Amikor a kicsi Portugália nagy lett - Robert Crowley: Hódítók (könyvajánló)

Roger Crowley: Hódítók

Hogyan kovácsolta össze Portugália a történelem tengeri világbirodalmát

Budapest: Park, 2019
Fordította: Hegedűs Péter
501 oldal

„Szilaj gyönyörnek vége is szilaj,

Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor,

Mely csókolódzva hal meg.

A méz is csömörletes, mihelyt túlontúl-édes.” 

(William Shakespeare: Rómeó és Júlia)

Robert Crowley különleges történetmesélő. Eredetileg nyelvész és irodalmár, így képes volt arra, amire sok történelemprofesszor sohasem lesz: úgy festeni le egy történelmi korszakot avagy eseményt, hogy az világos, közérthető és ráadásul szórakoztató is legyen egyszerre. Ez persze a „tudományosság” rovására megy, de aki ismeretterjesztő köteteit olvassa, aligha fogja zokogva követelni a folyamatos hivatkozást és a jegyzetapparátust. Crowley elsősorban a tenger iránt vonzódik, könyveiben a tengeri birodalmak életét követi, így írt már a Velencei köztársaságról, Bizánc 1453-as elestéről, és a török-spanyol tengeri vetélkedésről a XVI. században. Most Portugália következett, amely mind közül talán a legmegdöbbentőbb történet, olyannyira, hogy csaknem a fantasy határait súrolja, s a mégis valóság volt egykor. 

Az utóbbi évtizedekben a spanyol és portugál felfedezőknek, hódítóknak nincs túl jó sajtójuk (ami aztán ilyenekhez vetet: lásd itt!). Még sajátjaik is hajlamosak úgy kezelni ezeket a bátor férfiakat, mint akik csak rosszat, szenvedést és halált hoztak a világra, sőt hobbijuk volt a mindennapos vérfürdő, ámbár ők maguk egyértelműen jónak hitték cselekedeteiket. Ezek a politikai törekvések, félremagyarázások a jelenben azonban teljesen történelmietlenek, és bár magam is indiánregényeken nőttem fel, s rendkívüli szomorúsággal tölt el, ha mondjuk az észak-amerikai törzsek sorsára gondolok, ez azért egy rendkívül leegyszerűsítő gondolatmenet. A portugál és spanyol konkvisztádorok nem voltak rossz emberek, de legalábbis semmivel sem voltak rosszabbak, mint saját koruk emberei más országokban, vagy akár a mi magunk itt és most. Természetesen önnön szemléletük és világlátásuk korlátai határolták be szempontjaikat és tetteiket, de ez mindig így volt és lesz. Ne feledjük el azonban, hogy az elképesztő teljesítmények nélkül, amiket az ibériai tengerészek produkáltak a XVI. században, teljesen más történelmünk lenne, s Európa sem lenne az, ami. Tökéletesen hiteltelen az a nézet is, amely gaz gyarmatosítókról és ártatlan vademberekről ábrándozik. Rousseau „nemes vadembere” sosem létezett - elég ehhez elolvasni Harari Sapiens-ét -, puszta fantazmagória. Afrika esőerdőiben, szavannáin vagy a távol-kelet dzsungel borította partvidékein portugálok nélkül is véres háborúk dúltak. A luzitánok ellenfelei sokszor maguk is rabszolgakereskedők, fejvadászok voltak, akik ugyanolyan kegyetlenséggel léptek fel ellenségeik ellen, mint a portugálok. Csak kevésbé határozottan és eredményesen. 

Félelemmel vegyes csodálattal olvastam a sorokat Crowley-nál Vasco da Gama, Alfonso de Albuquerque, Francisco de Almeida bátorságáról, eltökéltségéről és a mai kortól tökéletesen eltérő moralitásáról. Egyszerre vívtak szent harcot az Iszlám ellen - segítve közvetve hazánk harcát a török ellen -, küzdöttek hazájuk és királyuk dicsőségéért és persze saját erszényük megtöméséért, s mindezt legtöbbször teljesen gátlástalanul. Mert lehet gazembereknek tartani ezeket a sokszor valóban elképesztően könyörtelen férfiakat, de azt a bátorságot nem lehet nem elismerni, amivel nekivágtak az ezer veszélyt rejtő óceánnak, s néhány száz emberrel milliós birodalmakat igáztak le. Olyan világ volt ez, ahol a hajók élettartama alig pár év volt, és a tengerészeké talán még annyi sem. És még az is nagyon leegyszerűsítő, ha csak ennyit nézünk ki belőlük! Duarte Pacheco Pereira például egyszerre volt tengerész, hadvezér, földrajztudós, kozmográfus és természettudós, aki Brazíliától a Maláj-félszigetig járta a tengereket, s közben térképeket rajzolt, szélességi fokot számolt, leírta az indiai árapályok jellegzetességeit, és értekezést írt a csimpánzok eszközhasználatáról... 

Elképesztő már maga a tény is, hogy a másfél millió lakosú Portugália 10 ezer kilométer távolról(!!!) néhány száz - nagy ritkán 1000-1500 - harcossal háborút vívott a 200 milliós lakosú India államai ellen, és hatalmát ki is terjesztette rájuk! Ezt nem magyarázhatja egyedül a fegyverzetbeli különbség, hiszen az Oszmán birodalom és India egyáltalán nem volt e téren túlságosan elmaradva! A szívós eltökéltség, amivel ezek a keményszívű és edzett hajósok bírtak, minden akadályt elsöpört. Crowley könyve e bámulatos teljesítménynek adózik, bemutatja az időszakot, amely India 1498-as elérésétől 1521-ig, I. (szerencsés) Mánuel király haláláig tartott. A könyv nagyon olvasmányos - két laza délután elolvasható -, a felhasznált irodalom jó támpont további kutatásokhoz a laikusok számára, s még egy név- és tárgymutatót is kapunk. Ennél jobb kezdet pedig nem kell! E téma amúgy is meglehetősen alulprezentált a magyar ismeretterjesztő irodalomban, s pláne az utóbbi évtizedekben ritkán szenteltek könyveket a földrajzi felfedezések korának. A fűszerek utáni hajsza, a keresztes háború iránti eltökéltsége tette naggyá Portugáliát. Ahogy a nagy költő Luis de Camoes is megírta: „Ha a világ nagyobb lett volna, a portugál kalandorok akkor is felkeresik minden zugát.”A portugál világbirodalom aztán amilyen hirtelen emelkedett fel, olyan hirtelen bukott alá, és bukása is ott indult, ahol annak idején elkezdődött az aranykor. 1578-ban Marokkóban a Három király csatájában az addigi legnagyobb portugál hadsereg teljes vereséget szenvedett, s maga a portugál uralkodó, I. Sebestyén is életét vesztette. 

A kötet Crowley korábbi magyar kiadásaihoz hasonlóan védőborítós kötött kiadásban jelent meg, amely elég jó minőségű. Azt mondjuk sosem szerettem, ha a védőborító alatt - amely bizony, eltűnhet, megrongálódhat - csak egy színtelen borító van, és sajnos most is ez a helyzet. Tipográfiailag érdekes a kiadás, a betűtípus kissé vékony, halovány, de szép (talán ránézésre Garamond). A fordítás gördülékeny, jó olvasni a magyar sorokat is, és nem emlékszem anakronizmusra a szövegben, ami történelmi ismeretterjesztő köteteknél elő szokott azért fordulni. Szép és jó kiadás ez. 

Összegzés: 

Egy remek könyv, érdekes témáról, amelyet bárki kezébe vehet úgy is, hogy semmit sem tud Portugália történetéről, vagy a földrajzi felfedezésekről és a korai gyarmatosításról. Ajánlott a témában való elmerülést ezzel kezdeni, mert bizonyosan nem fog csalódni az érdeklődő, hisz telis-tele jó történettel, érdekes karakterrel. Természetesen az ismeretterjesztő stílusnak megvannak a korlátai, de a magyar piacon így is bátor és helyes döntés volt kiadni ezt a Crowley könyvet is. 

Pontszám:

Kilenc karavella a tízből. 

9/10 pont 

Kardos József hadnagy első világháborús fényképei, 1. rész

Kardos József hadnagy első világháborús fényképei 

1. rész: 1914

A gyermek Kardos József édesapjával, 1906-ban

Bár elsősorban nem fotókat gyűjtök, hanem írott dokumentumokat, de sokszor egy-egy fénykép ugyanolyan izgalmas történetet mesél el, mint egy naplóbejegyzés. Az első világháború különösen érdekel, hiszen Magyarország, mint egy nagyhatalom - nem és nem, ez nem tévedés! - egyenjogú fele vett részt, és katonái igen komoly teljesítményt nyújtottak minden hadszíntéren a kínai Csingtaotól Palesztínán át a Piavéig. Az osztrák-magyar hadsereg kiváló alakulatokkal rendelkezett, s egyenrangú ellenfele volt minden ellenségének, bár természetesen megvoltak a maga hibái és hiányosságai. A nemrég birtokomba kerül fotóalbum annyiban különleges, hogy egy hegyivadász hadnagy, Kardos József világháborús tevékenységébe enged bepillantást, aki az orosz fronton szolgált 1915-16-ban. Kardos Józsefről sajnos nem sokat sikerült kiderítenem. Van a csomagban egy fotó édesapjáról (1867-1937), de sajnos név nélkül, és 1937. VII. 21-i elhalálozási dátuma sem hozott közelebb a megoldáshoz, hogy őt vajon hogy is hívták. 

Kardos édesapja (1867-1937. VII. 21.)

A fiatal Kardos József nőrokonai társaságában 1905 körül

A fiatalkori fényképek, s a frontszolgálatok és tisztképző iskolák közti szünetekben készült fotók alapján pár dolog azért rekonstruálható. 1892-ben született Budapesten. Igazi érdekesség volt számomra, mint futballfanatikusnak az az 1910-ben készült fénykép, amely egy eddig számomra ismeretlen egykori budapesti focicsapat tagjaként ábrázolja Kardos Józsefet. Az 1910-11-es bajnokság során a IV. osztályba sorolt "Kéve" Sport Egyesület 1910. június 12-én játszott a Kecskeméti Atlétikai Club ellen, s 6-0-ra kikapott a korabeli hírlapok szerint.

A budapesti "Kéve" SE Kecskeméten járó csapata, 1910. június 12.

Kardos az ülő sorban balról az első. 

1912-ből már egy sokkal elegánsabb Kardos néz ránk, a korabeli pesti divat szerint panamakalapban, csokornyakkendővel. A vélelmezhetően tehetős polgári családból származó Kardos, láthatóan adott magára.

Kardos (balról) két barátjával, 1912. július 1-én

Egy elegáns úr civil ruhában

És egy másik

A következő képek már a bevonulást megelőző napokban készültek a budapesti Angol Parkban. A későbbi Vidámpark helyén lévő népszerű Angol Park sörözők és varieték tömegével biztosította a szórakozni vágyó budapestiek számára a helyet, s éppen valamivel korábban nyitott ki.  

Kardos egy ismerősével az Angol Parkban, 1913. augusztus 20.

Ugyanott, ugyanakkor, ugyanazzal.

1913-tól egyéves önkéntes a császári és királyi 1. tábori vadászzászlóaljban, ami azt jelenti, hogy legalább középiskolai végzettséggel bírt. Az egyéves önkéntesség rendszere afféle tartalékos tisztképzőként funkcionált, s lehetőséget biztosított az iskolázott fiataloknak, hogy ezzel váltsák ki katonai szolgálatukat (nyerhettek vele 1-2 évet), illetve ha ízlett nekik a szolgálat, tisztté válhattak. Kardos 1913 szeptember-októberében kerülhetett Innsbruckba, onnan küldte első egyenruhás fényképeit szerelméhez, Könnyű Katóhoz Felsőgödre.

1913. X. 29-éről fennmaradt egy levelezőlapja, mivel a fotóalbumba beleillesztett fénykép hátoldalán van:

„Levelét éppen most(?) kaptam meg, tehát 23-tól 29-ig volt úton. Hallatlan. A túloldalon küldöm az egész itteni társaságot. Hogy megismerhessen, megkereszteltem magamnak, éppen nekem is rettentő fogfájásom volt, amit természetesen a képen is meg lehet látni. Megbocsásson, hogy most nem írok többet, de szombaton esküszünk, s nincs egy szabad percünk. Addig azonban ne írjon, amíg az én levelem meg nem kapja. Kezeit csókolja: Józsi.”

Az innsbrucki társaság, 1913. október 20.

A szöveg a hátoldalán: "Katókám! Sokat-sokat gondolok Magára és szeretettel üdvözlöm. Józsija."

Kardos 1913. október 29-én hazaküldött képeslapjának első oldala...

(amely láthatóan ugyanaz, mint az előző, felül kissé megcsonkítva az album kedvéért) Baloldalt X-el jelölve Kardos József

és annak hátsó oldala Könnyű Katóhoz írt "jelentésével".

(szövegét feljebb begépeltem)

A kép hátoldalán a szöveg:

Tóth Árpád, Steiner Richárd, Kardos J. Csiky Béla, Molnár Franci, Lukács

[191]3 X. 10. Innsbruck

Ezek szerint hősünk október 29-hez egy hétre, következő szombaton, 1913. november 5-én tette le a katonai esküt Innsbruckban, és került ahhoz az alakulathoz, amelyhez tudomásom szerint a világháború során végig tartozott, a császári és királyi 1. tábori vadászzászlóaljhoz (k.u.k. Feldjägerbattailon Nr. 1). Az 1-es vadászok csehországi alakulat volt, amely 1808-ban alakult, s 1882 óta Theresienstadt/Terezín volt a kiegészítési körzete. Az 1-es vadászok legénységét 2/3-ad részt szudétavidéki németek, 1/3-részt csehek alkották, s csak nagyon kevesen - elsősorban tisztek - voltak más nemzetiségűek. A zászlóaljnak pusztán a kiegészítése zajlott Theresienstadtban, maga a zászlóalj aktív állománya Tione di Trentoban, Tirolban (ma: Dél-Tirol, Olaszország) állomásozott. Mindenesetre Kardos mint egyéves önkéntes nem az alakulatához csatlakozott, hanem képzésen vette részt tisztjelöltként. 

1914 februárjában még mindig Innsbruckban tartózkodott, legalábbis barátnőjéhez küldött levelezőlapját Muttersból, Innsbruck mellől küldi. A kép azért is érdekes, mert havas tájon, hegyi környezetben mutatja a tisztképzésen részt vevő csoportot. Két megegyező képeslap maradt a gyűjteményben erről, melyből egy lett hazaküldve, s az a fotóalbum számára oldalain lefaragva maradt fenn, míg a másik a túloldalán üres, csupán helyszínt és dátumot tartalmaz. A Katóhoz írt szöveg olvasható része így hangzik:

"[...] felvonás -hogy ne mondjam [...] - úri életünkből, hóval és [...]mással dekorálva. Egyéb - [...] tegnap hoztak Kameradschaft [...] fényesen sikerült. - a napok - [Nem tud]ok nagyon hosszan írni! Kezeit csókolja: Józsi."

A Katóhoz 1914. február 18-án elküldött képeslap 

A lap hátoldala.

A teljes fotó. Hátoldalán: "1914. II. 7. Mutters"

Jól megfigyelhető a speciális hegyi felszerelés 

A március is Innsbruckban találja Kardost, csoportkép készül két társával, akik szintén egyéves önkéntesek az 1-es vadászoknál. 

Három magyar vadász. Innsbruck, 1914. III. 1. 

Balról: Milch Béla, Kardos József és Döme Béla

Pár hónapos ugrás következik a fotókban, A következő pontosan datálható fénykép 1914 június 23-ról jön, mindössze öt nappal a világháborút kirobbantó szarajevói merényletet megelőzően. A képből mindjárt három is fennmaradt a gyűjteményben, tulajdonképpen aprócska képeslapok, melyek közül egyik sem lett elküldve. Hátoldalukon rövidke bejegyzés, melyek közül a legérdekesebb az, amely leírja, pontosan mit is ábrázol:

"Az 1-es tábori vadászzászlóalj önkéntesei: Chityl(?), Beba, Döme, Lorenzi, Kardos, Domek, Hönich, Milch, Tóth, Molnár, Csiky, Eberle, Neckars, Vogl, Minks, Gasselwer, Heinrich, Lipcsey. 1914. VI. 23-án a tionei gyakorlótéren. Kardos." 

Az 1-es vadászzászlóalj egyéves önkénteseinek csoportképe, 

Tione, gyakorlótér - 1914. június 23.

Kardos tehát átkerült a zászlóaljához júniusra a dél-tiroli Tionéba. Tionéból van még egy fénykép, pontosabban két egyforma kép (egyik szintén körbenyírt). A két kép hátoldalán más-más dátum áll (június 25. illetve 27.), de egyiket alighanem hazaküldte, s a 27-e inkább a postázás dátuma lehet. 

Ebéd kiosztás Tionéban, 1914. június 25-én.

Kardos a házat támasztja a legszélén 

Júliusban egy másik tiroli városból "jelentkezik", Schwazból. Valami tiszti továbbképzésen vehetett részt, mert az itt készült fotók hátoldalának tanúbizonysága szerint igencsak vegyes csoport tagja volt, amely mindenféle egység egyéves önkénteseiből állt. Kardos merev gallérján két csillag figyelhető meg, így ekkor tizedes volt. Az is látható, hogy az ilyen tanfolyamokon a magyarok összetartottak, s egymás társaságát keresték.

Schwaz, 1914. július 2.

Csoportkép Schwazból, 1914. július 21.

Az előző fotó hátoldala nevekkel és alakulatokkal.
Kardos J. (1. vadászzászlóalj.), Herceg (36. gyalogezred), Sárkány Misi (59. gyalogezred), Vida László (59. gyalogezred), Milch Béla (1. vadászzászlóalj), Dr. Kardos Elemér (59. gyalogezred), Nemes Emil (12. vadászzászlóalj). Tóth Dezső (12. vadászzászlóalj)

Az utolsó vidám napok - Schwaz, 1914. július 24.

Pár nappal a még bohóckodásra is alkalmat adó schwazi szép napok után már sokkal komorabb képen néz ránk vissza három vadász. Kardost a mozgósítást követően Cretoban találjuk, augusztus 3-án legalábbis a dél-tiroli településen készíti következő fotográfiáját két bajtársával. 

Dél-Tirolban a mozgósítás napjaiban - Creto, 1914. augusztus 3.

Sajnos ezután űr következik a biztosan datálható fényképekben. Az 1. vadászzászlóalj a XIV. hadtesthez tartozó 8. gyaloghadosztály részét képezte, amely az orosz frontra vonult fel, s novemberben már biztosan ott harcolt, Sandomierz környékén. Nem tudom, hogy Kardos követte-e a csapatokat, s pusztán hiányoznak az ekkor készült fotók, vagy esetleg őt egyéves önkéntesként beiskolázták valahova újfent. Az biztos, hogy a csillagok szaporodtak a gallérján. Az 1914. november 29-i veszteséglajstromon (22.o.) aztán a következő olvasható (az adatért köszönet Kajon Árpádnak, mert nekem elkerülte a figyelmemet): 

"Kardos Josef, Unterjäg., FJB Nr. 1, 2. Komp., krank, vereinsSpit. in Tabor" 

Vagyis Kardos József tizedes ekkor a zászlóalj 2. századához tartozott és mint beteg felkerült a lajstromba, s Taborba (Cseho.) került kórházba. Ez érthető is, hiszen csehországi alakulatban szolgált. Hogy ott meddig volt, azt nem tudom jelenleg, fotók nem készültek róla, vagy legalábbis nem maradtak fenn a nálam levők között. 

Az is tény, hogy az 1915 áprilisától újra datált fotók a Kárpátokban készültek az április-májusi támadó hadműveletek során. Néhány dátum nélküli fotót még nagy biztonsággal 1914-re tudok tenni, de pontos hely és dátum nélkül, így ezekkel zárom az első közlést.

Kardos József tizedes (vadászoknál: unterjäger) - 1914, nyár-ősz

Kardos József, mint hadapród, 3 csillaggal - valószínűleg 1914 vége

Kardos József - már zászlós rangban - szerelmével, Könnyű Katóval
1914-15 körül

Kedvenc képem. Az 1-es vadászok egyik szakasza, 1914 június-július 

Innen folytatjuk hamarosan, most már a kemény hadi időszakkal 1915 tavaszán a Kárpátokban.

Megvalósíthatatlan álomból megvalósuló rémálom - Varga Lajos: Kényszerpályáról tévútra, Szociáldemokraták a Tanácsköztársaságban

Varga Lajos:

Kényszerpályáról tévútra

Szociáldemokraták a Tanácsköztársaságban

Budapest: Napvilág, 2019

523 oldal

„A bolond azonnal üt. A bölcs mosolyog, figyel és tanul. Aztán üt.”

(Joe Abercrombie: Az uralkodó)

A magyar bolsevikok bolondok voltak. „Munkásököl, vasököl, oda üt, ahova köll!” - hirdette a régi rákosista szlogen, ám ez az ököl a történelemben sokkal inkább a szélrózsa minden irányába hadonászott, akár egy kezdő bunyós a ringben. Benedek Szabolcs proletárdiktatúra idején játszódó regénye után visszatérünk a 101 évvel ezelőtti vérvörös eseményekhez egy újabb könyvajánló erejéig, ám Varga Lajos könyve nagyon más, mint az említett már-már lektűrnek mondható könnyed regény. Itt ugyanis kifejezetten politikatörténetről van szó, s a Tanácsköztársaság eseményeit, döntéseit, vezetőinek cselekedeteit a szociáldemokraták nézőpontjából mutatja be, olyan részletességgel, amennyire csak a források lehetővé teszik.

A monográfia időben lineárisan haladva veszi sorra az eseményeket, indulva 1919. május 20-án, mikor is bizonyos Fernand Vix francia vezérkari alezredes Károlyi Mihály (nép)köztársasági elnöknek átadta nevezetes jegyzékét, amely már vizuálissá tette a jövendő Magyarországának mélyen igazságtalan új határait, s amely gyakorlatilag minden magyar számára elfogadhatatlan volt. Ez Károlyi wilsonista - s kezdetben teljesen naiv pacifista - reményeit végleg széttépte, mint márciusi bárányfelhőket a viharos északnyugati szél. Bár később Károlyi megmagyarázta egy amerikai kommunista lapnak, hogy szándékosan adta át a hatalmat a bolsevizmusnak, ez nem volt igaz, csak mentegetni akarta, hogy valójában csúnyán kijátszották. Ám nem csupán őt. Károlyi abban bízott, hogy a Berinkey-féle koalíciós kormány után színtiszta szociáldemokrata kormány alakul majd. A szocdemek - akiket sokszor hajlandó vagyok magam is egy monolit tömbként kezelni -, megosztottak voltak a kérdésben. Kunfi Zsigmond azt javasolta, hogy ne mondjon le a koalíciós kormány, mert ha a kommunistákkal egyeznek meg bármi módon, az egy lassú átsimulást fog jelenteni az orosz típusú bolsevizmus felé. El kell ismerni, hogy a szocdemek között voltak nagyon jó megfigyelők, akik úgy vélték a kommunistákkal való megegyezés évtizedes munkájukat teszi semmivé. Figyelmet érdemel Garami Ernő, aki kerek perec megtagadta, hogy a kommunistákkal bármilyen formában együttműködjön, s kijelentette, hogy most tesznek mindent tönkre, amit negyedszázados szakszervezeti munkával pártja felépített. Mindkettejüknek igaza volt. Azonban a pártban voltak olyanok, akik nézetvilágukban inkább voltak kommunisták, mintsem szociáldemokraták, s részben saját vezetőik háta mögött megállapodtak Kun Bélával arról, hogy a két munkáspárt együtt fogja irányítani Magyarországot. Varga könyve számtalan érdekes politikai vitát vesz végig, hogy mikor melyik szocdem politikus az egyes kérdésekben milyen álláspontot képviselt, s kiderül ezekből, hogy nem lehet egy kalap - micisapka - alá besorolni a személyeket, s aki egyik kérdésben mérsékelt álláspontot alakított ki, az lehetett egy másik téma esetében teljesen egy platformon a legvörösebb bolsikkal.

A kötet sajnos nem szentel annyi figyelmet a honvédő háborúval kapcsolatos eseményeknek, mint a politikai taktikázásnak, de ezt aligha róhatom fel a szerzőnek, hiszen nem is ezt tűzte ki célul. Itt azért meg kell jegyezni, hogy a kötetben sem utal semmi arra, hogy a Vörös hadsereg politikai vezetése nemzeti célokért küzdött volna, ahogy elég gyakran hiszik. A Tanácsköztársaságnak sok katonája valóban azért küzdött, mert látta, hogy az Antant teljesen méltánytalan határokat akar a magyar nemzetre kényszeríteni, de a proletárdiktatúra vezérkarától ez teljesen idegen nézet volt. Nem mertek még mérsékelten nemzeti jelszavakat sem zászlóra írni, attól tartva, hogy ez ellenük dolgozhat. A propaganda teljesen szocialista vonalon haladt, a politikusok pedig saját Tanácsköztársaságuknak igyekeztek visszaszerezni területet, s hajlamosak voltak lemondani is azokról, ha a szent cél - azaz: a proletárdiktatúra „eredményeinek” megőrzése, és saját hatalmuké - megköveteli. Különösen figyelmet érdemel Varga elemzése a kötet 260. oldalán Kun Béla április 30-i békeajánlatáról, ahol nagyon jól nyomon követhető, hogy a proletárdiktatúra kényesen ügyelt rá, hogy még jogos nemzeti sérelmekkel se hozakodjon elő, és teljes mértékben a világforradalom és nemzetköziség oldalán álltak.

Varga Lajos nagy figyelmet szentel a megtorlás témájának is, többször közöl részletekbe menően adatokat a vörös terrorról, s azokat értékeli is. Rendkívül kényes kérdés ez, hiszen időnként nehéz elválasztani a valóban terrorisztikus, megfélemlítő gyilkosságokat a szükséges rosszként elkönyvelhetőtől. Utóbbi talán furcsa tőlem, hiszen bevallottan nem szimpatizálok a Tanácsköztársasággal - családi indokból sem tehetem -, de azt azért el kell ismernem, hogy mondjuk a hadsereg esetében a dezertálókkal szemben fellépő intézkedést nehéz jogtalannak és értelmetlennek tartani, ellentétben az elrettentő példa gyanánt a főtéren felakasztott helyi elittel.

A monográfiának ugyan csak érintőleges szereplője Kun Béla, mégis számomra nagyon érdekes kép rajzolódott ki a külügyi és hadügyi népbiztosról annak oldalain. Kun kétségtelenül tehetséges ember volt, egyoldalú, de de jelentős műveltséggel. Ravaszsága lehetővé tette, hogy a két munkáspárt kisebbikének vezetőjeként is a Tanácsköztársaság tényleges vezetője lehessen, s időnként nagyon ügyesen manőverezett. Ugyanakkor a kommunistákra oly jellemző merevsége egyben a korlátoltság elképesztő jeleit mutatta időnként. Miközben képes volt Garamit, Kunfit, vagy Landlert átvágni, 1919. májusában például a pénz megszüntetése mellett tette le voksát, mondván ideje áttérni a közvetlen árucserére... Mert ugye 1919 májusában nem is volt fontosabb teendő! Sok eseteben Leninebb volt Leninnél, s semmilyen taktikai rugalmasságot sem tanúsított, ha valami ellentétben állt a marxista dogmákkal! Sima modorával sokakat elbűvölt, de kíméletlenségre is hajlott. Vérbeli kommunistaként gyűlölte a szakszervezeteket, s azok hatalmát állandóan igyekezett visszanyesegetni, már csak azért is, mert azok inkább a szociáldemokraták irányítása alatt voltak. A munkásoktól is meg kellett védeni a munkások államát ugyebár... Az meg már egészen nevetséges, hogy a két párt egyesítése után, mikor új nevet kellett kitalálni, Kun és a kommunisták a döntést gyakorlatilag Szovjet-Oroszországtól és a Kommunista Internacionálétól várták. Később ugyebár Károlyi Mihály és felesége is kapcsolatba került a Kominternnel, mint már írtam erről.

A mű tele érdekes adalékokkal a proletárdiktatúra működésének (vagy inkább: nem működésének) jobb megértéséhez. Kedvencem, amikor egyik vitában a kisipar kommunizálása miatt kialakult helyzetet elemezve egyik szocdem vezető megjegyzi, hogy a szocializálás előtt egy vízcsap megjavításának költsége 1.5 korona volt, azután pedig 16-18 korona. Hiába, no! Jól hangzik a kommunizmus egészen addig, amíg nem megy át gyakorlatba.

A kötet kiadása nagyon tetszik. A Malevics-féle szuprematista stílus (Kassák Lajos) tökéletesen leképezi azt a kifordult világot, amelyet a kommunizmus eljövetele a világra erőltetett. Modernnek, dinamikusnak, újnak akart látszani, amely mást mondd, mint a régi világok avítt művészete. Csak az nem derült ki soha, mi az a más, s pusztán a kuszaság látszik. A Napvilág könyve ezen kívül is szép munka, tartós kötéssel, s tipográfiailag, helyesírásilag is megfelelő.

Összegzés:

Varga Lajos kötete nem félálomban történő olvasásra való, minden oldalon koncentrálni kell, mivel kemény és alapos elemzés egy párt végvonaglásáról. A szociáldemokraták zömének jó szándékát nem kívánom kétségbe vonni, az elveszített világháború után komoly szociális válság volt az országban, amely ráadásul külpolitikai válsággal együtt következett be, s gyakorlatilag megoldhatatlan krízist hozott. A kényszerpálya, melyet a marxizmus - mert bizony a magyar szocdemek zömében azok voltak - dogmatikája kijelölt, lehetetlenné tette a pártvezetők helyzetét. Egységes munkásosztályban gondolkodtak, miközben az nem volt egységes. Egységes marxizmusban gondolkodtak, miközben a kommunisták maguknak akarták a hatalmat. Varga Lajos szépen vezeti le, hogy a jobbra irányuló törekvés egy-egy rossz döntéstől mennyire elferdülhet, s miként lehet megvalósíthatatlan álomból megvalósuló rémálom.

Kilenc sarló a tízkalapácsól.

9/10 pont