Bár a terv az volt, hogy egy Tanácsköztársaság korát boncolgató kötettel folytatom a könyvajánlókat, de a Koronavírus kissé felborította a terveket, és az előadásaim is elmaradnak a tavasszal nagy bánatomra. Mindenesetre a könyvtárosok - ellentétben egyes feltételezésekkel - továbbra is dolgoznak, így most egy a Győri Szalonba írt könyvismertetőmet osztanám meg a blogomon is, ahol egyébként is rendszeresen írok kis történelmi eseményekről.
Robert
Galbraith:
Halálos
fehér
Budapest:
Gabo, 2019
640
oldal
Eredeti
kiadás: Lethal White (2018)
Fordította:
Nagy Gergely
„-
Minden
kimondott és leírt szók legszomorúbbika a „volna” - sóhajtott
Psmith.”
(P.
G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez!)
Volna.
Csak az a „volna” ott ne volna. A Halálos fehér igazán jó is
lehetett...volna. Ám ne essünk kétségbe! Nem vágja ugyan földhöz
az embert, mint a 220 Volt (ami ma már ugye 230), vagy mint
gazdaságot a koronavírus, de azért rossz sem volt.
Robert
Galbraith, azaz J. K. Rowling tovább bonyolítja nyomozópárosának
életét Cormoran Strike sorozatának 4. részében (könyvkritikát az első részről írtam eddig csupán), s a kusza
fonalgombolyagot mindjárt ott kezdi el macskaként pofozgatni, ahol
a sorozat előző részében abbahagyta. Robin éppen férjhez ment,
miután túlélte az életére törő sorozatgyilkos esetét. Nem
vagyok oda az esküvős sztorikért. Legutoljára Mikszáthtól
olvastam egészkönyves esküvőleírást, s a 70-80 oldalas
Gavallérok annyira megviselt annak idején, hogy egy
évtizedre eltaszított egyik legjobb írónktól. Szerencsére itt
izgalmasabb események történnek, ez csupán keretbe helyezi a
művet, s nem maga a nősülés a sztori. Robin és Cormoran ismét
összeállnak, mint két kicsi... fakocka, s épületes nyomozás
veszi kezdetét, benne radikális baloldali anarchistákkal, kékvérű
miniszteri famíliákkal, s leginkább magánéleti problémák
garmadájával. A krimire időnként csak nagyon halványan
emlékeztető kötet sokkal inkább a kapcsolatok bomlásának lassú
és alapos pszichológiai leírása, mintsem egy noir bűnügyi
történet, amire egyébként a borító alapján számítana az
ember. A regény nagyon lassan bontja ki dögvirágait, a klasszikus
krimik esetében megszokottnál sokkal több mellékszállal
találkozunk, amelyek sokszor elvonják a figyelmet a ténylegesen
megtörtént bűnesettől. Messze nincs annyi feszültség, és
sötétség ebben a részben, mint mondjuk A selyemhernyóban
volt. Valahogy a krimikhez szükséges halálos fehéregyensúly
megbomlott, és eltorzította az összképet, a celluloid talán túl
sok és másféle fényt kapott. Sokkal kedélyesebb ugyanis a
Halálos fehér, mint a címe sugallja, és legalább annyira
személyes drámák összekapcsolt láncolata, mint amennyire bűnügyi
regény. Rowling egyszerre visz el minket az „arisztokrácia”
felületes látszatvilágába, és a lepukkant gyárvárosi kocsmák
poklába, hogy levonhassa a következtetést: az emberek ugyanolyanok
fent is és lent is, legfeljebb a problémáik természete más. Mint
zserbót a csokimáz, a regényt finoman humor lepi be, amely nagyon
angollá teszi az egészet, s ha valamihez nagyon ért írónőnk az
amúgy is a hangulatfestés, a Harry Pottert sem a történések,
hanem a megalkotott világ teszi olyan nagyszerűvé. A 2012-es
londoni olimpia, mint háttér úgy illeszkedik a kibontakozó
tragédiákhoz, mint 2020-hoz a kék szájmaszk. Egészen egyedivé
teszi, és ha hozzászokik az ember, kezdi megszeretni.
Ebben
a regényben - bár szerepe halványul -, még mindig Cormoran Strike
a Batman. Féllábú nyomozónk ugyan agyilag nem egy Poirot, és
inkább ide-oda rohangálással (bármekkora anakronizmusnak tűnik)
intézi az ügyeket, de továbbra is egy szerethető mackó, emberi
viselkedéssel és hibákkal. Ahol Batman nyomul, ott lenni kell
Robinnak is - ugyebár -, még akkor is, ha ezúttal nő, és a neve
tényleg Robin. Főhősnőnk kétségtelenül egyre jobban kilép a
főnöke köpönyege mögül, igazi cselekvő része az eseményeknek,
valódi hősnőként tör előre. Több szereplőt nem említek, mert
bőven akad belőlük, hiszen az egész regény egymásba fonódó
egyéni- és családtörténetek hálója. Jelenlétük inkább csak
háttérzaj. A regényt végig áthatja két főszereplőnk
munkahelyi és magánemberi életének furcsa piruettje, amely nagyon
esendővé és az olvasóhoz közel állóvá teszi őket.
Nyomozópárosunk egy furcsa pávatáncot lejt egymásnak, miközben
felgöngyölíteni igyekeznek több titkot is.
A
Gabo kiadása az előzőkéhez hasonló kötésben, s levehető
védőborítóval került a magyar polcokra. Nem kiemelkedő, de nem
is csúnya. Sajnos a többi részhez hasonlóan pár olvasás után a
kötés hajlamos vetemedni, úgy látszik képtelen a Gabo megfelelni
az igényeimnek... Biztos túl magasak. A borítókép egy
fradistáknak és ETO szurkolóknak imádnivaló zöld-fehér darab,
amelyen „nesze semmi, fogd meg jól”- alakok lépegetnek a brit
parlament épülete felé, bizonyára a Temze vizén lebegve.
Összegzés:
Egyértelműen
nem ez a legjobb Cormoran Strike sztori (az ugyanis nálam A
selyemhernyó), de ahogy haladtam előre a történetben - s
átléptem a 250. oldal környékén a bennem hömpölygő lélektani
Rubicont -, egyre jobban élveztem a világot, amit Rowling
összerakott nekünk. A színdarab díszlete szép volt, a szereplők
tették a dolgukat, a világítás rendben volt, csak a rendező nem
tudta valahogy tisztábbra, egyszerűbbre és rövidebbre fogni az
egészet. Ez a „volna”, ami bárcsak ott ne volna. Hét pont.
Hét
mankó a tízből
7/10
pont
www.moly.hu:
88%
www.goodreads.com:
4.24 pont