Szeretjük őket:

2022. február 24., csütörtök

Gyorsötletelés az orosz-ukrán háború kapcsán

Gyorsötletelés az orosz-ukrán háború kapcsán


Ha őszinték vagyunk, keveset lehet tudni a harcokról, az információk (és dezinformációk) mozaikdarabkák csupán szétszórva a földön, anélkül, hogy a teljes kép, de akár csak az események fő körvonalai kirajzolódnának. Annyi biztosnak tűnik, hogy az ukrán légvédelem és légierő megsemmisültnek tekinthető délutánra. Innentől kezdve a légifölény orosz részről teljes. 

Mi lehet Putyin célja Ukrajnában, mely területeket lenne logikus megszereznie?

Alighanem ezt az ukrán haderő ellenállóképessége dönti el. Azt a mai akció volumene miatt alighanem kizárhatjuk, hogy csak letörni akarja az ukránok katonai erejét, így szinte biztosra vehetjük, hogy minimális célja a két "népköztársaság" területének bővítése, s azokat kitolja az eredeti megyehatárig. Most az sem tűnik valószínűnek, hogy ennyi lesz csupán.
Amennyiben látványosan összeomlik az ukrán harci morál, akkor Putyin nyilván nagyobbat szakít belőle magának. Európával és az USA-val szemben így is, úgy is gazdasági szankciókkal kell számolnia, mondhatni ilyen szempontból neki  már mindegy. Igazából bárhol megállhat a két megye határai és a Dnyeper között. 
Katonastratégiai szempontból a leglogikusabb az lenne, ha a Dnyeper mentén kettészelné Ukrajnát (Harkov-Dnyepropetrovszk irányú szárazföldi támadással), ezzel biztosítva egy könnyen védhető természeti határt, és a Kelet-Ukrajnában lévő ukrán erők utánpótlási vonalának elvágását, gyakorlatilag bekerítve azokat. Ezt kiegészítheti egy-egy mellékes támadás a Krímből a Dnyeper mentén északnak, valamint a szeparatisták nyugati irányú offenzívája.
Nagyjából ez a terület amúgy is egybeesik az Ukrajnai hagyományosan oroszpárti részeivel. Ez az elképzelés persze azzal számol, hogy Oroszország bekebelezne ukrán részeket, ami lehetséges, de nem biztos forgatókönyv. A másik egy ukrán bábállam létrehozása, de ehhez mondjuk kellene Kijev és erre alkalmas és képes ukrajnai politikai elit. Utóbbi elighanem rendelkezésére áll. 

Jól lehet látni a 2014-es parlamenti választás térképén, mely régiók (világoskék színnel) szavaztak az oroszpárti Ellenzéki blokkra (EB):

A 2014-es ukrán parlamenti választás 
(forrás: innen)

Meglehetősésen élesen kirajzolódik a keleti térség, éppen a Dnyeper vonaláig, s éppen ez az a térség, amely szinte mindig az "oroszpárti" elnökjelöltre is szavazott. 2019-ben jóval kisebb térségben nyert az EB:

A 2019-es ukrán parlamenti választások térképre vetítve
(forrás: innen)

A térképeket összevetve lehet látni, hogy az Ellenzéki blokk teret veszített 2019-re, ennek okát most ne részletezzük, nyilván lehet, hogy a lakosság a kormánypárt felé fordult önszántából, mint ahogy az is, hogy célszerű volt nem az oroszpárti csoportra szavazni a nacionalista ukrán politika miatt. Mindenki döntse el, maga! Részleteiben azonban továbbra is erős oroszpárti elkötelezettség mutatkozik a Dnyepertől keletre, a 2. helyen mindenhol az EB végzett 2019-ben is, ahol nem nyert. Erős kettős identitás van a Dnyepertől keletre, ahol az emberek jelentős része kétnyelvű, és könnyen lehet a ma oroszából a holnap ukránja és fordítva. Ezt lehet mondani köpönyegforgatásnak, de etnikailag megoszlott vidékeken mindig ez szokott lenni hatalomváltáskor. Kolozsvárnak 1910-ben a népszámlálás szerint 82%-a vot magyar, 1930-ban csak 46%-a, majd a Második bécsi döntés után megint visszakúszott 88%-ra. 
Az ukrán politikai törésvonal régóta itt húzódik. Nézzünk csak meg még pár választási térképet:

Az ukrán elnökválasztás 2004-ben: narancs - Juscsenko, kék - Janukovics
(forrás: innen)

Az ukrán parlamenti választások eredménye 2007-ben
(forrás: innen)

A 2010-es ukrán elnökválasztás térképe: pink - Tyimosenko, kék - Janukovics
(forrás: innen)

Az etnikai/nyelvi arányok Putyin részéről könnyen magyarázhatóvá is tehetnek egy ilyen megoldást.

Ukrajna nyelvi megoszlása 2001-ben 
(Forrás: innen)

Jól látható, hogy a lakosság a 2000-es évek eleje óta olyan szinten megosztott, hogy borítékolható volt a probléma eszkalálódása, és a 2014-es máig titokzatos eseményeket követően a törésvonalak már áthidalhatatlanok lettek. 
Mindkét oldal érthető módon cselekszik. Az ukránok, nyugatiasabb életmódra vágynak, az orosz a sajátjaihoz húz (az USA pedig saját geopolitikai érdekei mentén játszik). Nehéz megmondani, honnantól volt kódolva a konfliktus a térségben, 1991-től, 2004-től, 2014-től, vagy akár 1918-tól? Végső soron mindegy. A háború nem jó opció, sem Oroszországnak, sem Európának, és főleg nem Ukrajnának. Mert ebben a háborúban ezek a felek biztosan nem nyernek. Ukrajna biztosan nem nyerhet, Európa biztosan nem tudja könnyen pótolni az orosz energiahordozókat, Ukrajna pedig a háborút minimum egy évtizedig nyögni fogja a területi veszteségeket nem is számítva. 

Ukrajna katonailag a legtöbb, amit elérhet, hogy kellően megnehezíti az orosz ékek útját, ha azok megindulnak a fő célpontjaik (elsősorban Harkov, esetlgesen Kijev) felé. Amennyiben az ukrán haderő képtelen lesz komoly ellenállás tanúsítani a szárazföldi támadással szemben, én arra tippelnék, hogy az orosz csapatok a Harkov-Dnyepropetrovszk-Dnyeper vonalon fognak megállni. Ez egy viszonylag könnyebben védhető, szilárd határ, habár a két város közötti szakasz mentes földrajzi akadályoktól. Az oroszoknak itt biztosítani kellene nyugatról a két említett város közötti fontos utakat.
Ebben az esetben kétségtelenül számolni kell egy jelentős menekülttömeggel, azok bizonyosan nem maradnak a térségben, akik az elmúlt 8 évben diszkreditálták magukat a helyi orosz lakossággal szemben, s sok ukkrán is nyilván fél az új hatalomtól. Érthető okokból és joggal félve.  
Azt hiszem kulcskérdés lesz egy ilyen nagy volumenű offenzíva esetén, hogy mi történik elsősorban Harkovban. Amennyiben nem sikerül könnyen bevenni előbbi várost -márpedig ez milliós város, és nem lehet a levegőből bevenni-, akkor nagyobb esély van arra, hogy az oroszok kisebb eredményekkel is megelégedjenek. 
Lehet-e Kijev célpont? Lehetni lehet, de szerintem egy szárazföldi támadás az ukrán főváros ellen nem túl valószínű. Ugyan csábító célpont Fehéroroszország felől, ahonnan elég közel van, de ha valamit elszántan védenének a védők, akkor az feltehetően Kijev. Itt ráadásul aligha lehetne számolni komoly orosz szimpatizáns tömegekkel. 

Így hirtelenjében ennyi jutott eszembe. Aztán lehet, mire lenyomom az Enter-t, már meghaladták az események a "papírra" vetetteket. 


Utóirat (este, a többit délután írtam):

Nem gondoltam volna, hogy ennyire merész hadműveletre kerülhet sor, mint Hosztomel repülőterének elfoglalása.... Úgy látszik az orosz hadvezetés egészen magabiztos, különben érthetetlen lenne a Kijev melletti Hosztomel repülőtér elfoglalása légiszállítású csapatokkal. Ez természetesen azt is jelenti, hogy gyakorlatilag nincs ukrán légvédelem már. A Csernobilt az iménti órákban elfoglaló csapatok alighanem oda tartanak. A Kijev környéki ukrán erőknek addig kellene visszafoglalni a repülőteret, amíg meg nem érnek északról a desszantosokat  felmentő csapatok, de ilyen ukrán akciónak nem mutatkoznak jelei. KIjev elfoglalásának csak egy célja lehet, Ukrajna teljes legyőzése. Jogosnak látszanak azok a megfigyelések, amelyek egy új oroszbarát kormány létrehozását vetítik előre Kijevben... Úgy látszik teljes győzelemre tör.

2022. február 18., péntek

A jó, a szöszi és a csöppet sem csúf: Avagy a Witcher Netflixes adaptációjáról

A jó, a szöszi és a csöppet sem csúf

Avagy a Witcher Netflixes adaptációjáról



Valaha rég egy messzi-messzi galaxisban (na jó, az egy másik, és teljesen tönkretett sorozat...) már írtam a Vaják első részéről, és akkoriban említettem, milyen bensőséges kapcsolat fűz minden idők legjobb számítógépes játékához a Witcher 3-hoz (azóta sem überelte semmi, még az egyébként remek Life is Strange: True Colors sem). Rajongásom azóta mit sem változott, legfeljebb kiegészült a könyvsorozat iránti rajongással. Mára minden kötet megjelent magyarul Sapkowski sorozatából, s kiolvasva ott figyel a polcom igen előkelő helyén az íróasztalom felett, kisebb nyújtózkodással bármikor elérhető magasságban. Mivel az elmúlt két hétben végignéztem a Netflix adaptációjának második évadát (ez elsőt meg újra), ideje egy kis könyv- és játékélmény utáni sorozat-beszámolónak. A filmsorozatról fogok tehát írni, de kicsit összevetve az elődökkel (hozzáteszem: én mind a könyveket, mind a játékot az eredeti kánon részének tekintem, ami nem teljesen korrekt, de hát néha szét sem tudom már választani őket...).

A Witcher eredeti történetéről nem fogok regélni, azt olvasni, játszani (végül, de utolsósorban pedig nézni) kell. A Netflix műve tulajdonképpen Andrzej Sapkowski fantasyját követi fő vonalaiban. A sorozat finoman szólva csapongó, ez részben fakad a könyvek szerkezetéből, de egy kissé talán túl sokat is akartak beleszuszakolni egy-egy epizódba a Netflix mágusai. Időnként úgy érzem, gyorsabban haladunk a történettel, mint az ideális lenne. Egyszerre akar túl nagy szerepet rakni a politikai intrikákra, a személyes drámákra és az adrenalinban gazdag akciókra. Az első évad történetileg talán kissé összeszedettebb és érdekesebb volt mint a második (ami furcsa, mert az első évad készült a novellafüzérnek tekinthető 1-2. könyvből, míg a 2. évad a Tündevér című regényből). Ezzel szemben az első nyolc rész igencsak "fapados" volt látványban a második szezonhoz képest. Igen, a látvány fontos a számomra. Egy fantasy vagy történelmi film során mára nem elég a jó sztori, bár természetesen nékülözhetetlen. Legyen látványos! Kétségtelenül elkényeztettek az utóbbi évtizedekben, de vágyom a monumentális jelenetekre. A soddeni csata éppen ezért nem tetszett az első évad végén. Azon túl, hogy eléggé átírták a könyvek csataleírását, a nilfgaardi hadsereg igencsak nyomorúságos volt. Állítólag az első évad 10 millió dollár/rész költségvetését 50%-kal megemelték a 2. évadra, és ez látszik is a kosztümökben. Sokkal színesebb lett az egész. A helyszínek látványosabbak, a gyertyákkal megvilágított jelenetek káprázatos hangulatot teremtenek, a városokról készült óriástotálok monumentálisabbá teszik a történéseket. Külön öröm volt látni Tatát az első évad 5. részében (Yennefer és Geralt első találkozója!), és bár tudtam, hogy jelentős részben nálunk forgatták, de felismerni egy-egy pontos helyszínt mégiscsak külön bónusz élmény.

Sapkowski művének legfőbb ereje azonban - a kreatív történetmesélés mellett - az erős és izgalmas karakterfelhozatal, és ez igaz volt a CD Projekt játékára is. Mindegyik fő- és mellékszereplő igazán eredeti alak, önálló karakter, azonnal felismerhető, szerethető. Mennyire megy át ez a filmsorozatban? Hát számomra elég egyenetlenül.
Első hallásra meglepett annak idején, hogy Geralt of Rivia szerepére Henry Cavillt - alias Supermant - választották, de elég hamar megnyugodtam, mert láttam benne a potenciált, ami képes visszaadni a vaják zord, szófukar alakját. Hát nem csak, hogy sikerült, de egyenesen brillírozik benne! Cavill hangja borzalmasan jól illik a szörnyvadászhoz, a keddi előadásomhoz szívesen kölcsönkérném... Geralt nem egy bonyolult figura, ő a sorozat bölcs vadembere, jellemfejlődése minimális. Cavill egyszavas tőmondatai tökéletesek, játéka nagyon markáns és férfias, nem játsza túl. Már nem tudnék elképzelni mást a helyén. Be kell látnom, tökéletes választás volt! 
Ciri castingja kapcsán annak idején sokan morogtak a Witcher-fanok közül, mikor kifejezetten kisebbségi színészt kerestek - erre vissza fogok térni! - és szerencsére végül nem is merték meglépni ezt a minden ízében indokolatlan dolgot a Netflixnél. Így Cintra trónörökösének és Geralt nevelt lányának megformálása Freya Allanre esett. Az első részek nem győztek meg, de ahogy előrehaladt a történet, egyre jobban meg lettem elégedve. A kiscsaj ráérzett a karakter ízére, kifejezetten jól játszik, a második évad végére egymaga lopja el a show-t a többi színész elől. Kiváló Cirilla Fiona Elen Riannon lett belőle. Repülj, fecske!
Mi a helyzet a könyv/játék univerzum egyértelműen legtündöklőbbb ékkövével, Yenneferrel? Anya Chalotra nekem nem volt elég "yenneferes" kezdetben, de neki is sikerült valahogy meggyőznie. Akadnak a karakterében érdekességek, gyakorlatilag egy teljesen más Yennefer az övé, mint a hihetetlen önbizalmú eredeti karakter. Itt egy sokszor hezitáló, bizonytalan, érzelmes nőt kapunk, aki nem mellesleg nagyon dögös. Szívesen lennék az öltöztetője, de alighanem rontana a sorozaton, mert a tényleges öltöztető igencsak kiemelkedő munkát végzett, s a kosztümök, amiket a színésznő kapott meseszépek. Külön dicséretes, hogy megtartották a lila szemeket és a sztenderd Yennefer jellemzőket (orgona és egres, fekete-fehér göncök)... 
Nagyon tetszett még Calanthe királynő személyiségének bonyolultsága, amit jól adott vissza Jodhy May. Az eleinte nagyon pozitív szereplőnek tűnő erős nőként kirajzolódó kép a részek során fokozatosan alakul át, amit nagyon ügyesen vittek végig az alkotók.
A legnagyobb negatívum nálam egyértelműen a Triss Merigoldot játszó Anna Schaffer. Egyszerűen nem alkalmas a szerepre. Nem a színészi kvalitásaira gondolok - az nem derült ki -, hanem mert Triss Merigoldot nem tudja megformálni. Figyelem, szexista megjegyzés következik, de nem tudom másként megragadni a fő problémámat! Trigger Warning! 3...2...1... Felkészültél? Egyszerűen nem elég szép hozzá. A prózában gesztenyebarna/vörösesbarna, játékban jellegzetesen fehérbőrű és vörös Trisst akkor sem képes jól visszaadni, ha a 2. évadra látványosan igyekeztek "Merigoldosabbá" tenni, mivel ez képtelen elvárás egy dél-afrikai anyától származó hölgy esetében. Ennél még talán az is jobb lett volna, ha nem próbálkoznak ezzel az utólagos "javítgatással". Ikonikus szereplőt nem lehet így átszabni, mert akik ismerik az alapművet, nem fogják szeretni.


És itt át is kötnék a szokásos problémára, amely már minden film/filmsorozat esetén előjön manapság: a politikai korrektség jegyében alkalmazott rasszi kvótákra! Van-e szükség egy lengyel szerző által írt közép-európai/szláv mitológiából táplálkozó sorozat esetében színesbőrű színészekre? Szerintem nincs, s annál inkább nincs, mert maga a történet egyébként éppen olyan értékek mellett teszi le a voksot, amikért ezzel az erőszakolt PC kvótával akarnak kiállni! Magyarán értelmetlen. Csak ugye Sapkowski az elfogadásért vívott harcát tündékkel és törpökkel írta meg, nem bőrszínekkel, szájbarágósan... Értem, hogy ennek felfogásához bizonyos belátással kell bírni, de akkor is fájdalmas... Úgy látszik erre Hollywood nem tartja képesnek az embereket efféle asszociációra, és kötelezően bele kell tenni a százalékokat. Húsz éve A gyűrűk uránál még volt erre lehetőség. Micsoda idők, micsoda erkölcsök! Talán igazuk van. Amerikaiak készítik a sorozatot, sok pénzt beletolva, tehát okés: legyen, ahogy akarják! (Bizonyára, ha majd egy ausztrál őslakosok mitológiájából táplálkozó történetet filmesítenek meg, cserébe lesz benne kvótafehér... Ugye???) Ettől függetlenül a feketévé változtatott szereplők nem sokat lendítenek a történeten. Dara - aki a Netflix kitalációja, nyoma sincs könyvben - tökéletesen felesleges, színtelen-szagtalan és gáz, akár a szén-dioxid. Látszólag fontosabb szerepe ellenére Istredd nekem simán csak unalmas, ellenben potenciálisan sokkal ütősebb szerepet kapott egy Cassie Clare nevű afrobrit hölgy, de a Witcher-univerzum talán legizgalmasabb varázslója, Philippa Eilhart egyelőre csak egy röpke cameo-t kapott, s most bontogatja szárnyait (hahaha). Közben eszembe jutott még egy gyenge alakítás, pontosabban nem passzoló alakítás. A regénysorozatban kulcsszerepet játszó Vilgefortz eljátszását kár volt egy a Szulejmán sorozatba passzoló keleti szépfiúra bízni, ennyi erővel a történetbe fölöslegesen beleszőt "fire fucker" - jellemző, hogy a nevére nem emlékszem - jobb lett volna. A kisebbségi szekció legszínesebb színész tagja Mimi NdiweniMivel Fringilla Vigot jelentősen előléptették a könyvekhez képest, van lehetősége megmutatni, mire képes, és az utolsó előtti részben (S2E7) van egy nagyon klassz jelenete, ami igazán szemet szúró... Benne van lehetőség. A tündevonal (Francesca Findabair, Cahir és társai) ellenben egyelőre nem sokat ad a dolgokhoz, ahogy a szörnyek sem. 
Lehetne még karaktereket elemezni, de olyan sok van - talán kissé túl sok is -, hogy kifogyna a tinta a szövegszerkesztőből. 

Az akciókat annyira nem favorizálom, de mondjuk az utolsó rész a megszállt Cirivel elég brutális és látványos volt. 
A zene erős - de nem kiemelkedően és messze nem Ramin Djawadi-szintje -, Jaskier (akinél nem tudom megszokni, hogy a lengyel nevét kel használni, nem a Dandeliont vagy Kökörcsint) kapcsán szépen simul a történetbe. A Toss A Coin To Your Witcher-t nem sikerült túlugrani az új évadban, bár azért az sem egy Light of the Seven. Apropó Kökörcsin! A bárd karaktere nagyon jó, kellően idegesítő, piperkőc,ám kedves vagyis tökéletes. Az is ötletes, hogy időnként már-már rocksztárként alkalmazzák a készítők a részekben. De ha már Trónok harca! A párhuzamok óhatatlanul szembeszökőek, Calanthe ablakon való kiesése egy az egyben lekopírozta Tommen Baratheon halálát. (Arról nem is beszélve, hogy az 1992-es Az utolsó mohikánban ő átsza Alice-t, aki leugrik a szikláról, hogy kitoljon Maguával!) Epikusság tekintetében egyelőre nem vetekszik a Trónok harcával a sorozat, pedig akár lehetne úgy is. Az alapanyag adott. Erre a legjobb példa szerintem a 2. évad 1. része, amely az A Grain of Truth címet kapta. Ez voltaképpen egy Szépség és a szörnyeteg feldolgozás Sapkowski első vajákos könyvéből, amelyet átalakítottak némiképpen. A novellák kiválóan használhatók egy-egy rész alapanyagáúl, akár töltelékrészként. Ez a kedvenc epizódom eddig, amely kellően szép, elgondolkodtató, ugyanakkor félelmetes is volt egyben. 

Összességében inkább vagyok elégedett, mint nem, ez pedig nem is rossz eredmény Netflix sorozat esetén nálam. Jöhetne már végre a 3. évad... 

8/10 pont


U.i.:
A komoly rajongói bázisra szert tett fantasy univerzumok nagyon érzékenyek, saját világgal, népekkel, mitológiával és szokásokkal bírnak, amiket nem nagyon lehet, s pláne nem érdemes abajgatni. Éppen nagy a felháborodás a rajongók között A gyűrűk ura Amazonos sorozatelőzménye miatt, amely fekete szakáltalan törpékkel, rövidhajú fekete tündékkel és amazonként viselkedő Galadriellel sokkolta előzetesében a fanokat. Nem tudom, miért akarják megerőszakolni Tolkien világát, inkább találjanak ki valami újat helyette, amibe annyi PC-t és faji kvótát raknak bele, amennyit csak akarnak... Ehhez képest a Witcher egyenlőre teljesen elfogadható.


2022. február 15., kedd

Előadás: "Attila király földje" - Kettős honfoglalás(ok)

 Előadás: "Attila király földje" - Kettős honfoglalás(ok)



Jövő héten különösen nagy és kemény fába vágom a fejszémet, mert olyan témát igyekszem boncolgatni idei első ménfőcsanaki előadásomban, amely alighanem a legnehezebb lesz az elmúlt 15 év minimum 100 előadása közül. A nehézségét a téma megközelíthetőségének összetettsége, s eseménytörténetileg nehezen megfogható volta adja, valamint az az érzelmi töltet, amely minden őstörténeti témánál igen erős. A "Kettős honfoglalás" leginkább László Gyula nevéhez köthető, de már az előadás címében is igyekszem jelezni, hogy nem elsősorban ennek elmondásáról, elmagyarázásáról lesz szó. Először is annak az érvelésnek, melyet László Gyula alkalmazott, néhány pontja ma már nem áll meg az azóta lefolyt kutatások függvényében, ellenben új tények merültek fel, amelyek mintha viszont erősítenék az elképzelést. Másodszor nem László volt az első, aki a magyarok többszöri bejövetelével számolt, hiszen már a középkori magyar krónikák úgy tudták, hogy őseink többször is bevonultak a Kárpát-medencébe, sőt a székelyek, amely Attila király népe volt, már itt várták Árpádékat a honfoglalók bejövetelekor. Ezen túl Nagy Géza régész a XIX. század utolsó évtizedében több művében is László Gyulához hasonló következtetésre jutott, de egyfajta kettős bejövetellel számolt Makkay János vagy Hölbling Tamás is a XXI.  század elején. 
Nagyon nehéz előadás lesz - már most érzem -, mert egy olyan hipotézisről kell beszélni, amely jelen állapotában bizonyíthatatlan, és amely erősen megosztó. Van, akiknek már túl sok, míg másoknak meg túl kevés. Ennek ellenére úgy gondoltam erre rá kell szánnom egy ismeretterjesztő előadást, mert azt látom a kutatások irányából, hogy a történelemtudomány sok képviselője mintha egyre inkább erre fele haladna sok szempontból. Bár a magam véleményét sem szándékozom a végén említés nélkül hagyni, az előadás elsősorban a kettős honfoglalás elméletét kialakító problémákat igyekszik bemutatni, és ez alapján elgondolkodásra késztetni az érdeklődőket. Majd meglátjuk, mekkora sikerrel... 

Minden érdeklődőt sok szeretettel várunk 2022. február 22-én, kedden 17:30-kor a ménfőcsanaki Bezerédj-kastélyban!

Az előadás facebook oldala, amelyet folyamatosan aktualizálunk változás esetén:




Legutóbbi online megtekinthető előadásaim:





2022. február 4., péntek

Lezuhant amerikai bombázó Kapuvár mellett és Varga Annus tragédiája

Lezuhant amerikai bombázó Kapuvár mellett 
és Varga Annus tragédiája


B-24-es Liberatorok Pozsony felett 1944. június 16-án 
(forrás: wikipedia)

Időnként az ember fájó és élő tragikus esetekkel találkozik, ha történelemmel foglalkozik. Szomorú dolog belegondolni, hogy fiatal férfiak estek el háborúban, de még borzalmasabb, amikor ártatlan civilek, pláne nők és gyerekek lesznek áldozatai háborús cselekményeknek. Anyai dédapám öccsének, Turner Kálmán egykori tábori katlikus lelkész főhadnagynak, gartai majd rábapordányi plébánosnak második világháborús jegyzetfüzetei a Don-kanyarban vezetett naplóján kívül tartalmaznak még háborúval kapcsolatos jegyzeteket. Egyik ilyen feljegyzés igencsak szomorú történéshez kapcsolódik, a kapuvári Varga Anna és édesanyjának halálához. Turner feljegyzése jó eséllyel Varga Anna temetésen hangozhatott el 1944. június 27-én, de az egészen bizonyos a szövegből eredően, hogy aznap fogalmazta meg. A zárómondatok alapján feltehetően talán éppen ő temette el Varga Annát. Mivel Turner szentbeszédei, melyeket a kapuvári iparos lányok Mária kongregációnak tartott szintén ebben a noteszben szerepelnek, közvetlen e feljegyzés előtt, s Varga Anna kongreganista volt, adja magát, hogy a leányzó ennek tagja lehetett, s Turner innen ismerte már korábban. 

Röviden a következő történt Turner feljegyzése szerint 1944. június 16-án:
1944. június 16-án Kapuvár fölötti légicsata során lezuhant egy amerikai bombázó a település határában, ahol éppen magyar földművesek kapáltak. A bombázó a földbe csapódott, s a robbanás során a szétfröccsenő égő üzemanyag beterítette a répaföldet kapáló 20. évében járó kongreganista[1] Varga Annát és édesanyját, Varga Mézes Lukácsnét. Mindketten szinte teljes testfelületükön égési sérüléseket szenvedtek. Szerencsére Anna húga, Róza szerencsésen megúszta az esetet, miután idejében észrevette a becsapódó repülőgépet.

Az eset nem ismeretlen a szakirodalomban, Ifjabb Sarkady Sándor megírta már 2004-ben megjelent művében.[2] Magam nem találtam online adatbázisokban magyar sajtóban megjelent más írást az eseményről, de tőle tudom, hogy az Új Sopronvármegye napilap az esemény másnapján (június 17-én) egy egész oldalt szánt az esetnek. Ez nem meglepő, tekintetbe véve a polgári áldozatokat és az eset propagandisztikus célból való felhasználhatóságát. Igazából azon csodálkozom, hogy a visszhangja relative csekély maradt. Sajnos a Magyar Elektronikus Könyvtár oldaláról eltűntek közben ennek a lapnak a digitalizált példányai, így nem tudtam még elolvasni a cikket itthonról. Sarkady erre a cikkre alapozva állítja, hogy Vargáné még aznap belehalt égési sérüléseibe, míg lánya 25-én 10:30-kor. Ezek az adatok tökéletesen egyeznek Turner leírásával, megerősítve rokonom leírásának hitelességét, és kölcsönösen erősítik egymást. 

A NARA MACRs gyűjtemény 5773-as számú jelentésének 2. oldala 
a 42-78104-es Liberatorról

1944. június 16-án a reggeli órákban az amerikai 15. légi hadsereg (15. AAF) 600 (vagy 658) bombázógépe repült be olaszországi támaszpontokról a Dunántúl fölé 290 vadászgép biztosítása mellett. Feladatuk a Pozsony és Bécs környéki olajfinomítók bombázása volt, melynek során mind oda, mind visszafelé Magyarország területe felett haladtak el. A pozsonyi Apollo olajfinomító bombázására indult Manduriából a 450. bombázó csoport (450th Bombardment Group) is, benne a 723. bombázó század (squadron) Liberatorjai. Közeledve Pozsonyhoz, heves légicsata alakult ki Sopron és Moson megye felett, mikor megjelentek a német Me-109-es és FW-190-es vadászgépek.[3] A 723-asok hadinaplója szerint 10-20 ME-109-es csapott le rájuk, de ennek ellenére a bombázást sikerült végrehajtaniuk. E harcok során német gépek lőtték le a 723. századához tartozó 42-78104-es gyártási számú B-24G típusú Liberatort Kapuvár felett, miután bombáit leszórta Pozsonynál és "hazafelé" indult.[4] Ez volt a század egyetlen aznapi vesztesége.[5] A National Archives and Record Administration (NARA) MACRs gyűjteményének 5773-as számú jelentése sok adatot szolgáltat a lelőtt gépről és egy térképet is közöl a bombázó becsapódási helyéről, amelyet Kapuvártól délre helyez el.

A Manduria repülőteréről felszálló B-24-es tízfőnyi legénységgel repült, pilótája a New York-hoz tartozó Baysideból származó Peter C. Koegel hadnagy[6] volt. Rajta kívül John E. Kane hadnagy másodpilóta, Joseph G. Collins hadnagy navigátor, Wallace D. Yancey hadnagy bombázótiszt, Renard G. Kampstra őrmester fedélzeti mérnök (akinek ez volt az első éles bevetése! - Ifj. Sarkady Sándor  Kamstrát ír alább említett művében, de mind a 450-esek honlapja, mint az eredeti amerikai jelentés Kampstrának írja), Melvin Harris őrmester rádiós, Irving B. Malawsky őrmester, Charles H. McClintock őrmester, Floyd K. Klock őrmester és Louis C. Hall őrmester tartózkodott a fedélzeten. 

A 42-78104-es Liberator legénységének fele. Balról jobbra: Kampstra, 
Kane, Collins, Koegel, Malawsky
(forrás: a 450th Bomb Group hivatalos oldala)

A gép lezuhanásáról két szemtanú számolt be 1944. június 18-án a csoport főparancsnokságán. Richard L. Theimer őrmester a következőképpen mesélte el az esetet:
„Csoportunk 1944. június 16-án bombázó bevetésen volt Csehszlovákiai célponttal. Mint faroklövész repültem a vezérgépen az első támadó egység bal alsó eleménél. Koegel hadnagy 42-78104-es számú gépe ugyanezen elemhez tartozott. Nem sokkal azután, hogy elhagytuk a célterületet, formációnkat német vadászok támadták meg. Koegel hadnagy gépe több vadászgép ismétlődő támadása alá került. Több találatot értek el, és a gép kiesett az alakzatból, veszítve a magasságából és a sebességéből. Pár másodperccel később három ember kiugrott belőle. Egyik ejtőernyő nem nyílt ki, de lehet hogy késleltetett nyitás volt. Miután a repülőgép megtett egy fordulót, láttam amint hat legénységi tag szabályos időközökkel kiugrott belőle. Rövid idő múlva az utolsó ember is kiugrott. A gép ezután zuhanásba ment át és földbe csapódáskor felrobbant. Az idő nagyjából 0825 volt.”
Leon M. Claverie őrmester, a másik tanú ugyanarról a gépről, pedig ezt vallotta:
„Csoportunk 1944. június 16-án bombázó bevetésen volt Csehszlovákiai célponttal. Mint alsó lövész[7] repültem a vezérgépen az első támadó egység bal alsó eleménél. Koegel hadnagy 42-78104-es számú gépe ugyanezen elemhez tartozott. A célponttól való visszaúton alakzatunkat német vadászgépek támadták meg. A vadászokból hat Koegel hadnagy gépét támadta. A gépet láthatóan eltalálták, mivel veszített a magasságából és kiesett az alakzatból. Nem sokkal később három ember ugrott ki belőle, azonban egyik ernyő nem nyílt ki. A gép tett egy fordulót, és hat ember ugrott ki belőle szabályos közökkel. A gép zuhanásba ment át és felrobban a földbe csapódáskor. Az időpont 0825 volt, a koordináták É 47º32’, K 17º00’.”
Térkép a MACRs 5771-es számú jelentésének 6. oldalán a gép becsapódási helyéről

Ezekben a beszámolókban - utólag kiderült - több hiba is volt. Valójában nem kilenc, hanem csak nyolc fő tudta elhagyni a bombázót ejtőernyővel (talán akit ki nem nyíló ernyővel kiugró személynek véltek, az nem ember volt, hanem valami kieső tárgy?). A gépen történtek rekonstrukciója a személyzet túlélő tagjainak elmondása alapján a következő lehetett:

A német gépek támadásakor a személyzet minden tagja a helyén volt. Klock volt az orrlövész, mögötte tartózkodott szintén a repülő orrában a bombázótiszt, Yancey és a navigátor, Collins. Hátrafelé haladva a két pilóta (Koegel és Kane) következett a fülkéjében, majd a szükség esetén a tetőn lévő géppuskát is működtető fedélzeti mérnök (Kampstra). A törzsben kapott helyett Harris, mint rádiós (neki kellett adott helyzetben az egyik géppuskát használni a törzsben), majd nem messze tőle a törzsben lévő lövész, Malawsky. McClintock és Hall őrmesterek a törzs alatti alsó „ball turret” lövész, illetve a faroklövész pozíciójában voltak. 

A pilóták helyzete a B-24-esben és kiugrásuk helye veszély esetén
(forrás: a 458-as BG honlapja)

Az első rácsapások során a német vadászgépek 20 mm-es lövedékei a Liberator törzsét érték. A becsapódó gránátok Harrist és Malawskyt is megsebesítették. Előbbit a combjánál (más leírás szerint a gyomránál) érte találat, amely során egy gránát gyakorlatilag letépte a lábát. Malawsky szintén a lábán sérült meg, de ő a bokájánál, meglehetősen súlyosan. A navigátort, Collinsot és a bombázótisztet, Yancey hadnagyot küldték hátra megnézni a sebesülteket, akik elsősegélyben részesítették őket. Ennek ellenére a nyilvánvalóan menthetetlen Harris hamarosan meghalt. A folyamatosan támadó német vadászok tüzében a gép képtelen volt tartani az alakzatot és lassulni, valamint süllyedni kezdett. Hamarosan világos lett, hogy a gép le fog zuhanni, és a személyzetnek el kellett hagynia azt. Ez a már halott Harris mellett Floyd K. Klock lövésznek sem sikerült, aki a repülőgép orrában tartózkodott immár egyedül, hiszen a navigátor és a bombázótiszt a sebesülteknél segédkezett. Úgy tűnik őt is találat érhette, mert meg sem próbált kijutni a gépből, és utoljára 10 perccel a pozsonyi bombázás után beszéltek vele a társak, ezt követően már nem jelentkezett be a rádióján. Ráadásul miután találatok érték az orrészt, többé már nem hallották, hogy géppuskázott volna. Hamarosan a bombatér és az egyik szárny lángba borult, majd a rádió is felmondta a szolgálatot. Koegel kiadta a parancsot a repülőgép elhagyására, és megszólalt a riadót jelző csengő. Valószínűleg két ütemben hagyta el a gépet a nyolc férfi, ahogy az előttük repülő Liberatorról Theimer és Claverie őrmesterek leírták, kettő (a ki nem nyíló ernyős alak vélhetően nem a legénység tagja volt, hanem talán valami kieső vagy kidobott tárgyat néztek el?) illetve hat fős csoportokban. Később a személyzetet fogságba ejtő német katonák és magyar rendőrök elmondták, hogy két megégett holttestet találtak a roncsok között. Ezek csak a már korábban meghalt Harris és a már becsapódás előtt valószínűsíthetően halott Klock maradványai lehettek. Az ejtőernyővel kiugrók közül a súlyosan sérült Irving B. Malawskyt, fogságba esését követően a kapuvári kórházba[8] vitték, lábát bokánál amputálták. Joseph G. Collins később azt írta, hogy 15 percen belül ugrottak ki, és mikor utoljára látta Malawskyt, az már súlyos állapotban volt. Yancey hadnagy úgy nyilatkozott 1946-ban, hogy oxigénhiány miatt nem nagyon tud visszaemlékezni az események menetére, csak arra, hogy kiugrott társaival és Kapuvár mellett[9] landoltak. A bajtársairól annyit tudott elmondani, hogy Malawskyt nem látta a kiugrás óta, amikor az a lábán már sérült volt. Kane-t, Collinst és McClintckot jó kondícióban látta utoljára 1945. május 14-én Le Havre-ban, míg Koegel hadnagyot 1945. május 3-án Németországban szintén jó kondícióban. Kampstrával és Hall-al 1944. július 1-jén találkozott legutóbb Budapesten. 
Az amerikai jelentés végén csatolva van egy német dokumentum, amely szerint 1944 júliusában Budapesten a fogságba esett hajózókat (a még kórházban lévő Malawsky kivételével) átadták a német hatóságoknak, akik pilóták számára kialakított hadifogolytáborba szállították őket Németországba. McClintock, Kampstra és Hall az úgynevezett Dulag-Luft-ba (Durchgangslager der Luftwaffe) került, amely Frankfurt am Main mellett feküdt, és Wetzlar tábor néven futott. A többi négy repülős (Koegel, Kane, Yancey és Collins) a Stalag-Luft 3 (Stammlager Luft III) nevű táborba került (Sagan, Szilézia), amely leginkább az 1944. március 24-i „nagy szökés”-ről ismert. Mind túlélték a háborút és 1945-ben visszakerültek hazájukba. A 450-es bombázó csoport hivatalos oldalán egyébként Kampstráról (aki 2004-ben még élt, és 2000-ben járt is Kapuváron) egy elég részletes életrajzot olvashatunk, fotóval. A két halottat, Harrist és Klockot a helyi római katolikus temetőbe temették egy 1945 augusztusi dokumentum szerint.

Még egy megjegyzés Turner flejegyzésének közlése előtt engedtessék meg! Turner említi, hogy az amerikaiak a békésen kapálók közé géppuskáztak. Ebben az esetben ez alighanem költői túlzás, nem valószínű, hogy a bombázók ilyet tettek volna, pláne amelyik éppen lezuhanni készül. Ugyanakkor tény, hogy az őket kísérő amerikai vadászgépek tettek ilyet több alkalommal is. Egy előadásom során - ha jól emlékszem, Koroncón - említettem, hogy a dokumentumok szerint 1944-ben egy kislányt lőttek le ilyen módon az USAAF vadászpilótái, mely előadás után egyik jelenlévő el is mesélte, hogy a kislány neki volt rokona. Ilyenek bizony előfordultak, ahogy Győr bombázása során a menekülő munkásokat is lőtték a vadászgépek. Tehát nagyon is indokolt volt a kapuvári földművesek félelme az amerikai gépektől, még ha ezúttal talán pont az elrejtőzés okozta a vesztüket. És érthető az is, hogy a kapuváriak a június 16-i eset után vadásztak az amerikai pilótákra, és sokkal jobb volt nekik rendőrkézre jutni, mint a helyi polgárokéba. 

Turner Kálmán plébános jegyzetfüzetének ominózus oldala

Turner Kálmán: Az első hősi halott kongreganista leány halálára
Varga Annus, 1944. június 25.

Azt hiszem ő az első a kongreganista magyar leányok között, aki a most dúló szörnyű háborúban ezt a nevet megérdemli. Pedig június 16-án reggel, amikor édesanyjával és testvérével a ragyogó tavaszi napfényben kapálni indult, bizonyára nem gondolt erre, hogy ő fogja ezt a nevet kapni. Hogy is gondolta volna, hogy a kedves madárdalt, amely a munkásember öröme, vidámsága, munkája segítője, a kapuvári határban is felváltja az ellenséges terrortámadó gépek félelmetes búgása.
A munka abbamarad! A magas gabonavetésbe bújnak, mert a gonoszok még arra is képesek, hogy a répa(?)kapáló békés magyarokat gépfegyverezik. Az ellenséges gépek zajába vegyül a légvédelmi ágyúk dörrenése, magyar és szövetséges vadászok gépfegyverkattogása. Támadjuk az ellenséget! Már itt is az eredmény! Egymásután kezdenek lemaradni az eltalált, füstölgő bombázók. És az egyik - milyen tragikus – estében felrobbanva szétfreccsenő benzinjétől meggyullad Vargáné és leánya, Annus. Rozika egy pillanatra felnézve elkerülte a veszedelmet.
De ott a kórházi ágyon, borzalmas szenvedések 9. napján lett igazán nagy Varga Annus kapuvári kongreganista. Édesanyjával együtt alig volt tenyérnyi hely a testükön, ahol ne égés lett volna. Anyja még aznap belehalt kínjaiba. Előtte meggyóntak, szentkenetet öntudatosan felvették.
Gyönyörű példái az anyai és gyermeki szeretetnek! Mindegyik a másikat sajnálja, mintha nekik nem fájna. Annus szenvedett tovább. Anyja temetése után, amikor meglátogatom: első szava nem a maga fájdalma, hanem az édesanyja: „Látja tisztelendő úr, elment az édesanyám!”
De ő még szenvedett. Szenvedett mindig mosolyogva. Nem is képzeljük, milyen kínjai lehettek. De ő mindig tudott mosolyogni. Minden segítséget megköszönt, s felejthetetlen mosolyával vigasztalt.
Fejénél kongregációs kék szalagja, rajta a Mária érem. Mellette rózsafüzére. A szűzanya gyermeke. A fájdalmas anya ad erőt neki? Talán az ő tekintete mosolyog vissza a szenvedések között? Takaróján fehér rózsa. Kongregációs társnői egymás után keresik fel. Tanulnak tőle, szenvedésben is Máriához hű maradni. (Eleven mártír, ahogy így nézem) Sajnos a szentgyónás után meg nem áldozhatott a gyakori hányinger miatt. De pár nap múlva pár órai szünetben mégis megáldoztatom, kanálban nyújtva az Úr Jézust. Milyen boldogság volt ez számára, hogy vele találkozhatott! „Nyugodt vagyok, legyen a jó Isten akarata!”
Halála előtt másfél nappal voltam nála utoljára. Öntudatosan beszélget. Megmondom, hogy sokfelé imádkoznak érte. Mosolyogva mondja: „Köszönöm szépen, tiszteletes úr!” S ma délelőtt betelt szenvedése, s délután szép csendesen kivitték a temetőbe. (Másik kongreganista esküvőre készül! Vajon melyikük boldogabb?) Tisztelendő nővérnek éjjel szenvedései közben így szólt: „Istenért, hazámért ajánlom fel szenvedéseimet.” És mosolygott hozzá.

És ma délután (június 27.) 4 órakor elkísértük utolsó földi útjára. Fehér ruhás kongreganista testvérei vállán kék szalagos leánytársai sorfala között tette meg ezt az utat Annusunk fehér koporsójában. Nem maradt szem szárazon. Vigaszunk: Ő bizonyára onnan felülről néz már, s talán ne is érte, de hozzá imádkozzunk testvérek, hogy áldozata ne legyen hiába Istenért, hazáért!
A 42-78104-es Liberator becsapódási helye kapuvári civilekkel
(forrás: 450th Bomb Group hivatalos oldala)

Jegyzetek:

[1] A Mária Kongregáció, katolikus hitbuzgalmi szervezet, amely kiemelt szerepet játszott a két világháború között a fiatalok lelki nevelésében.
[2] Sarkady Sándor: Légiharcok és légiesemények 1944-1945-ben Sopron vármegyében. Sopron: Edutech. 2004. p. 33-35
[3] Lásd a június 16-i eseményekre: Pataky-Rozsos-Sárhidai: Légi háború Magyarország felett. II. Bp.: Zrínyi, 1992. p. 58-62
[4] A repülőgépről és legénységéről az adatokat a NARA Missing Air Crew Reports (MACRs), 5773. jelentése tartalmazza.
[5] A század hadinaplója a következőképpen fogalmaz: „1944. június 16. A fiúk ma egészen Csehszlovákiáig mentek ma. Az ellenséges vadászgépek Koegel hadnagyot és legénységét fizették velünk árként.”. Lásd: http://www.450thbg.com/real/history/723/june44.shtml Letöltve: 2022. január 31.
[6] Tulajdonképpen „másodosztályú” hadnagy (2nd Lieutenant), ami a főhadnagy és hadnagy közötti rang, a gépen lévő összes hadnagy ebbe volt besorolva.
[7] „Ball gunner”, vagyis a Liberator törzse alatti forgatható gombtoronyban helyet foglaló lövész.
[8] Az amerikai jelentésben vegyesen írják Kapuvarnak és Kopvarnak.
[9] Nála éppen „Villages Kapvar”.