Fényképalbum: Bepillantás a Sao Paulói magyar bencések életébe

Fényképalbum:

Bepillantás a Sao Paulói magyar bencések életébe: 

Hets Aurelián OSB Turner Kálmánnak küldött fotói

"Szent István király Plébánia temploma a brazíliai (Dél-Amerika) Sao Paulo városában.
Érkezett: Dr. Hets Aurelián magyar bencés plébánostól 1972. július 27-én."

Rendrakás közben néha pozitív meglepetésekbe fut bele az ember, vagy mint jómagam, olyan anyagokba, amelyekről el is feledkezett. A hosszú hétvége során egyik fiókom mélyéről előbukkant Turner Kálmán - régebben felhasználásra félrerakott - fotóalbuma, amelyben érdekes fényképeket találtam. A fotókat Hets Aurelián bencés szerzetes 1939-ben misszionáriusként Brazíliába került hazánkfia küldte Turnernek Sao Paulóból. Sao Paulo magyarságának története viszonylag gazdag irodalommal rendelkezik, így ezzel nem is kívánok különösebben foglalkozni, már csak azért sem, mert nem tudnék mit hozzárakni. Amit tenni tudok, az az, hogy ezeket a birtokomban levő fényképeket, amely anyai nagyszüleimtől maradt rám, itt és most közzéteszem. A fotók eredetileg albumba voltak ragasztva, ám már azelőtt kitépték őket a helyükről, hogy hozzám kerültek volna. Ez részben borzalmas - esztétikailag mindenképp, bár szerencsére a "művelet" során nem nagyon sérültek meg a képek -, részben szerencsés, mert a hátoldalukon feliratozottak, és így könnyebb volt azonosítani a helyszíneket. Mindösszesen 13 képet tudok Sao Paulóhoz illetve a két egyházfi érintkezéséhez kötni, időtartamát tekintve 1963-tól 1977-ig. Kapcsolatuk a 70-es évek elején lehetett a legintenzívebb a fotók dátuma alapján. 

A Sao Pauló-i magyar egyházközösség egyértelműen a legfontosabb magyar központok közé tartozott az Újvilágban a 30-as évektől egészen a közelmúltig. Mind lelkigondozásban, mind oktatásban nagy jelentősége volt, de az egykor jelentős létszámú helyi magyar közösség kulturális életében is komoly szerepet játszott.[0] A "Brazíliai Pannonhalma" felépítésében a bencés szerezetesek között is kiemelkedő alak volt Hets Aurelián. Aurelián avagy Aurélián atya, eredeti nevén Hets János 1913. május 11-én született a sopron vármegyei Dörben[1], így nem pusztán kortársa volt a szintén 1913-as születésű, egyedi Turner Kálmánnak, hanem majdhogynem földije, hiszen a rábaközi Dör 10 kilométerre sincs Turner szülőfalujától, Egyedtől. Mindketten a pápai bencés gimnáziumban érettségiztek, osztálytársak voltak, kiváló tanulók, jó eszű diákok voltak, ahogy ezt mind az érdemjegyeik, mind érettségijük eredménye bizonyítja.

Hets és Turner VIII-os érdemjegyei a pápai bencéseknél
(forrás: Balogh 1932, 50.o.)

Hets tanárnak készült, egy darabig úgy tűnt, hogy történész lesz belőle, de a sors máshogy rendelte. Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát támogatásával 1939-ben misszióra indult Brazíliába. Nem azzal a szándékkal vágott útnak, hogy ott éli le élete hátralevő részét, de a történelem közbeszólt. 1939. augusztus 19-én érkezett Sao Pauloba, ám két hétre rá már tombolt a második világháború, amely elvágta otthonától. Magyarország háborúba sodródott - amelybe Brazília is belépett 1942-ben a szövetségesek oldalán -, majd jött a szovjet megszállás és a katolikusokat különösen gyűlölő kommunista diktatúra. Hets Brazíliában ragadt, a két évre tervezett misszióból 46 évnyi élet lett.[3] Turnerrel való kapcsolata nyilván megszakadt 1939-ben. A nálam lévő fotók közül az 1963-asok a legkorrábbiak, ezek Hets ezüstmiséjén készültek. Hogy fotókat küldtek egymásnak - amikor a levelezés már lehetséges volt -, aligha meglepő, tekintetbe véve, hogy mindkettem szenvedélyes fotósok voltak. A Horváth Gergely Krisztián Hets naplójához írt kritikájában feltett kérdésre, hogy fennmaradt-e Hets fényképhagyatéka, nem tudok ugyan válaszolni, de annyit leírhatok, hogy 13 képe bizonyosan.[4] A fényképek minden bizonnyal levelekben lettek elküldve, ezekből sajnos egy sincs nálam, esetleges fennmaradásukról nem tudok. Turner alighanem hasonlóképpen küldött fényképeken rábapordányi parókiájáról, hiszen ő is szeretett fényképezni. Az alábbiakban a fényképeket teszem közzé, némi kommentárral, illetve a hátoldalon lévő felirattal (dőlt betű).

Az első két fénykép egy eseményhez kötődik, Hets Aurelián ezüstmiséjéhez. A fotókat maga Hets küldhette el egykori iskolatársához, hátoldalukon Turner keze írásával van magyarázat írva. A fotókon szereplőket nem tudtam beazonosítani, mármint Hets Aureliánon kívül, aki természetesen a misét bemutató pap. Jordán Emil OSB, aki szóba jöhetne, mint valamelyik másik alak, naplója alapján nem vett részt rajta, legalábbis nem említi. Nagy meglepetés nem érne, ha kiderülne, hogy az ottani magyar bencésekről van szó.

"Hets János Aurelián bencés tanár ezüstmiséje
Sao Paulo-ban 1963. június 29-én!"

"Hets János Aurelián bencés tanár ezüstmiséje
Sao Paulo-ban 1963. június 29-én!"

Bár a templom azóta belsőleg eléggé átalakult (a freskók már nincsenek meg a parókia instagramos oldala alapján, és az oltárt is áthelyezték), szinte bizonyos, hogy a képek a Sao Paulói Szent István király templomban készültek. Hets az időrendben következő fényképet - ennek hátoldalát is csatolom - Aurelián testvér 1966 karácsonyán küldte el egykori osztálytársának Rábapordányba:

A fotó az éppen kiépülőben lévő Szent Imre Kollégium területét ábrázolja, még a későbbi tornacsarnok nélkül, de már focipályával. 1986-os nekrológja is felidézte, hogy Hets - akárcsak Turner -, rajongott a fociért.[5] A sport iránti szeretet idősebb korára is megmaradt, amint azt a felirat is bizonyítja, de Jordán testvér is időnként panaszkodik naplójában a Szent Imre Kollégium kapcsán a sportlétesítmények túlzott előtérbe helyezésére. Az is látható, hogy egymás közötti levelezésükben Hets nem szerezetesi nevét, hanem a Jancsit használta. 

Az alábbi fényképcsoport három darabból áll, Budapesten készültek, viszont már Sao Paulóban lettek előhívva a hátoldaluk alapján, ugyanis a Sao Paulói "Kosmos Foto" jelzése van rajta. Sajnos felirat nélküliek, nyilván Hetsnek nem kellett elmagyaráznia, hogy Turner mit lát azon. Az világos, hogy Hets Aurelián egy hazalátogatása során készült, nagy valószínűséggel 1970 nyarán. Sajnos Turner naplói ezekből az évekből hiányoznak, így erről az oldalról nem tudom igazolni a feltevést. [6]  A 70-es datálásra Hets szerzetestársa, Jordán Emil naplója alapján jutottam, de legalábbis jobb ötletem egyelőre nem akadt. Jordán 1970. júniusában az jegyezte fel ugyanis, hogy "[Hets] Aurélián megérdemelt kéthónapos európai úton van..."[7]. Ebben az időben a Magyar Népköztársaság és Vatikán kapcsolata kezdett - legalábbis kifelé - rendeződni, és megnyíltak a lehetőségek a kapcsolattartásra és utazásokra. Ennek keretében a szerezetesi utánpótlásra rászoruló Jordán Emil már 1966 október-novemberében járt itthon, és két szerezetest sikerült is "szereznie" a Sao Paulói magyar kolónia számára, köztük Linka Ödön Ernőt, aki később az ottani bencés monostor első apátja lett. Másodszor 1967 őszén járt Jordán Magyarországon, de nem írt róla, hogy bárki vele tartott volna, és Turnerről sincs szó sehol a naplójában. Pontosabb adat híján egyelőre azt kell gondolnom, hogy 1970-ben Hets kéthónapos európai útja során jöhetett haza rokonlátogatásra, ahol Budapesten Turner is találkozott vele, mint régi iskolatárssal és baráttal. 

Csoportkép Budapesten. Középen habitusban Hets Aurelián,
Jobbján fekete öltönyben, szemüveggel Turner Kálmán

Ugyanaz a csoport, kicsit másképpen állva, háttérben a Párizsi udvar és egy villamos

Csoportkép ugyanazokkal. Turner az első sorban ül, baloldalt

Mint említettem, sajnos semmi egyéb információm nincs a képen szereplőkkel kapcsolatban, csak Hets és Turner ismerős számomra. Logikailag Hets ismerősei, egykori iskolatársai és persze a rokonai jöhetnek szóba leginkább. Az első két budapesti csoportkép könnyen lokalizálható, hiszen a háttérben a Párizsi udvar jól felismerhető épülete látható. Mivel a harmadik kép is ugyanolyan méretben készült, és ugyanakkor és ugyanott hívták elő - plusz szintén jelen van rajta Turner -, nem lehet kétséges, hogy ez is ekkor készült. A fényképeket brazíliai előhívás után Hets küldhette el Turnernek emlékként.

Két szintén datálatlan, ám nagy biztonsággal 1972-re keltezhető 10x7 cm-es fotó van a birtokomban Turner hagyatékából, amely a Sao Paulo-i Szent Imre Kollégium (ma portugálul: Colégio Santo Américo) tanulóinak bérmálását örökítette meg. Aurelián atya mindkettő hátoldalát feliratozta, a képek alatt ezeket közlöm:

"Bérmálás a Szt. Imre Gimnázium tornatermében (még nincs templomunk[8]).
Ezen [rajta] vagyok leghátul. Előttem J.E.[9]"

"Ugyancsak a tornaterem egy része: a lelátó. Ez a rész a legújabb az iskolában.
A tájképen a bal sarokban látsz, rögtön a bejárónál."

A datálást megkönnyíti, hogy Békés Gellért OSB 16. számú rendi körlevelében (1972. február 2.) beszámol róla, hogy 1971. decemberére elkészült a Szent Imre kollégium fedett tornaterme.[10] Tájékoztat arról is Tóth Veremund Antal perjel adatai alapján, hogy a 71-es tanév végén a kollégium tanulóinak száma 953 fő volt, ebből 350 elemista, 437 gimnazista és 166 kollégista. Ekkorra már a kollégiumnak a sportcsarnok mellett voltak sportpályái, sőt egy nyitott uszodája is. A különös "iskolai" bérmálásról Jordán Emil, a másik veterán Sao Paulói magyar bencés testvér is megemlékezett naplójában, igaz nem éppen boldogan:

"[1972. szeptember] Jellemző katolikus társadalmunkra és diákjainkra: bérmálás lesz az iskolában. Igen sok nem is akar hallani róla! – A szülők meg nem is törődnek vele. Valláserkölcsi nevelés, tradicionális katolikus család stb. – puszta és üres szóbeszéd. Jó iskolát akarnak, nívósat, hogy bejussanak a jó egyetemekre. És az állami egyetemek a legjobbak, és ezek ingyenesek. Tehát a leggazdagabbak járnak ingyen-egyetemre. Arról szó sem lehet, hogy aki tud, fizessen."[11]

Kevéssel később, 1972 végén küldte haza Hets a következő színes fényképet a Szent István Király templomról:

A kép túloldalán elég terjedelmes, de az alján nem túl jól olvasható szöveg áll a szerzetes kézírásával: 

"A Szent István Király templom a múltkori képhez[12] viszonyítva a másik oldalról. A háromajtós szomszéd ház és a templom között húzódik meg a plébániaépület, régi kis kolostorunk. A templomon túl a volt szombathelyi Annunciaták intézete, bölcsöde, óvoda, stb. A fehér hírdetőtábla mögött a folyó, Sao Paulo "kis Dunája" a Tieté, azon túl, már a dombon egy másik plébánia. Ez a Rua (=utca) Martinho Campos. Érk. 72. dec. 29."

A google térképen megkerestem a helyet, ma így néz ki (hiába... Minden hanyatlik, az út minőségétól a környezet tisztaságán át az autók esztétikájáig):

Öt hónappal később egy másik kép (12x8.5 cm) érkezett, amely szintén az ottani magyar kolónia környezetét, konkrétan Sao Paulo "magyar" kerületét, Vila Anastációt hivatott bemutatni Turnernak.

A küldő a következő magyarázatot adta a látottakhoz:

"Így bújik meg a völgyben Vila (azelőtt Ilha=Insula=Sziget) Anastáció. A vidékre, nyugatra vezető új út házacskákat vágott át. Ezért vannak háttal az első házak. Ahol a fényképész áll, a szomszédos két plébánia határa. A nem látható folyóntúli dombok, mik most épülnek be, szintén két másik plébániához tartozik. [A] Sao Paulói, most bíborossá lett, érseknek[13] 337 plébániája van, pedig mióta itt vagyok, mást sem csinálnak, mint újabb püspökségeket hasítanak ki a régi területből, hol valamikor alig volt lélek."

Turner kézírásával a képre alul rá lett vezetve az érkezés dátuma is, 1973. április 8. Ugyanezen év karácsonyán újabb fotót kapott. Ez bizonyosan a Szent István Király templom belsejét mutatja be. 

Ehhez a képhez is egy kisebb történetet mellékelt a küldő:

"Templomunk ilyenkor[14] igen meleg, mert ablakai igen magasan vannak, nem nyithatók, de szépnek szépek. A keresztutcai oldalon sorban: Szt. István, Imre, Erzsébet és Kapisztrán. Sajnos a távolság hiánya miatt többet nem tudtam bevenni [a képbe]. Szeretettel Kálmánnak. Sao Paulo, 1973 Karácsony. János"

Az utolsó fénykép otthonában mutatja a 64 éves szerezetest, aki ekkorra már elég sokat betegeskedett. A fotó alighanem a Szent Imre Kollégiumnál lévő papi szállásoknál készült, ugyanott, ahol az 1966-os légifotón jelzi az otthonát. Az egyszerű berendezési tárgyak közt a könyvek uralják a képet, személyes tárgyak nem igazán vannak, egy egyelőre be nem azonosítható focicsapat kék-fehér címerét leszámítva. A kép verzóján csak pár sor áll.

"Harmadik emeleti szobámból. [Alatta Turnertőlk zöld tollal:]
Dr. Aureliano Hets, C.P. 9112 01000 Sao Paulo, Brasil. Érk. 1977. dec. 12."

Sajnos nincs több. Hets Auréliant nagyon lesújtotta, mikor az 1984-es konventgyűlésen rendtársai megszavazták a sao paulo-i magyar bencés "kolónia" alapját jelentő Szent István király templom (ma: Paróquia Santo Estevão Rei) átadását a helyei egyházmegyének, így annak magyar jellege megszűnt. Idegállapota gyorsan romlott, végül 1985. augusztus 12-én hunyt el Sao Pauloóban. Már nem élte meg, hogy a Sao Paulói Szent Gellért monostor 1989-ben apátsági rangra emelkedett, s bár magyar jellege fokozatosan csökken, ma is igyekeznek megtartani annak egyes elemeit. A Sao Paulo-i Szent Imre Kollégiumról 6 éve a youtubre is felkerült egy kis ismertető:

Felhasznált irodalom:

Balogh 1932 - Balogh Albin: A Pápai Szentbenedekrendi Kath. Szent Mór Reálgimnázium értesítője AZ 1931-32. iskolai évről. Pápa, 1932

Békés 2000 - Békés Gellért OSB: Külföldi rendi körlevelek 1954-1974. Róma-Pannonhalma, 2000

Hets 2019 - Hets János Aurelián OSB naplója 1939-1945. Zalaapáti, 2019

Horváth 2021 - Horváth Gergely Krisztián: Hets János OSB naplója, 1939-1945. In: Századok, 2021. 4. sz. 904-906.o.

Jordán 2024 - Jordán Sándor Emil OSB: Brazíliai napló 1942-1972. S.a.r.: Somorjai Ádám OSB. Zalaapáti, 2024. 

Kögl 1986 - K[ögl]. Sz[everin].: P. Dr. Hets János Aurélián O.S.B. (1913-1985). In: Szolgálat, 1986. 101-102.o.

Somorjai 2013 - Somorjai Ádám OSB: "Az én szemem a ...föltámadásra irányul": Kelemen Krizosztom főapát (1929/1933-1947/1950) és a bencés alapítási tervek az Újvilágban. In: Csóka úrtól Gáspár atyáig. Győr, 2013. 137-161.o.

Somorjai 2024 - Somorjai Ádám OSB: A magyar bencések 87 éve Brazíliában. In: Magyar Egyhéztörténeti Vázlatok, 1-2. sz. 70-84.o.

Tóth 1996 - Tóth Veremund OSB: A Szent Gellért kolostor Brazíliában. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 1996. 1-2. sz. 151-192.o.

Jegyzetek:

[1] Lásd erre: Somorjai 2024 és Tóth 1996.

[2] Az életrajzi adatok, ha nem hivatkozok másra, a Magyar kaotlikus Lexikon internetes oldaláról származnak.

[3] Ezekhez lásd: Somorjai 2013, 138-141.o.

[4] Horváth 2021, 906.o.

[5] "1927-ben ismertem meg Hets Auréliánt, akkor még mint „Höcs Jancsit“, a pápai bencés gimnáziumban. Apró, fürge gyerek volt. Még látom, amint ürgeként szalad a pápai vásártéren a foci után." Kögl 1986, 101.o.

[6] Turner naplói közül, amelyeket tudomásom szerint élete során szinte végig vezetett -, a Don-kanyarban írtat leszámítva - csupán az 1953. január 1-től 1954. július 31-ig, az 1954. augusztus 1-től 1955. december 31-ig és az 1967-es évi kötetek maradtak fenn (e három nálam van). Sajnos, nem is tűnik már valószínűnek, hogy a rokonság körében még előkerül egy-egy. A Turnerre és a kompromittálódott pordányiakra veszélyt jelentő 1956-os naplója alighanem megsemmisítésre került még Turner által, amire abból következtetek, hogy az 1954-55-ös naplóban 56-os eseményekhez kapcsolódó dokumentumot találtam, amit maga a plébános rakhatott át az egy évvel korábbi kötetbe. 

[7] Jordán 2024, 546.o.

[8] Mármint az iskolánál. Sao Paulóban már állt az 1938-ban felszentelt anastációi Szent István király templom, amely jellegében ma is igencsak magyar.  

[9] Nyilvánvalóan Jordán Emil OSB. 

[10] Békés 2000, 136.o.

[11] Jordán 2024, 577.o.

[12] Lásd a cím alatti első fotó!

[13] Paulo Evaristo Arns (1921-2016) 1970-től volt helyi püspök, 1973-tól bíboros.

[14] A karácsony ugyebár a déli földtekén nyarat jelent, bár a szubtrópusi éghajlati övben fekvő Sao Paulo "télen" is elég meleg. 

Napforduló: Augusztus 24. - Stralsundról lekerül a svéd lobogó (1807)

 

Napforduló: 

Augusztus 24.  - 

Stralsundról lekerül a svéd lobogó (1807)

Stralsund városa manapság a levegőből fotózva
(forrás: innen)

A németországi Stralsund városának neve elsőre is eléggé skandináv hangzású, és ez nem véletlen, mert történelme ezer szálon kapcsolódott Dániához, majd Svédországhoz. A ma olyan békésnek tartott skandináv államok valójában nagyon is háborúskodó, sőt sokszor agresszív országok voltak történelmük túlnyomó többségében, ráadásul kiváltképpen sokat hadakoztak egymással. Dánia és Svédország az 1340-es évektől 1721-ig gyakorlatilag 20-30 évente háborút vívott egymással, hosszabb szünetek csak elvétve akadtak. Az 1600-as évekig általában Dánia (lásd: Visby), majd azután inkább Svédország volt az erősebb fél, utóbbi királyság a XVII. század középső harmadában elérte legnagyobb területi kiterjedését. Ekkor a Svéd birodalom uralma alá tartozott a törzsterületén kívül egész Finnország, Livónia (azaz a mai Észt- és Lettország zöme) Ingria (a mai Szentpétervár térsége), Karélia, Németországban pedig Wismar városa, Bremen-Verden hercegsége és Nyugat-Pomeránia is, utóbbi Rügen szigetével együtt. Külön bejegyzsét igényelne az ekkori svéd gyarmatok kérdése, hiszen Svédország rövid időre kolóniát létesített Észak-Amerikában a mai Delaware állam területén (Új-Svédország, 1638-1655), valamint a mai Ghánában (Svéd Aranypart, 1650-1663). Ma a svédek által uralt német régióra koncentrálunk, még pontosabban Pomerániára és Stralsund városára.

A Svéd birodalom területi változásai a XVII. században
(forrás: innen)

Stralsund történelme erősen összekapcsolódott a vele szemben, két kilométerre a tengerben fekvő Rügen szigetével, illetve a környező Nyugat-Pomerániával. A térséget a klasszikus középkor idején nyugati szláv népek lakták, még Pomeránia utolsó hercege - a már igencsak német kultúrához kötődő -, XIV. Bogiszláv (ur.: 1625-1637) is jellegzetesen szláv nevet viselt. A középkorban a Balti-tenger vidékén ugyanúgy keresztes háborúk zajlottak, mint a Közel-Keleten vagy az Ibériai-félszigeten, csak itt a pogány szláv és balti népek ellen zajlott hitharc. Ennek kapcsán a térség elnémetesedett és német kereskedővárosok alakultak ki. Stralsundot eleinte a krónikák Stralow/Strale néven említik szláv lakossággal, majd ráragad a mellette lévő tengerszorosról (dánul a tengerszoros: sund) a Stralsund név. A település igen kedvező helyen feküdt, hiszen biztos kikötőt jelentett a Balti-tengeren kereskedő hajók számára, és szigeten lévén viszonylagos biztonságot kínált a szárazföldi hatalmak ellen is. Így már a XIII. században - a már említett Visbyhez hasonlóan - a hanza kereskedelmi útvonal egyik fontosabb kalmárvárosa lett. Ennek kapcsán többször összeütközésbe került a hanza legerősebb városával, Lübeckkel. A város jelentős függetlenséget élvezett a rügeni majd a pomerániai hercegek uralma alatt is.

Stralsund életét a Harmincéves háború változtatta meg, amelyben a Német-római birodalom katolikus és protestáns erői vívtak elkeseredett háborút évtizedeken át. 1625-ben Dánia a protestáns erők mellett beavatkozott a háborúba, ám IV. Keresztély dán király (ur.: 1588-1648) csapataira több súlyos vereséget mért a birodalmi/katolikus sereg két kiváló hadvezére, Albrecht von Wallenstein és Johann t'Serclaes, azaz Tilly grófja. A birodalmi sereg hamarosan kijutott a Balti-tenger partjára, és már-már úgy tűnt, hogy a vallásháború totális katolikus, azaz Habsburg gőzelemmel ér véget. 1628 májusában Wallenstein ostrom alá vette a protestánsokkal tartó Pomeránia fontos kikötőjét, Stralsundot, amely azonban az elsősorban dán és svéd zsoldban álló skót katonák segítségével kitartott. A protestáns erők - és a város - szerencséjére a katolikus fél nem rendelkezett komoly flottával a térségben, hogy elzárja Stralsundot az utánpótlás elől tengeren. A háború ennek ellenére rosszul alakult Dánia számára, amelynek uralkodója 1629-ben kénytelen volt békét kérni. Az egyetlen intakt protestáns hatalom Svédország maradt, amelynek élén egy kiváló király és hadvezér állt, II. Gusztáv Adolf, aki Svédországból katonai nagyhatalmat kreált. 1630-ban Gusztáv Adolf csapatai partra szálltak Pomerániában, majd annak fővárosában, Stettinben (ma: Szczecin, Lengyelország). Itt XIV. Bogiszláv herceggel egyezményt kötött, amely gyakorlatilag svéd megszállás alá helyezte a Pomerániai hercegséget. A Harmincéves háború 1648-ig tartott, amikor a felek végül kompromisszumos békét kötöttek (Vesztfáliai béke). E béke keretében Svédország, mint győztes jelentős diplomáciai sikert ért el, amely területszerzésben is megmutatkozott. Svédország ekkor kapta meg a fent említett németországi területeket: Bremen-Verdent, Wismart és Nyugat-Pomerániát. Stralsund, Pomeránia és Rügen így - 1648-ben XIV. Bogiszláv halálával amúgy is kihalt a pomerániai hercegeket adó Griffin-ház - Svédországé lett, és jó ideig így is maradt. Bár a Nagy északi háború idején a város rövid időre dán uralom alá került (1715-1720) a hadakozást lezáró béke visszajuttatta Svédországhoz. Svéd-Pomeránia sorsát végül a Napóleoni háborúk pecsételték meg. Az egész voltaképpen egy emberrablással és kivégzéssel indult.

Enghien herceg kivégzése, Jean-Paul Laurens olajfestménye (1873)
(forrás: innen)

Napóleon - akkor még első konzul, hiszen csak 1804. december 2-án koronázták császárrá – 1804-ben királypárti összeesküvéstől tartván, semleges területről katonai erővel elrabolta Louis Antoine-t, Enghien hercegét. A herceg nyilvánvalóan ártatlan volt, de március 21-én rövid tárgyalást követően Napóleon Vincennes várárkában agyonlövette. Az eset Európa minden uralkodóját megbotránkoztatta, és még Napóleon rendőrminisztere, az egybként nem éppen finnyás Joseph Fouché szerint is „Ez több mint bűn, ez hiba” („C'est pire qu'un crime, c'est une faute.”) volt. Az orosz cártól az osztrák császáron át a svéd királyig mindenki eldöntötte, hogy meg kell állítani ezt a veszélyes terrorista alakot, így aztán Svédország mind a Napóleon ellen küzdő harmadik, mind a negyedik koalíciónak tagja lett. A korzikai azonban 1805-ben Austerlitznél elsöprő győzelmet aratott az osztrák és orosz haderő felett, majd 1806-ben Poroszországra is nagy vereséget mért. Bár a francia császár IV. Gusztáv svéd uralkodónak kedvező békeajánlatot tett - Pomerániáért cserébe Norvégiát ígérte -, ám a svéd uralkodó elutasította azt. 1807-ben a porosz-orosz illetve francia erők között folytatódtak a harcok, de Napóleon - szárnya biztosítására - a svédek ellen is csapatokat küldött Stralsund és Pomeránia elfoglalására. Stralsund erődváros volt, s bár XVII. századi falai nem jelentettek ekkor már komoly akadályt, de mégiscsak szigeten feküdt, s a tenger felől a britek és svédek el tudták látni hadianyaggal, katonákkal. Egy innen kiinduló svéd-brit akció megzavarhatta a francia császár hadműveleteit Poroszországban, így egy ilyen manőver ellen biztosítania kellett magát Napóleonnak. Bonaparte ezért Mortier VIII. hadtestét küldte a svédek ellen, amely két gyalogos hadosztályból (Granjean és Dupas tábornokok vezetésével), három lovasezredből és 4 századnyi tüzérségből állt. Mortier hadteste franciák mellett jelentős számban foglalkoztatott német és holland katonákat egyaránt.

Stralsund erődítései a XVII. század végén
(forrás: innen)

  Édouard Mortier Napóleon talán legmagasabb tábornoka volt, akit méretei miatt csak „a nagy mozsárnak” neveztek (a francia „mortier” szó mozsárágyút jelent), és kiváló hadvezérnek bizonyult. IV. Gusztáv svéd király 1807 elejére mintegy 15 ezer főnyi svéd haderőt csoportosított Stralsundba, akiket azonban Mortier 1807. januárjában visszaszorított, majd január 30-ra a szárazföld felől teljesen blokád alá vette a várost. Erőfölénye és nehéztüzérsége azonban nem volt a franciáknak, ráadásul a tenger és Rügen felől a város nyitva maradt a svédek számára, így különösebb reménye a galloknak nem lehetett Stralsund elfoglalására. A háború amúgy is Poroszországban dőlt el. Napóleon március 29-én azt a parancsot adta Mortier-nak, hogy Stralsund előtt hagyva Granjean hadosztályát hadteste maradékával vonuljon a poroszországi Kolberghez (ma: Kołobrzeg, Lengyelország). A svédek ezt nem hagyták kihasználatlanul, és hamarosan kitörtek az erődből. Hans Henric von Essen, a svéd erők parancsnoka és egyben Pomeránia kormányzója csapataival ellentámadásba lendült és visszaszorította a franciákat 100 kilométerrel, feloldva a várost a blokád alól. Napóleon a fejlemények miatt Mortier-t áprilisban visszarendelte a svédek ellen és seregét 12-13 ezer főre növelte. Mortier a svédeket átkergette a Peene folyón április 17-18-án, és vereséget mért rájuk. A felek között hamarosan tárgyalások kezdődtek, mivel Svédország kimerült a háborúban és úgy érezte nem kap elég támogatást szövetségesei részéről. Essen fegyverszünetben állapodott meg Mortier-val Schlahtownál, amely kedvező volt Napóleon számára, hiszen így a porosz-orosz erők legyőzésére fókuszálhatott. 1807. június 14-én a császár vereséget is mért az oroszokra Friedlandnál, majd Sándor cárral békét kötött Tilsitnél. Ezután Poroszország kénytelen volt megalázó békét elfogadni, és Svédország magára maradt. Ez már csak azért is végzetesnek bizonyult, mert július 2-án a meggondolatlan svéd király, IV. Gusztáv felmondta a fegyverszünetet Franciaországgal, mire a francia császár immár jóval nagyobb erőt vonultatott fel Pomeránia ellen. Guillaume Brune marsall irányítása alatt immár 40 ezer fő nyomult be a svédek uralta pomerán területre, majd július végén ismét ostrom alá vették Stralsundot. A városban ott volt Essen kormányzó mellett maga Gusztáv király is, mintegy 15 ezer főnyi helyőrséggel, utóbbiban finn ezredekkel. Hamarosan kiderült, hogy az ellenállás reménytelen, és megkezdődött a csapatok kivonása és a katonai felszerelés elszállítása a városból. Maga IV. Gusztáv augusztus 20-án hagyta el a várost, miután egyezményt kötött a támadókkal a város átadásáról. Stralsund végül augusztus 24-én került francia kézre, míg Rügen szigete szeptember 7-én. Svédország másfél évszázada tartó befolyása a régióban megszűnt. A skandináv ország hamarosan már a Napóleonnal szövetséges Oroszországgal állt háborúban Finnország birtoklásáért, míg Dánia is támadást indított ellene Norvégia felől. Egyedül Nagy Britannia maradt meg svéd szövetségesként, de ez kevésnek bizonyult. 1810-re Svédország behódolt Napóleon akaratának, sőt el kellett fogadnia, hogy a kihalófélben lévő királyi család mellé egy francia tábornok kerüljön trónörökösnek, JeanBaptiste Bernadotte, aki a ma is uralkodó svéd királyi család őse lett.

A svédek megegyeznek a franciákkal Stralsund átadásáról 1809. augusztus 20-án
(forrás: Innen) 

Napóleon legyőzése után, 1814-ben a németországi svéd területek kérdése természetesen újra napirendre került, de végül az a megoldás született, hogy Bremen-Verden Hannoverhez került (amelynek uralkodója a brit király volt), míg Svéd-Pomeránia Poroszországhoz. Az ország emellett Finnországot is elveszítette, amely maradt orosz kézen. Svédországot végül Norvégiával kárpótolták, amelyet elvettek a Napóleon „utolsó csatlósának” számító Dániától. A legérdekesebben talán Wismar városának sorsa alakult, amelyet Svédország még 1803-ban elzálogosított 100 évre - a kiváltás jogának fenntartásával - Mecklenburg-Schwerin hercegének 1.258.000 tallérért, hivatalosan azonban 1903-ig a svéd korona uralma alatt maradt, habár akkor már a város ténylegesen az egységes Németország része volt. A történet lezárásaként megemlítjük, hogy Svédország és Norvégia 1905-ig alkotott perszonáluniót, amikor népszavazást követően - melyen az elszakadók nyertek 99.95%-kal! - Norvégia megszabadult a leginkább megszállóknak tartott svédektől. Érdemes kiemelni, hogy a norvégok ezt követően ismét a dán királyi családból választottak maguknak uralkodót.

Felhasznált irodalom:

Petre, F. Loraine: Napoleon's Campaign in Poland, 1806-1807. Wren Park, 2001

Summerville, Christopher: Napoleon's Polish Gamble. Pen & Sword, 2005

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. augusztus 24.

Napforduló: Július 27. - A Visbyi csata (1361)

Napforduló:

Július 27. - A Visbyi csata (1361)

Lánccsuklyás koponya a Visbynél talált egyik tömegsírből

(forrás: innen)

Némely történelmi csata jelentőségét a kimenetele adja, másokét valaki halála, ám vannak olyan ütközetek is, amelyek egészen más szempontból érdekesek. Ilyen például a Visbyi csata. Gotland szigete egy magyar megyényi terület Svédország törzsterületétől keletre a Balti-tengerben. A sziget az ókor óta egyfajta lépőkövet jelentett Skandinávia valamint Livónia (a későbbi Észt- és Lettország) között, és már a korai középkorban fontos szerepet játszott a baltikumi kereskedelemben. Bár a sziget ma Svédországhoz tartozik, ez csak néhány évszázada van így, lakossága nyelvileg is elkülönült a svédtől. Sajnos a gutnishnak/gotlandinak nevezett nyelvet az eltűnés fenyegeti, lassan teljesen felváltja a svéd. Ellentétben az jóhiszemű elképzelésekkel Svédországban igencsak elnyomták illetve elnyomják jelenleg is a kisebbségi- vagy tájnyelveket. A terület már a vikingek idején jelentős kereskedelmi szerepet játszott, amit jelez, hogy itt találták a legnagyobb kincsleletet a viking korból, amely 67 kg ezüst- és 20 kg bronzpénzt tartalmazott. Később sem változott a helyzet, hiszen a középkor egyik nagy kereskedelmi útvonala, a Hanza kereskedelmi út itt vezetett keresztül.

A Hanza-kereskedelm fő útvonala a 14. században
(forrás: innen)

Ez a hajózási útvonal Norvégiától és Angliától Oroszországig vezetett az Északi- és Balti-tengeren, s keletről elsősorban fa, szőrme, bőr, méz, viasz és hal érkezett nyugatra, míg onnan fémárukat, fegyvereket, textileket szállítottak ezekért cserébe. A kereskedelmet nagyrészt északnémet városok bonyolították le, így kereskedőik érdekeik biztosítására és a kalózok elleni harchoz a XII. században szövetséget alapítottak, amely a Hanza-szövetség néven lett ismert. A szövetség legerősebb tagjának Lübeck városa számított, de sok kisebb-nagyobb kalmárváros laza hálózata volt, amelyek kereskedelmi lerakatokat, -telepeket hozott létre a norvégiai Bergentől (Bergen városképének a mai napig meghatározó eleme a hanza-korszak) Novgorod orosz városáig. A Gotlandon található Visby városa maga is alapító tag volt, kereskedői jelentős szerepet játszottak a szövetség létrejöttében. A kereskedővárosok gyakran kerültek ellentétbe skandináv államokkal, elsősorban a térségben ekkoriban kiemelkedő szerepet játszó Dániával.

IV. (Pirkasztó) Valdemár dán király (ur.: 1340-1375) egy kortárs freskón 

(Forrás: innen)

A középkori Dánia jelentős hatalmi tényező volt, hiszen a mai dán területeken kívül a dán királyok birtoka volt a mai Svédország délnyugati csücske (Scania) Malmövel. Ez egyben azt is jelentette, hogy a Balti-tenger bejáratát teljes mértékben Koppenhágából ellenőrizték. A dán uralkodók emellett hercegi jogon a Német-római Birodalmon belül is jelentékeny birtokokkal rendelkeztek. Ezen felül még uralták a mai Észtország északi részét is (Észt Hercegség), amely térség ekkoriban inkább Livónia néven volt ismert. Ugyanakkor IV. (Pirkasztó, dánul: Atterdag) Valdemár trónra kerülése idején a korábban erős királyságot válság rázta meg, és szétesés fenyegette. IV. Valdemár Atterdag dán király 1340-ben került uralkodói székbe, és egyik legfontosabb feladatának Dániára nehezedő külföldi befolyás csökkentését, és a svéd kézre került korábbi dán birtokok visszaszerzését jelölte ki. Uralkodása kezdetén inkább kudarcok érték, de szívósan küzdött céljaiért. A livóniai észtek fellázadtak a dán uralom ellen, és csak a Német lovagrend segítségével sikerült rendet tenni, majd a király a területet el is adta a lovagrendnek. Ugyanakkor Valdemár nem adta fel abbéli reményét, hogy a Balti-tengert dán ellenőrzés alá vonja, s biztosítsa a koronának az itteni kereskedelem hasznát. Végül 1360-ra két évtizednyi küzdelem árán a király sikerrel egyesítette a korábbi dán birtokokat, és a Baltikum feletti tengeri uralomra törhetett. A lovagrendtől kapott pénzből jól képzett zsoldosokat is felbérelt, akik elsősorban németek voltak, emellett a dán nemesség katonai erejére is támaszkodhatott. A svédek elleni háború keretében IV. Valdemár hamarosan szemet vetett Gotlandra, és benne Visby városára.

Visby középkori fala, tornyai és árka északról, ahogy ma látható
(forrás: innen)

Visby középkori falának és tornyainak rendszere
(forrás: innen)

Visby éppen a XIV. század első felében élte virágkorát, kereskedői jelentős befolyással bírtak a Balti-tengeren, tengerészeti törvényei mintaként szolgáltak, és gazdasági jelentősége nagy volt. A várost a XII. század óta fal vette körül, amely 3.6 km hosszú volt - nagyrészt ma is áll -, és 29 nagy, valamint 22 kisebb torony erősítette meg. Gotland szigetét ekkoriban talán 20 ezer ember - nagyrészt farmer - lakta a számítások szerint, míg Visby városát körülbelül 4000 fő. Ez ugyan nem tűnik valami soknak mai szemmel, de ez a korabeli Buda népességének feleltethető meg. A nagy pestisjárvány egy évtizeddel korábban ugyan megviselte a várost, de ez szinte egész Európára igaz volt. A kereskedővárost tornyokkal megerősített nagyjából ellipszis alakban kiépített kőfal vette körbe, amelynek jelentős résza ma is megtekinthető. Visbyt - kereskedőváros lévén -, vegyes lakosság lakta, németek, dánok, svédek és oroszok, ráadásul viszonyuk a helyi gotlandi földművesekkel nem mindig volt harmonikus. Dán uralmat azonban egyik sem akart.

1361. július 22-án IV. Valdemár mintegy 2500 fős serege akadály nélkül partra szállt Gotland nyugati oldalán. A helyi farmerek megpróbáltak ellenállni, de nem volt reális esélyük a tapasztalt német zsoldosok és a dán lovagok ellen, noha maguk is kemény emberek voltak. A gotlandi eseményekről kevés forrás mesél, néhány rövid korabeli és kevéssel az események után készült beszámolót nem számítva leginkább az 1633-ban megjelent Cronica Guthilandorumra lehet támaszkodni, amelyet az akkor még meglévő források alapján a visbyi születésű Hans Nielsen Strelow írt dánul. Strelow a dán partraszállást követően több ütközetet is említ, amelyet megerősít, hogy több, egymástól távol levő tömegsírt is találtak a korszakból Gotlandon. A legfontosabb ütközetre 1361. július 27-én a város falaitól alig 300 méterrel került sor. Magáról az ütközet lefolyásáról alig tudni valamit. Kissé érthetetlen, hogy a helyiek miért nem zárkóztak be Visby falai mögé - minden bizonnyal meg akarták akadályozni, hogy a támadók felégessék a külvárosokat és a falakon kívül lévő javaikat elrabolják -, de a mintegy 2000 fős haderő itt próbálta megállítani a dánokat. Sikertelenül. Az összecsapásban nagyjából 100 dán és 1800 gotlandi (Strelow adata) esett el, ami szépen bemutatja, mennyi esélye volt a középkorban egy hirtelen összerántott felkelőkből álló seregnek egy tapasztalt és felkészült haderő ellen.

Hans Nielsen Strelow krónikájának címoldala 1633-ból
(forrás: google books)

A Visbyi csata jelentőségét a történészek számára az innen előkerült tömegsírok adják. Az összecsapás során a dánok nagy vereséget mértek a helyiekre, akiket ide temettek el, láthatóan tervszerűtlenül. 1905-ben került elő az első tömegsír a csatából, amelyet még három követett. A tömegsírok jelentőségét az adta, hogy a halottak egy részét páncélosan dobták a sírgödörbe, így igen nagy mennyiségben maradt fenn középkori páncélzat a csatából. Mivel a középkorban a győztesek rendszerint levetkőztették a halottakat – hiszen a fegyverek és vértek értékes zsákmányt jelentettek – ez igen ritka. Hirtelen és gyors elhantolásra utal az is, hogy viszonylag nagy mennyiségben találtak a halottaknál ezüstpénzt is. A történészek ennek okát abban keresik, hogy a halottak eltemetésére nem közvetlen a csata után került sor, és a júliusi időjárás miatt a hullák hamar oszlásnak indultak, így már nem maradt idő - vagy gusztus - leszedni róluk a felszerelés egy részét. A korszak még nem a klasszikus gótikus páncélzat időszaka, a vértek zömmel láncingek voltak, vagy lamellásak. Utóbbiak nagyobb lemezdarabokból álltak, és elsősorban a mell védelmét erősítették velük. Előkerült 185 lánccsuklya és 25 teljes vért, ami páratlan lehetőség a korabeli felszerelés rekonstrukciójához. Az is világos, hogy a gotlandi népfelkelők egy része szintén rendelkezett páncéllal, bár ezek elavultak, rosszabb minőségűek és kevésbé teljesek lehettek. Hiába, aki tehette, a középkorban is először a fejét igyekezett védeni, csakúgy, mint a modern háborúkban. A sisakokat ugyanakkor szintén levették a halottakról. Különösen a legnagyobb, 2. számú tömegsír jelentős, ahol az eltemetettek 20%-a viselt védőfelszerelést – ennél nyilván jóval többnek voltak így a csatáben -, és az itt elhantoltak 80%-a volt katonakorú. A becslések szerint a négy tömegsírban mintegy 1572 ember tetemét sikerült összeszámolni - ez igencsak egybevág Strelow 1800 halottat megadó számával -, de sok esetben nehéz dolga volt a régészeknek, mivel levágott karok, lábak és fejek hevertek nagy összevisszaságban. A feltárt sírok plasztikusan mesélnek a középkori csaták kegyetlen valóságáról, és a korabeli - látszólag primitív - fegyverek brutális hatékonyságáról. A koponyákon rengeteg a harci csákányok, kardok, buzogányok okozta sérülés. A csontvázakon 456 vágott sebet, 126 nyílvessző okozta sebet - van koponya, amibe három is belefúródott! - számoltak össze. A sérülések elemzése alapján a csata során a két fél pajzsfalban harcolhatott, míg az íjászok meredek ívben lőtték a feleket, és a nyílvesszők csaknem merőlegesen csaptak le a küzdő felekre. A dán számszeríjászok ezzel szemben közelről lőtték az ellenséget vízszintesen, a koponyára célozva. Hogy ezek a egészen nagy átütőerejű fegyverek milyen pusztítóak voltak e módon felhasználva, azt részletezni sem szükséges. Néhány csontvázon korábbi, gyógyult harci sérülések látszottak, amelyek arra utalnak, hogy itt több hadjáratot túlélt zsoldosokról van szó. A többi tömegsírban a civilnek tűnő – túl fiatal, vagy túl öreg – áldozatok száma nagyobb arányú volt. A csontvázak száma mindenesetre megerősíti egy XV. századi krónika adatát, amely szerint 1800 ember esett el gotlandi részről a csatában. Érdekes módon fegyverek alig kerültek a sírokba, azokat láthatóan máshol gyűjtötték össze a győztes dánok és elvitték magukkal. A talált leletek megtekinthetők a stockholmi Történelmi Múzeumban (Historiska museet).

Korabeli fotó az 1905-ben megtalált egyik tömegsírról
(forrás: innen)

A csata után Visby ostrom nélkül kapitulált, nyilván fegyveres ereje olyannyira meggyengült a csatában, hogy nem mertek gondolni ellenállásra. Valdemár - hogy jelezze miszerint erővel foglalta el a várost -, nem a kapukon át, hanem a falon rést vágva vonult be a városba. A király július 29-én a város számára már új rendelkezéseket hozott. Visby lakóinak, hogy megváltsák magukat a kifosztástól és biztosítsák kiváltságaikat, a legendák szerint három nagy söröshordót kellett telehordaniuk ezüsttel. A helyi hagyományok alapján a dánok kifosztották emellett a templomokat, és elvittek minden arany- és ezüstneműt. Ugyanakkor a korabeli krónikák nem tudnak ilyen atrocitásokról, bár az kétségtelennek vehető, hogy a város nagy sarcot fizetett a hódítónak. A város, amely korábban hivatalosan a svéd király alattvalója volt, ettől kezdve Dániáé lett és évi 60 márka ezüstöt fizetett Koppenhágának.

IV. Valdemár bevonul a meghódított Visby városába. Rasmus Christiansen ábrázolása
(forrás: innen)

Valdemár Visby elfoglalásával és megsarcolásával kivívta a Hanza városok szövetségét maga ellen, és háborúba bonyolódott azokkal. A kereskedelmi szövetség az 1370-ig tartó harcokban végül vereséget mért Valdemárra, de Gotland a király kézen maradhatott. Az 1370-es Stralsundi békében Dánia elismerte, hogy a Hanza hajói kontroll nélkül átkelhetnek a Dán szorosokon (Öresund), a szövetség zsoldosai négy kulcsfontosságú erődöt vettek birtokba a szoros mentén, és több dán kézen lévő területen vámmentességet értek el kereskedőik számára. Visby azonban sosem jutott többé olyan magasra, mint korábban volt, a pestisjárvány, és a dán invázió megroppantotta gazdaságát. A német központú Hanza-szövetség ellenpontjaként 1397-ben létrejött a skandináv országok szövetsége Dánia vezetésével, a Kalmari unió, amely egy uralkodó alá hozta Dániát, Norvégiát és Svédországot egészen 1523-ig.

Felhasznált irodalom:

Négyesi Lajos: Csaták néma tanúi. Budapest, 2010

Thordeman, Bengt: Armour from the Battle of Wisby I-II. Stockholm, 1939

https://mult-kor.hu/az-eu-kzepkori-elodje-a-hanza-szvetseg-20190716

https://historiska.se/en/exhibitions/medieval-massacre/

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. július 27.

Könyvajánló: Könyvmozaik az elmúlt hetek olvasmányaiból

 Könyvajánló:

Könyvmozaik az elmúlt hetek olvasmányaiból

Jó néhány könyvön vagyok túl az elmúlt hetekben, és elég vegyes felhozatal volt minden szempontból. Akadt közöttük szakkönyv, regény, képregény, múzeumi kalauz, forráskiadvány. Jó is, rossz is. Most nem egyet mutatok be hosszabban ezért, hanem kis ízelítőt adok háromról.

Holly Jackson: Még nem egészen halott

Budapest: Kolibri, 2025

Eredeti megjelenés: Not Quite Dead Yet (2025)

Fordította: Miks-Rédai Viktória

448 oldal

Kezdjük Holly Jackson legutóbb - tavaly ősszel - megjelent regényével - az előzőről itt írtam -, az igencsak hatásvadász Még nem egészen halott című (YA) krimivel. Jackson rendszerint kiborít nem túl szerethető főszereplőivel és idegesítő lezárásaival, de mindent egybevetve ez alighanem a legjobb regénye eddig (leszámítva a folytatások miatt számomra elrontott Jó kislányok-at). A főszereplőnk Jet ugyan most sem valami szerethető karakter, de ez most jó, mert a halál közelsége olyan jellemfejlődést indít el benne, amely fokról fokra szimpatikusabbá teszi, és szurkolunk, hogy valami csoda folytán mégse haljon bele abba az ütlegbe, amit egy sötét éjszakán - ki tudja mi okból - rámértek. Jetnek egy hete van rájönni, ki akarhatta megölni, mielőtt belehal az okozott fejsérülésébe. Igen, ilyen típusú - a főszereplő meg fog halni - regényből jócskán akad a könyvesboltok polcain az utóbbi években, de ez az alapötlet nekem tetszett. Jet egészen a végzetes éjszakáig nem találja önmagát: céljai nincsenek, családja idegesíti, barátját eltaszítja és azt hiszi, végtelen idő áll rendelkezésére. Ezt a luxust azonban a támadás után már nem engedheti meg magának, gyorsan lepereg hét nap. Gyerekkori barátja, Billy segítségével nekiáll élete első és utolsó igaztán fontos célját elérni: elkapni saját gyilkosát. A regény nem a briliáns nyomozói munkától jó, hanem az érzelmi töltettől. Igen, kicsit giccses, erre fel kell készülni, és hatásvadász. Itt nincseneek olyan elrejtett nyomok, mint Jackson korábbi regényei esetében, nincsenek dokumentumok, hangfelvételek, térképek, fotók. Egy párosunk van, amely eltökélten halad előre, inkább elszántan, mintsem okosan. jetnek nincs mit veszítenie, így végre életében először mer kockáztatni, míg Billy végre megkapja azt, amit egykor elveszített: Jet figyelmét. A történetvezetés nem tökéletes, az alapfelállás a nyomozásra képes haldoklóról nem valami hihető, és a befejezés megint - minimum - megosztó - ellenben kitalálható -, de összességében nekem tetszett a regény.

8/10 pont

Reports ​of the Habsburg Envoys in Constantinople, 1568–1574 I–II.

Budapest, ELTE HTKTK, 2026

Szerk.: Fazekas István, Glück László, Fodor Pál

1494 oldal

A történelemben a legjobb dolog a forrásokat olvasni, legyen az második világháborús alakulat hadinaplója, első világháborús levelezés, sziklaflirat, vagy Hérodotosz tőrténeti műve. Minden fajtájának megvan a maga előnyei és hátrányai, ugyanakkor egy régen élt ember szemével tekinthetünk a múltba, aki úgy mesél nekünk a jelenében, hogy jó eséllyel már rég nem él. Az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja most egy egészen különleges forráskiadványt tett le két kötetben az asztalra, amely az 1568 és 1574 között Isztambulban/Konstantinápolyban állomásozó követek irataanyagát közli eredeti - zömmel - latin nyelven, illetve angol rezümével.  Az angol összefoglalók a originál szövegekről igen bőségesek, szinte már-már fordítások. A két kötet 279 dokumentumot tartalmaz majdnem 1500 oldalon - na jó, ebből ki kell vonni az I. kötet elején lévő tanulmányt és előszót -, amelyek nem csupán a habsburg követségek életébe és a diplomáciai alkudozásokba nyújtanak betekintést, hanem az Oszmán birodalom belsű működésébe és túlfeszítettségének problémájába is, hiszen a "török" Jementől Asztrahánon és Perzsián át Algírig le volt kötve sok esetben. Láthatjuk működés közben a magyar történelemből is jól ismert Szokollu Mehmedet, megtudhatjuk, mit ravaszkodtak össze a tapasztalt keleti döntéshozók, hogy az európai egység ne jöhessen létre ellenük. A kötet a török-velencei háborúnak is elsőrangú forrása, hiszen a követségek a történelemben mindig a kémkedés melegágyai voltak. Természetesen emellett, mivel Miksa császár egyben magyar király is volt, rengeteg adat található benne a török-magyar végvidék történetéhez. Az állandó csetepaték eljutottak II. Szelim, de főként Szokollu Mehmed nagyvezír udvarába is, ahol állandó feszültségforrás volt, melyeket mind a követség, mind a porta igyekezett a diplomáciában a maga javára fordítani. Röviden: a két kötetes monumentális kiadvány kiváló munka, amelyet sokáig használ majd még a történelemtudomány. Még sok ilyet!

10/10 pont

Számvéber Norbert: Páncélosok a Felvidéken

Keszthely: PeKo, 2026

2. kiadás

508 oldal
A könyv nem első kiadás, mégis új könyvnek mondható, mert a 2008-as kiadáshoz képest a PeKo által idén kiadott verzió duplájára hízott tartalmában. A feldolgozás a Felvidék Magyarországhoz 1938-ban visszacsatolt déli részének páncélosütközeteit mutatja be elsősorban az Ipoly és Komárom között 1944 decemberétől 1945 márciusának végéig, komoly mélységben. Szokás szerint kiváló kötet jött ki Számvéber Norbert tollából, hatalmas forrásmennyiség feldolgozásával mindkét/három – szovjet, német, magyar – oldalról. Ugyan egy senki vagyok, hogy tanácsokat adjak, de néhány megjegyzést azért megkockáztatok a hétköznapi olvasók érdekében. Egyrészt talán célszerű lenne, az egy eseményről szóló forrásokat néhol jobban összedolgozni – Számvéber inkább egyes jelentések adatait közli egymásután – mert így többször ugyanazt az eseményt olvashatjuk, némileg más-más verzióban. Ez nyilván egy gyorsabb és egyszerűbb megoldás, de valakiknek zavaró lehet, hogy a nyilvánvalóan ugyanazon eset – mondjuk, hogy az egyik alakulat benzin helyett dízelolajat kapott – pár oldallal odébb újból megtörténik, vagy hogy egy település az X. oldalon német kézre kerül, majd pár oldallal odébb még küzdenek érte, vagy újfent elfoglalják a németek, mivel ekkor a szovjet forrás alapján meséli el ugyanazt. Persze, ha valaki képben van, követi a leírást térképen, és érti a feldologzás logikai menetét, akkor nem fogja összezavarni. Az új, 2026-os kiadás nagyon szép, védőborítós, keménykötésű, plusz a képanyag, a csatolt kimutatások nagyot dobnak az egészen, a mellékelt kiszedhető - szovjet - térképről nem is beszélve. Annyi negatívum még, hogy meglehetősen sok elírást fedeztem fel benne, lemaradt a szóvégi betű, vagy egy-egy szó nem tökéletesen lett elválasztva, ilyesmik. Jellemzően a jegyzetekben volt ilyen, talán az kevésbé gondosan lett átvizslatva. Összességében egy igen jó kötet, amely alapmű lesz jó ideig e térség II. világháborús eseményeihez

9/10 pont