és apja halála után nem örökölhette meg a trónt, mivel
testvérének fia született, aki Areusz[9] néven
uralkodott.[10] Kleónümosz ekkor, Kr.e.
272-ben már idős volt és fiatal feleségét, Khilóniszt odahaza Spártában
gyakorlatilag már hozzáadták[11]
Areusz fiához, Akrotatoszhoz.[12] Úgyhogy
a hatalmi aspirációkon kívül személyes bosszú is motiválta az idős lakónt. A
források jelentős része ki is emeli, hogy voltaképpen ő beszélte rá Pürrhoszt a
hadjáratra.[13]
Pürrhosz
nagy előkészületeket tett, hiszen igen jelentős haderőt gyűjtött össze: 25 ezer
gyalogost, 2000 lovast és 24 elefántot.[14] A
spártaiak ekkora haderő kiállításában nem is reménykedhettek. Joggal állapítja
meg fő forrásunk, Plutarkhosz, hogy ennek a haderőnek a feladata nem csupán
Spárta, hanem az egész félsziget elfoglalása kellett legyen. Pürrhosz
zavartalanul vonult át Görögországon, sőt Athénnal - amely sosem bírta
elviselni a makedón uralmat – szövetséget kötött, más Spártával ellenséges államokhoz
pedig követeket küldött. Justinus szerint Athén, az akháj városok[15] és
Messzéné kifejezetten várták Pürrhosz érkezését.[16] Ez
mondjuk nem csoda, tekintetbe véve Spárta iránti utálatukat.[17] Pürrhosz
útja nagyjából rekonstruálható, datálni viszont nem tudjuk. A kutatók nagyjából
Kr.e. 272 tavaszára teszik Pürrhosz megindulását,[18] de
tulajdonképpen Spárta ostromának hónapját sem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy
Pürrhosz átvonult Thesszálián, a híres Thermopülai-szoroson, majd a
Korinthoszi-földszoroson át benyomult a Peloponnészoszi-félszigetre. Magát
Korinthoszt nem érintette, mert annak fellegvárát, az Akrokorinthoszt még
Antigonosz csapatai tartották és nem akart időt pazarolni ennek a nagyon erős
erődnek az ostromával. Így valószínűleg egyenesen Megalopoliszig - Spárta másik
ősellenségéig és közvetlen szomszédjáig - vonult.
I. Areusz, spártai király portréja pénzen
Spárta
ugyan nem volt Antigonosz makedón király nagy barátja – korábban eltávolították
Antigonosz helyőrségét Troizénből -,[19] de
most közös ellenség szorongatta a nyakukat. Korábbi vereségei után Kr.e. 280-ra
Spárta lassacskán magára talált, igaz ezt elsősorban nem saját erősödésének,
hanem ellenfelei meggyengülésének köszönhette. Pürrhosz fellépése, és hagyományosan
rossz kapcsolata szomszédaival, most ismét kritikus helyzetbe hozta Lakedimónt,
annál is inkább, mivel egyes számú királyuk az agiada házból származó[20]
Areusz, éppen Krétán harcolt a spártai haderő legütőképesebb részével. Úgy
tűnik a támadás meglepetésszerűen érte Lakedaimónt. De Spárta nem csupán a hadsereg
hiánya miatt volt védtelen.
Spárta „falai”
Közismert,
hogy Spártát a klasszikus időkben nem védte fal, amelynek oka az volt, hogy maga
a lakón város tulajdonképpen nem is egy város volt, hanem öt falu (κώμη, azaz
kómé) többé-kevésbé egybe épült összessége volt.[21] Ilyen
nagy terület falakkal való körbevétele nem túl célszerű, és amikor később
Spártát is komoly falakkal vették körül, az csak a szűk centrumot övezte.
Ha
ma valaki Spártába látogat – műemlékek hiányában nincsenek sokan -,
gyakorlatilag semmit sem tapasztal abból, hogy ez a városka egykor Hellasz
nagyhatalma volt, pontosan úgy, ahogy azt 2400 éve Thuküdidész megjósolta:
„Mert tegyük
fel, hogy Lakedaimón városa elpusztul, s nem marad belőle semmi más, csak a
szent helyek és az épületek alapja, úgy gondolom, a távoli jövőben a későbbi
nemzedékek nagyon kételkedve hallgatnák, hogy milyen hatalmas volt, pedig a
Peloponnészosz kétötöd része az ő birtokában van, s uralmát a félsziget egész
területére és számos külső szövetségesére is kiterjeszti. Hatalma mindamellett
jelentéktelennek látszanék, mivel a város nincs egybeépítve, nem találhatók
benne fényes szentélyek és épületek sem, hanem a régi hellének szokása szerint
faluszerűen húzódik szét.”[22]
A
„város” tehát nagy területen feküdt, amelyet a természet eléggé megerősített,
hiszen keletről a gyorsfolyású és görög szinten nagynak számító Eurótasz folyó
ölelte, nyugatról pedig a hírhedt Taigetosz-hegység félelmetes fala védte.
Délről a lakedaimóniakat a távoli tenger határolta, így tulajdonképpen idegen
haderő mindössze az északi völgyek felől támadhatott.
Lakónia földrajzi helyzete
Tehát
nem csupán a spártai katonai filozófia az oka a városfalak hiányának, bár
kétségkívül ez is közrejátszott abban, hogy Spárta még a Kr.e. III. század
elején sem rendelkezett védművekkel. Agészilaosz spártai királyt,[23]
amikor megkérdezték, miért nincsenek Spártának falai, csak rámutatott a teljes
harci díszben pompázó spártaiakra és annyit mondott: „Ők Spárta falai.”[24] Hasonló
szellemesség maradt fenn Antalkidaszról, egy másik spártairól, aki azt szokta
mondogatni, hogy Spárta falai az ifjú férfiak és határai pedig a lándzsák
hegyei.[25] A
lakedaimónok megvetését a városfalak iránt más megjegyzésük is kifejezte. Mikor
II. Agisz király[26] Korinthosz falai alá ért
és megfigyelte annak nagyságát és hatalmas tornyait, csak annyit mondott rá:
„Miféle asszonyok laknak ezen a helyen?”[27]
Szóval
a város falak nélkül várta Pürrhosz támadását, igaz egy dolog Spárta mellett szólt:
még sohasem foglalták el fennállása során.
Spárta városa
A követség
Minden
meglepetés ellenére egy ekkora haderő nem érkezhetett meg olyan gyorsan, hogy a
spártaiak ne tudtak volna megtenni bizonyos óvintézkedéseket. Egyfelől azonnal
futárokat küldtek királyuk után Krétára, hogy tüstént jöjjön haza seregével,
másfelől felvették a kapcsolatot Antigonosz makedón királlyal esetleges
segélyért. Ezenkívül küldöttséget indítottak Pürrhoszhoz, megtudni jövetele
okát, és húzni az időt. Az épeiroszi királyt Megalopoliszban, Árkádia
fővárosában – tehát már közvetlen Lakónia határán – érték a követek. A
tárgyalásokból sok anekdota és kevés konkrétum maradt ránk. Pürrhosz a
jövetelét firtató kérdésre a „görögség felszabadítása” lózunggal felelt,
valamint a spártaiak további félrevezetésére azt mondta, hogy a kisebbik fiait szeretné
Spártában neveltetni, hogy Lükurgosz elvei alapján nőjenek fel.[28] Azt
nem tette hozzá, hogy az már egy kicsit másféle Spárta lenne… Mialatt a
tárgyalások folytak, Pürrhosz seregeinek éle elérte Lakóniát, amelyet zsoldosai
azonnal elkezdtek pusztítani.
A
még mindig nála lévő követek ekkor felháborodva követeltek magyarázatot, amire
Pürrhosz állítólag csak ennyit felelt:
„Ha ti spártaiak döntötök a háborúról,
akkor ti sem szoktátok informálni az ellenségeteket. Ezután aligha tisztességtelen,
ha a spártaiak ellen spártai módon harcolok.”[29]
A
spártaiak közül ekkor Mandrokleidasz,[30] vagy
- egy másik változat szerint - Derkülidasz[31] így
felelt:
„Ha isten vagy, nem történik bajunk,
mert nem követtünk el veled jogtalanságot; de ha ember vagy, majd akad más, aki
nálad hatalmasabb.”[32]
Ezt
követően a spártai követek természetesen távoztak.
A támadás
Cartledge-éknak
talán igazuk van abban, hogy Pürrhosz Epameinóndasz korábbi Lakónia elleni
hadjáratának útvonalát követte,[33] ám
hozzá kell tenni egy kis kiigazítást. A thébaii hadvezér ugyanis nem
közvetlenül a Megalopoliszból Spártába vezető úton indult el, hanem Tegea-Karüai
felől, amely csak később fut bele a közvetlen útba.[34] Pürrhosz
pontos útvonalát nem tudjuk. Két lehetőség van: vagy ez a Tegea felé kerülő út,
vagy a Megalopoliszból közvetlen Lakóniába vezető, az Eurótasz folyó völgyében.
Az sem lehetetlen, hogy ez utóbbit használta, bár Cartledge-ék az elsőt
fogadták el.
Viszont
bármelyik úton is érkezett az épeiroszi hadsereg, mindkettő aránylag könnyen
lezárható és megvédhető út, hiszen hegyszorosokon vezetnek keresztül. Persze
Pürrhosznak nem kellett komoly ellenségtől tartani, hiszen, mint említettük a
spártai fősereg Krétán volt.
Ugyanakkor
nem lehetetlen, hogy volt egy összecsapás a két fél között még a város ostroma
előtt. Nagyon érdekes ugyanis Pauszaniasz azon megjegyzése, hogy Pürrhosz
mielőtt Spártát elérte volna, egy ütközetben már legyőzte a lakónokat.[35] Ezt
fő forrásaink alapján el kell vetnünk – bár Polüainosz is említi, egyenesen
véresnek! -,[36] hiszen sem Plutarkhosz,
sem Justinus nem tud ilyenről, és hacsak nem valami kisebb összecsapás emléke
maradt fenn ezekben, akkor tévedésnek kell tartanunk. Gyanússá teszi a forrást
az is, hogy a spártaiak mellett harcoló messzénéieket említ, ami nem tűnik túl
valószínűnek.
Pürrhosz
leereszkedett a hegyekből és jobbról megkerülve Spártát, átkelt az Eurótaszon,[37] majd
Spárta déli kóméjától, Amüklaitól egynapi járásra, táborozott le.[38]
Ennek pontos helyét Polübiosz tartotta fenn, aki V. Philipposz későbbi hadjárata
kapcsán jegyezte fel, hogy a makedón király a „Pürrhosz Tábora” nevű helyen
tanyázott le.
Már
a legkorábbi történetírók is értetlenül álltak amellett, hogy Pürrhosz miért
nem támadott azonnal Spárta ellen. Minden forrás a szemére veti, hogy ez
alkalommal lassabb volt a kelleténél, Justinus egyenesen „restnek” nevezi,[39] míg
Plutarkhosz szerint zsoldosait engedte rabolni Lakóniában, ahelyett, hogy
egyenesen a védtelen városra tört volna. Kleónümosz szintén az azonnali
offenzívára noszogatta.[40]
Több
oka is lehet ennek. Az első talán az, hogy arra várt, a Kleónümoszhoz hű
spártaiak átvegyék az irányítást Spártában, Plutarkhosz legalábbis megjegyzi, hogy
családja, barátai és helótái, már várták Pürrhoszt vacsorára.[41]
Ugyanakkor Cartledge-ék azon megjegyzése,[42] hogy
Lakónia keleti tengerpartjának, közte Zarax városának feldúlása által,
Kleómenész és Pürrhosz egy Spárta-ellenes perioikosz-felkelést akart
támasztani, nem meggyőző és logikátlan is.[43]
Pürrhosz csapatai mindenesetre végigdúlták a táborból egész Lakóniát. A
pusztítás jelentős lehetett helyenként, hiszen az események után 400 évvel (!)
író Pauszaniasz szerint még mindig romokban hever Zarax városa, amit Kleónümosz
pusztított el.[44] Sajnos azt nem tudjuk,
hogy Kleónümosz miért csak ezt az egy várost tette földdel egyenlővé, de
bizonyára volt rá valami személyes indítéka.
A
másik oka Pürrhosz hezitálásának az lehetett, hogy épségben akarta a várost –
hiszen Kleónümosznak nem adhatott romokat -, és csapatai eddig sem tanúsítottak
nagy fegyelmet, sem Makedónia elfoglalása,[45] sem
a Lakóniába való bevonulása során.[46] Talán úgy
gondolta, hogy nappal könnyebben útját állja a fosztogatásnak, mintha éjjel venné be a várost.
Harci elefánt ábrázolása ókori tányéron
Míg
Pürrhosz katonái Amüklaitól délre éjszaka táborba vonultak, és bizonyára a
gazdag zsákmányt lakomákkal ünnepelték, Spártában összeült a „válságstáb”. A
spártaiak napközben aggódva figyelték a folyó túloldalán a városuk mellett
elvonuló 27 ezer embert és két tucat elefántot, de tétlenek nem maradtak. A városban
lévő fontos emberek vezette tanács úgy döntött, hogy a nőket és a gyerekeket elküldik
Krétára Areusz király védelme alá, míg a fegyverképes férfiak megpróbálják
megvédeni a várost.[47]
Arkhidamia – a valószínűleg kiskorú eurüpontida király II. Eudamidasz nagyanyja
-, akinek mind vagyona, mind származása miatt jelentős befolyása volt, ezt
megtudva karddal betört a tanácsházba és kijelentette, hogy, nemcsak a férfiak,
de a nők sem kívánnak tovább élni, ha Spárta elesik.[48] Egy
másik variáció szerint azt mondta, hogy a spártai nők a férjükkel élnek és a
férjükkel is halnak meg.[49] A
matróna elszántsága átragadt mindenkire, és egész Spárta kész volt megvívni
leónidászi harcát. Nem csak a meglehetősen kevés itthon maradt spártai férfi,
de a nők, lányok és gyerekek is nekiláttak megnehezíteni Pürrhosz dolgát. A
fiatal – igaz 7 éves koruk óta erre készülő – férfiak életük első csatájára
készültek. A spártai nők hősiessége ezúttal nem lehet pusztán túlzás, hiszen
minden forrás megerősíti, hogy jelentős szerepük volt a felkészülésben. Justinus
egyenesen arról ír, hogy Pürrhosszal nagy asszonysereg szállt szembe.[50]
Topino-Lebrun: Pürrhosz megostromolja Spártát
Bár,
mint említettük Spártának nem voltak falai, de azért teljesen nem volt
védtelen. Kr.e. 294-ben Démétriosz Poliorkétész makedón király már megpróbálta
elfoglalni Spártát, de akkor az utolsó pillanatban egy külpolitikai fordulat
miatt kénytelen volt elvonulni, noha a spártai sereget már legyőzte.[51]
Ekkor a támadásra számító spártaiak gyorsan a várost már megerősítették, ha nem
is kőfalakkal, de mély árkokkal, cölöpsorokkal és a leggyengébb pontokon hirtelen
felhúzott – valószínűleg fa - védművekkel.[52] Most
a spártai öregek, lányok és asszonyok nekiláttak, hogy megerősítsék ezt a
hevenyészett védelmi vonalat.[53] Az
asszonyok egy szál ruhában kimentek a védvonalat javítgató férfiakhoz, mondván
majd ők foglalkoznak ezzel, a férfiak pedig menjenek pihenni, hogy másnap frissen
vívhassák meg a harcot.[54]
Egyesek
nekiálltak fegyvereket élesíteni, mások árkot ástak. Plutarkhosz olyan
krónikások (Phülarkhosz és Hierónümosz) írásait is fenntartotta, akinek
köszönhetően sokat tudunk az elkészült árokról. A fő védelmi vonal, amely
délről védte a várost, egy 26
méter hosszú, 3 méter széles és 2 méter mély árok volt. Ez
minden bizonnyal az Amüklai felől bevezető utat szelte át, további védelemként
pedig az árok két végétől szekereket ástak be a földbe a bejutást
megnehezítendő.[55] Phülarkhosz szerint ezen
árok kiásásának harmadát a nők és a lányok vállalták magukra. Egész éjjel
zajlott a munka, majd mikor megérkeztek a hírek, hogy az ellenség készülődik,
felkeltették az alvó ifjakat, rájuk adták a fegyvereket, és átadták az árkot
megőrzésre.
Mindemellett
feladatuk nem ért véget, a harcok alatt az asszonyok sebesülteket ápoltak,
fegyvereket éleztek, és lelki terrorban tartották férjüket, hogy mindenképpen
győzni akarjanak. Kijelentették, hogy védjék meg Spártát, és harcoljanak érte, „mert édes győzni a haza szeme láttára,
valamint dicső meghalni anyjuk és feleségük karja között, ha Spártához méltóan
esnek el.”[56]
Egyesek még drasztikusabb lépéseket tettek férjük harci kedvének fokozására:
Khilónisz,
szeretője, Akrotatosz szeme láttára elvonult egy fához, hurkot tett a nyakába
és közölte, hogy ő nem fog egykori férje - Kleónümosz – kezére kerülni, úgyhogy
harcoljon jól…
folyt köv.
Felhasznált források:
Marcus
Iunianus Iustinus kivonata Pompeius Trogus művéből. Világkrónika a kezdetektől
Augustusig. Bp., 1992.
Pauszaniasz:
Görögország leírása. Bp., 2000.
Plutarkhosz:
Morália. Az általam használt angol fordítás:
[10] Azt
az okoskodást, hogy egyeduralomra tört, nem fogadjuk el. Spártában a fiági
örökös mindig megelőzte a testvért. Egyszerűen valószínűleg a trónt nagyon
akaró Kleónümosz elbukott a belharcban, ezért kényszerült számüzetésbe.
Kleónümosz származásáról: Pauszaniasz, I. 13. 4-5.
[11]
Plutarkhosz leírása szerint ha tényleges esküvő nem is zajlott le, de a pár
nyilvánvalóan spártai értelemben – ahol amúgy is lazábban kezelték időnként
ezeket a dolgokat – együtt élt és ezt törvényesnek is tekintették.
[12]
Akrotatosz a későbbi spártai király, II. Akrotatosz (Kr.e. 265-262).
[13]
Plutarkhosz: Pürrhosz, 26; Pauszaniasz, I.13.4-5. és III.6.3.
[17]
Pauszaniasz azon adatát (IV.29.6-7.), hogy a messénéiek segítették Spártát
Pürrhosz ellen, nem fogadhatjuk el, hiszen Justinus kifejezetten az
ellenkezőjét állítja, a politikai helyzet is emellett szól.
[18] Koras 272-re: Green, p.
144. De van, aki évekkel korábbra: Cartledge-Spawforth, p. 30.
[20] A
másik spártai király, az eurüpontida II. Eudamidasz volt, aki ekkor még csak
néhány éve uralkodott és az események során sehol sem említik. Ennek oka
ismeretlen, legfeljebb tippelhetünk arra, hogy túl fiatal volt ekkor.
Rejtélyes, hogy róla alig tudunk valamit a létezésén kívül. Fiatal korűt
valószínűsíti, hogy nagyanyja Arkhidamia fontos szerepet játszott a város
védelme során.
[21]
Amüklai kómé, Spárta vallási centruma például mintegy 5 km-re volt a tényleges
városi központtól!
[27]
Plutarkhosz: Morália. Spártaiak mondásai. Agisz, Arkhidamosz fia, 6. Ugyanezt a
mondást Plutarkhosz leírja egy másik spártainál is: Theopomosz, 6. Ő azonban
nagyon korai király, sokkal valószínűbb Agisznál. Sőt nagyon hasonlít
Panthodeasz mondása is (1.).
[43] Az az érvük, hogy más
Periokikosz településeknek Kr.e. 338 óta könnyebb lett a sorsa éppen ez ellen
szól, hiszen a könnyebb sorsot miért kockáztatnák?
