Szeretjük őket:

2016. április 22., péntek

Filmajánló: Jordskott (2015)

Henrik Björn:
Jordskott

(Jordskott – 2015)



Pár napja érdekes kérdéssel lepett meg az egyik könyvtárunkba járó iskolás. Igen, vannak ilyenek! Megkérdezte: mit csinál egy könyvtáros a hétvégén? Talán meglepő, de nem csak „könyvtároskodik”, vagy felolvasás tart az adott hét aktuális emléknapja alkalmából aktuális emlékülésen a szunyókáló munkatársaknak, hogy utána feláldozzanak közösen egy-két könyvrongálót a Pallasz Athénének szentelt házioltáron. Az olvasás árnyékában ugyanis olyan ténykedések is előfordulnak, mint: haverokkal sörözés, focimeccsre járás az öcsémmel, fényképezés, sőt! néha – de csak módjával - filmnézés! Igaz a televíziót gyakorlatilag sikerült negligálnom az életemből - akárcsak Angela Merkelnek a realitást -, de ma már az internet ezer lehetőséget nyújt. Bizonyításként tehát rendhagyó módon egy filmsorozatot ajánlok, a Jordskottot, melyre egy kedves skandináv krimi rajongó olvasó hívta fel a figyelmemet néhány héttel ezelőtt.

A Jordskott egy tíz részes svéd filmsorozat, melyet 2015-ben készítettek elsősorban a hazai közönség számára, méghozzá meglepően nagy sikerrel, hiszen az SVT-n [azaz a svéd nemzeti televízión] mintegy 1.4 millióan követték a velünk megegyező nagyságú piacot jelentő skandináv országban. Az annak idején – méltán - leszerepelt Marslakók az MTV-n mintegy 11-12 ezer főt tudott a képernyő elé csábítani. Mondjuk ennek a 11-12 ezernek alighanem egy 10 km-es uborkaszedő-verseny élő közvetítése is megtette volna.

A Jordskott történetének kezdetén Eva Thörnblad nyomozó éppen hazatér szülőfalujába, Silverhöjdbe, miután apja öngyilkos lett. Eva el nem múló sebként hurcolja magával lányának, Josefine-nak 7 évvel ezelőtti eltűnését. Ám nem csak apja temetése motiválja megjelenését a településen, ugyanis újabb gyermek eltűnése vonja magára a nyomozónő figyelmét. Mivel sohasem fogadta el a hivatalos verziót, mely szerint Josefine vízbe fulladt, nyomozásba kezd az új eltűnés ügyében, hátha az elvezeti lánya elrablójához. Ez az alapállás bonyolódik aztán az egész kisvárost felforgató eseménysorozattá, amelynek elsődleges mondanivalója az, hogy ha a természetet károsítjuk, akkor magunk alatt bökjük ki a gumi mentőcsónakot.

A sztori nem játszódik sok helyszínen, viszont a klasszikus skandináv vidék szépségét is szépen bemutatja, tavakkal, folyókkal, erdőkkel. Érdekesség, hogy bár Silverhöjd a valóságban nem létezik, de a jelenetek forgatási helyszínei igen, s egy meglehetősen szűk körben helyezkednek el a történelmi svéd kisváros, Sala környékén. Silverhöjdnek saját honlapja is van, amely bemutatja, hogy a film egyes helyszínei a valóságban hol is találhatóak meg. A térség éppen megfelelő egy drámai thrillerhez, kellően sötét, ködös és drámai. Talán ez is az oka, a skandináv bűnügyi regények diadalmenetének. A hely szelleméből, és a mitológiájából fakad.

Amitől azonban igazán jó a sorozat, az a színészek. Könnyen vagyok, mert egyiküket sem ismertem korábbi alkotásokból, ami nagyon hasznos. Szerintem egy új sorozat megér egy új színészgárdát. Ki ismerte a Trónok harca ma már sztárolt szereplőit annak idején? Jó dolog, ha az adott színészeket nem kötöm korábbi szerepeikhez, sokszor zavaró tud lenni. Például, ezért nem nagyon nézek magyar filmeket (meg azért, mert vacakok), mindig ugyanazt a 15 arcot kellene más-más szerepben látnom. Ebben a svéd gyöngyszemben minden a helyén van. Egyetlenegyszer sem téptem a hajam, hogy a szereplő hirtelen olyan dolgot tesz, ami ellentétben áll az eddigi felépített karakterével. A motivációk pontosak, mint egy lézeres műtét, a színészek sem kevesebbet, sem többet nem játszanak el annál, mint ami az adott szereplőtől elvárható. Minden alak árnyalt, érthető és szerethető. Kiválóan játszik a Göran Wass nyomozót alakító Göran Ragnerstam, a főszereplő Moa Gammel is szépen hozza Eva-t. Nagyon mély nyomot hagyott bennem az utolsó epizódokban fontos szerepet játszó Happy Jankell, akinek egy zavarodott, természetfölötti erővel megáldott/megvert emós-gót lányt kellett megformálnia. Elhittem róla, hogy az is. Nálam azonban a többszörös gyilkos Harry Storm a legerősebb alakítás (Villa Virtanen), akinek hátteréről nem tudunk meg túl sokat, múltja csak balladai homályból sejlik fel, de érezzük, hogy amit tesz, az indokolt, és komoly történések motiválják.  Nincs ördögi gonosz, sem angyalian jó. Egyszerűen mindenkivel szimpatizálhatunk valamiért.
Ugyanakkor a meglepetésekkel sem fukarkodnak az alkotók. Először is ott a misztikus szál, amelyet lassan fonnak bele a történetbe, s csak a felénél érezzük először azt, hogy a természetfeletti tényleg ott lépked Silverhöjd erdejében. A karakterek is rejtenek meglepetéseket, nehéz eldönteni kinek szurkoljunk. Tetszett az is, hogy nem próbálkoztak azzal, hogy a látvánnyal tegyék érdekessé a sorozatot, hiszen ekkora keretből ezt aligha lehetett volna hatásosan és szépen kihozni. Ehelyett a sejtetés és az elrejtés eszközeivel éltek. Bizonyára ki lehetett volna hozni valami másodvonalbeli CGI szörnyeket, de csak rontott volna a színvonalon. Akkor már jobb volt kihagyni.

Negatívum? Nem nagyon tudok mondani. A hollywoodi látványorgiákhoz szokott nézőknek talán kicsit vontatott, vagy ingerszegény lehet. Számomra a svéd nyelv (felirattal néztem, tudtommal nincs magyar szinkron) volt a leginkább zavaró, majdnem olyan csúnya nyelvnek találtam, mint a hollandot. Igaz, régen az angollal is így voltam, úgyhogy ez csak megszokás kérdése, és a 7-8. résztől már nem zavart annyira.

A sorozat költségvetése 8.8 millió euró volt, ami a mai napi középárfolyamon kb. 2.73 milliárd Forint, azaz durván két és fél Marslakók (1.14 milliárd Ft), vagy három és fél Kossuthkifli (816 millió Ft), esetleg kettő Kis Vuk (1.4 milliárd Ft. Ha belegondolok, hogy az utolsóként említett rajzfilm mindössze 73 perces, míg a Jordskott csaknem 10 óra a játékidő, akkor igen olcsónak mondható! Hogy hányszor jobb ezeknél a felsorolt magyar celluloidhulladékoknál, azt viszont meg sem merem kockáztatni… Ugyanakkor reménykeltő, hogy kellő ötlet, merészség, jó forgatókönyv és egy bátor castingos – aki mondjuk nem mellbőség, és ismeretség alapján választ – esetén aránylag kisebb összegből is ki lehet hozni valami egészen élvezhetőt. Próbáltam utánanézni interneten, hogy lehet-e remény második évadra, de eddig nem láttam biztató híreket. Kár, mert azért vannak elvarratlan szálak.

Aki szereti a feszült hangulatú drámát, némi krimi beütéssel és misztikummal, az bátran kezdje el a Jordskottot, mert megéri.

Pontszám:
Nyolc víziszörny a tízből.
8/10

IMDB: 7.3 pont



2016. április 11., hétfő

Könyvajánló: Arlidge - Ecc, pecc

M. J. Arlidge:
Ecc, pecc

(Eeny Meeny - 2014)

Budapest: Gabo, 2015. 393 o.


Régen volt már krimi a könyvajánlók között, hát íme: Ecc, pecc, te jöhetsz.

Arlidge regénye egy sorozatgyilkos utáni hajsza, amelynek tempója pörgős, folyton történik valami, nehéz letenni, és nem azért, mert beragasztózta valamelyik vicces kedvű olvasónk. Klasszikusan az „olvastatja magát” kategória. Néhány óra buszozás alatt kivéreztettem. Hogy akkor jó-e a könyv? Ha ezt tekintjük eredménynek, akkor feltétlenül. Ám egyáltalán nem érzem kiemelkedőnek, sőt helyenként kifejezetten furcsa pofákat vághattam olvasás közben, amikor végiggondoltam, mi is történik tulajdonképpen a könyv lapjain. Sajnos hajlamos vagyok az ilyenre. Mármint a fura pofák vágására. És a végiggondolásra is.

Történetünk kezdetén adva vagyon egy meglehetősen zavaros nyomozóhölgy, Helen Grace, aki gyerekkori traumájából kifolyólag egy szado-mazo verőlegényhez jár terápiára, hogy némi pénzért az jól megostorozza. Ennyi erővel sétálgathatna az egyik gettóban is, olcsóbb és ha akarja fájdalmat is beszerezhet. Vagy csak nézze az RTL Klubot. De oké, tegyük fel, hogy van ilyen! Helennek nehéz ügye akad, ugyanis egy különleges sorozatgyilkos grasszál a vidéken – pontosabban Southamptonban -, aki párosával kapdos el embereket, elmebeteg agyának kielégítése céljából. A két szerencsétlent aztán ama nehéz választás elé állítja, hogy vagy éhen halnak, vagy egyikük lelövi pisztollyal a másikat. Arlidge ezen ötlete nem új, gondoljunk csak a hasonló logikára épülő Fűrész sorozatra. A gyilkos az utasítást egy telefonon közli – szintén ugyanúgy, mint a később sajnos öncélú trancsírozásba fulladt filmsorozatban -, miközben ő meghúzódik az árnyékban, hogy találgathassunk, melyik szereplőnk is valójában a főgonosz. A menet a szokásos: egymás után hullanak a hullák (ott volt a postás, a rendőr, a villanyszerelő, a szomszéd, a gázos és a díjbeszedő…), s fognak mellé a rend éber őrei. Valahogy az egész regény számomra nem volt koherens. Az elfogott áldozatok heteket éheznek, mire valami történik velük, ellenben a nyomozás során nem érzékelem az időt így. Úgy éreztem Helennel csak pár napot töltöttem, míg az áldozatokkal hónapokat. Az író meg mintha nem tudta volna eldönteni, hány szereplő fejébe lássunk bele. Egyes szám első személyben kapunk minden csippcsupp szereplőt, ami öt-hat után elég zavaró. Néha azt sem tudtam, ki kicsoda hirtelen, és vissza kellett lapoznom. A regény végén aztán kapunk egy Deus ex machina megoldást. Ez utóbbi annyira volt indokolt, öngyilkos merénylőn az eljegyzési gyűrű.

A szereplőkről szólva. Tudom, hogy a modern XXI. század a jogászok és pszichiáterek kánaánját hozta el - meg is látszik -, de azért szívből remélem, hogy nem csak testi-lelki betegek alkotják a világot. Mert ebben a könyvben gyakorlatilag csak ilyet kapunk. Célszerűbb és olcsóbb lett volna az írónak, ha a sztori Lipótmezőn játszódik és mondjuk rájuk csukja. A nyomozónő ugyanis halmozottan hátrányos családból jött és szereti ha fáj, egy másik hekus korrupt, a harmadik meg alkoholista, a negyedik szimplán gyáva. Van aztán itt: székhez kötött autista lány antiszociális anyával; sósavmarta arcú lelketlen firkász, egymást rühellő aktakukacok az irodaházból, transzvesztita prosti, sima prosti. Szóval ugyanaz a problémám, mint „A lány a vonaton” esetében: nincs benne szerethető karakter, csak meggyötört nyomorék. Én nem várom el, hogy grállovag rohangáljon hercegnőmenteni ide-oda egy bűnügyi történetben, de azért néha igazán feltűnhetne egy-egy hétköznapi hátterű személy, akinek nincs világfájdalom a szívében, fecskendő a karjában, vagy kozmikus zűrzavar a fejében.

A legerősebb érzés, amit keltett bennem a regény, az az, hogy írónk az írás során találta ki mi is történjen, és a végén döntötte el azt is, ki legyen a gyilkos. Spoiler nélkül ez most nem megy, úgyhogy ugorjon a következő bekezdéshez, aki majd olvasni szándékozik a kötetet! Ha már az elején nyilvánvaló, hogy nyomozónőnk múltjához van köze a gyilkosnak, akkor miért nem kerül szóba – akár potenciális elkövetőként, akár áldozatként – a sztori legvégéig, hogy van egy testvére, aki pszichológiailag amúgy is terhelt? Aztán egy „profi” zsaru először legközvetlenebb társait (egyikük a szeretője…) vádolja meg árulással, és csak azután kezd el más lehetőségeket is számbavenni? Abszurdabb, mint egy L’art pour L’art társulat előadás. És sokkal kevésbé vicces. Nooormális? Meggyőződésem, hogy Alridge írta és írta a könyvet, majd a végén eszébe jutott, hogy hoppá, mindenkit kizártam a túlbonyolított klíséhalmaz során, nem maradt gyilkos. Na, jó, akkor legyen egy nővére is a nyomozónak, oszt ő jó lesz. Ezek után kétséges, hogy a sorozat (merthogy egy könyvsorozat nyitódarabjáról van szó), kézbe veszem-e.

A regény borítója tetszetős, engem is ez ragadott meg elsőre, a fehér alapon vörös vér elég drámai és vonzza a szemet. Ellenben a kiadás fizikai minősége egészen gyalázatos. Egy hónapos könyvtári lét, és két-három olvasó után olyan, mintha két hónapot töltött volna el egy unatkozó késes sorozatgyilkos társaságában, akinek egyetlen kaszabolnivalóként ez a regény jutott. Hullik ki belőle minden a belső tartalom, ami ugyan parádésan megy a véres fedőlapképhez, de hát 3 ezer forintért selejtet kapni, több mint kínos. Nem tudom, hogy gondolhatták ezt komolyan „Gaboéknál”. Egyértelműen a legpocsékabb kezembe került kiadás, a 2010-es blogindító „A leghosszabb hét” óta. Kézbe venni csak párnázott szarvasbőr kesztyűben ajánlott, úgy is óvatosan. Esetleg célszerű sterilszobában tartani, ott talán nem bomlik le magától.

Összefoglalva: Ha valaki egy véres, skandináv-jellegű, ám mégis némileg könnyedebb bűnügyi regényre vágyakozik, bátran vegye kezébe – kipárnázott szarvasbőr kesztyűben természetesen, lehetőleg gravitációmentes környezetben – az Ecc, peccet, mert ha nem agyalunk a tartalmán túl sokat, teljesen szórakoztató. Emellett Arlidge nem egy Nesbo, ahhoz nem elég sötét a sztori előadása a sok halott áldozat és emberi roncs ellenére sem, fondorlatosságban, ötletességben pedig olyan távol van egy Agatha Christie-től, mint Dzsihád Johnny a hurkatöltőtől.

Pontszám:
Hat ostorcsapás a tíz mazochistának
6/10

www.goodreads.com: 3.86 pont