Egy II. világháborús magyar kódrendszer

Egy II. világháborús magyar kódrendszer

A kémkedés története egyidős az emberiséggel, hiszen már Isten figyelte Évát, hogy mikor nyomja le Ádám torkán azt a fránya almát, ami miatt most kénytelenek vagyunk henyélés és paradicsomi sörözgetés helyett melózni. A civilizáció hajnalán, az ókori keleten kialakultak azok a hírszerző módszerek, amelyek a mai napig élnek, az ügynökök beszervezéstől a másik állam vezetőinek megvásárlásáig. Az asszírok voltak talán az elsők, akik ipari mennyiségben írtak jelentéseket a szomszédos országok belpolitikai és katonai helyzetéről, melyekből a mai napig fennmaradt jó néhány. Ezekről egyszer még biztosan fogok írni, hiszen például az európai nomádokról (kimmerek, szkíták) ezekben esik szó először. 

Most azonban a II. világháború egy aránylag egyszerű magyar kódjáról írok, melyet Ujszászy István ÁVH fogságában írt feljegyzéseiben találtam, amit a napokban olvastam. Ujszászy a magyar katonai hírszerzés feje volt, mint a vezérkari főnökség 2. osztályának vezetője 1942-ig, majd az Államvédelmi Központé 1942-44 között, így ha valaki érthette a magyar kémkedést a Horthy-érában, hát ő az. 

Ujszászy István (wikipedia) 

A 195. oldalon található egy - egyébként nyilvánvalóan hibásan közölt - ábra, amely egy hagyományos rejtjelezési eljáráshoz használt jelkulcsot mutat be. Az eredeti egy celluloid lap volt, melyen a következő kis ábra volt:

Ilyenekkel rendelkeztek mind a magyar hírszerzés beépített külföldi ügynökei, mind az itthoni hírt fogadó és azt elolvasni szándékozó kódvisszafejtők. Az adott hír elküldése így történt:

Mind az adó, mind a vevő félnek ismernie kellett, hogy a négy négyzet közül aznap melyiket kell használnia,  a bal felső (észak és nyugat határolta) I. vagy a jobb felső (észak és kelet határolta) II., avagy a bal alsó (dél-nyugat) esetleg a IV. (dél-kelet határolta) jobb alsó 25 betűből álló négyzetet.

Ez azonban még nem volt elég. Tudni kellett a kódolás irányát is, ami lehetett 8 féle: ÉNY, ÉK, DNY, DK, NYÉ, KÉ, NYD, KD. Elsőre bonyolultnak látszik, de valójában működése nagyon egyszerű, mint azt a példán látni fogjuk.

Az ügynök megfogalmazta magának a küldendő üzenetet. Ez legyen az, hogy a "a románok hatkor támadnak". Természetesen ékezetek nincsenek, így ezt kell elküldeni: "a romanok hatkor tamadnak". 

Legyen a megállapodás mára nézve II. (innen nézve jobb felső) négyzet és az irány KÉ azaz kelet-észak. Ebben az esetben az a- betüvel kezdődik az üzenet, mely egy két számból álló rejtjelet kap, kikeresve a II. négyzetben az a-t: 27. Azért 27 és nem 72, mert a mai irány KÉ, tehát először a keleti oldalon lévő számot írjuk le, majd az északit! Így tovább haladva az r-betű rejtjele: 58, az o-é: 61, az m-é: 54. 

Így az egész mondat a következő számkombinációval írható le:

27, 58, 61, 54, 27, 64, 61, 57, 34, 27, 94, 57, 61, 58, 94, 27, 54, 27, 68, 64, 27, 57.

Ezt a számsor a magyar hírszerzők ötös csoportokba írták össze és a végén, ha nem kerek, nullákkal egészítették ki. Azaz így nézett ki jelen üzenetünk a végén: 27586 15427 64615 73427 94576 15894 27542 76864 27570.

Ezt küldték aztán el valamilyen formában a magyar hírszerzésnek az ügynökök. A visszafejtés aztán megfordítva az eljárást könnyen megoldható.

A rendszer nem bonyolult, tulajdonképpen nagyon könnyen feltörhető - ismerve egy nyelv betűinek gyakoriságát - , ugyanakkor további kódolásokkal lehetett bonyolítani. Ujszászy emlékirataiban a Katalin néven keresztül mutatta be az eljárást, ami nem meglepő, tekintetbe véve, hogy Karády Katalin híres színésznőnk jegyese volt.

Ez a fajta sifrírozás nem újdonság, tulajdonképpen már a Kr.e. 2. században Polübiosz is ezt írja le munkájában, igaz görög betűkkel és a bonyolító 4 négyzetrács és 8 irány nélkül:

Polübiosz négyzetrácsa a görög abc-vel
(a görögöknek nem voltak számjegyei még, így azokat is betűvel jelölték, mint a rómaiak.)

Szóval nincs új a nap alatt még a kriptográfiában sem!

Mellesleg érdemes Ujszászy vallomásait minden II. világháború iránt érdeklődőnek elolvasni, tele van nagyon érdekes leírásokkal, még ha nem is mindenben megbízható egy ÁVO által felvett vallomás. Ujszászy sohasem került vissza jegyese karjai közé, ismeretlen körülmények között pusztult el a Szovjetunióban 1948-49 fordulója körül.

Felhasznált irodalom:

Vallomások a holtak házából. Ujszászy István vezérőrnagynak, a 2. vkf. osztály és az Államvédelmi Központ vezetőjének az ÁVH fogságában írott feljegyzései. Szerk.: Haraszti György Bp.: Corvina, 2007.

Hunok Marcellinus comes krónikájában

Marcellinus comes krónikájának

hunokkal kapcsolatos feljegyzései

Marcellinus comes (meghalt 534 körül) késő-római krónikaíró, aki Konstantinápolyban, jelentős forrásbázist felhasználva írta meg saját munkáját a keleti birodalomrészről. Krónikája a 379 és 534 közötti fontos eseményeket örökíti meg évenkénti bontásban és pontokba szedve. Itt most a hunokra vonatkozó adatokat szedtem ki belőle.

A felhasznált kétnyelvű (latin-angol) kiadás:

The Chronicle of Marcellinus : a translation and Commentary. Fordító: Briant Croke. Sydney: AAfBS, 1995.

[378.IX.1-379.VIII.31] 7. indikció[1], Ausonius és Olybrius konzulsága

1. Valens halála után az isteni Traianus városából Italica-ból származó Theodosius[2] tétetett a 39. császárrá Gratianus augustus által Sirmiumban[3] február kalendéja előtt 14 nappal [január 19.], hogy átvegye a birodalom keleti felének kormányzását. Ő egyedülállóan vallásos ember volt, a katolikus egyház hirdetője, kimagaslott minden keleti császár közül, kivéve versenytársát, Marcianust, aki a harmadik császárként követte őt.  

2. Ő [Theodosius] Az alánokat (Halanos), a hunokat [Hunnos], és a gótokat [Gothos], szkítia törzseit több csatában legyőzte.[4]

[405.IX.1-406.VIII.31]  4. indikció, Arcadius (6.) és Probus konzulsága

2. Radagaisus, a pogány és szkíta elárasztotta egész Itáliát 200 ezer emberével.

3. Uldin [Huldin] és Sarus, a hunok és gótok királyai azonnal legyőzték Radagaisust[5], fejét levágták, foglyaikat aranyért eladták.

[421.IX.1-422.VIII.31] 5. indikció, Honorius (13.) és Theodosius (10.) konzulsága

3. A hunok Thrákiát pusztították.

[426.IX.1-427.VIII.31] 10. indikció, Hierius és Ardaburius konzulsága

1. Pannoniát, melyet 50 éve a hunok tartottak, a rómaiak visszaszerzik.[6] 

[440.IX.1-441.VIII.31] 9. indikció, Cyrus egyedüli konzulátusa

1. A perzsák, a szaracénok, a tzannik, az isauriak és a hunok elhagyva területüket a rómaiak földjét pusztítják. Anatolius és Aspar, a hadsereg parancsnoka [Magister militum] küldettek ellenük és egy évre békét kötöttek velük.

2. A vandál nemzetiségű hadseregparancsnokot [Magister militum] Iohannest megölik Thrákiában Arnigislus árulása révén.

3. A hun királyok embereik számtalan ezrével betörnek Illyricumba, lerombolják Naissost[7], Singidunumot[8], és Illyricum nagyon sok más városát és települését.

[444.IX.1-445.VIII.31] 13. indikció, Valentinianus (6.) és Nomus konzulsága

1. Bledát, a hunok királyát saját földjén (vagy: saját kezével) meggyilkolja testvére, Attila.[9]

[451.IX.1-452.VIII.31] 5. indikció, Sporacius és Herculanus konzulsága[10]

3. Aquileia városát Attila, a hunok királya lerombolja.

[453.IX.1-454.VIII.31] 7. indikció, Aetius és Studius konzulsága

1. Attilát, a hunok királyát, Európa pusztítóját, éjszaka késsel a felesége leszúrta. Mások szerint valójában vérét lenyelve halt meg.

2. Aetiust, a nyugati birodalom megváltóját, Attila király korbácsolóját, levágták bajtársával Boethius-szal, Valentinianus császár parancsára és vele bukott a nyugati királyság, melyet a mai napig sem sikerült visszaállítani.

[468.IX.1-469.VIII.31] 7. indikció, Zenon és Marcianus konzulsága

Konzulságuk idején Denzikis[11], a hunok királyának, Attila fiának fejét Konstantinápolyba hozták.

[514.IX.1-515.VIII.31] 8. indikció, Anthemius és Florentius konzulsága

5. Ebben az időben a hunok, miután átkeltek Arménián, végigpusztították egész Kappadókiát és Lycaonia közelébe jutottak.[12]

Jegyzetek:

---

[1] Az indikció időjelzésként használt fogalom a késő-római korban, 15 éves adóciklusokban számolták.

[2] I. Theodosius császár (379-395), az utolsó római uralkodó, aki az egész birodalmat ellenőrzése alatt tartotta.

[3] Sirmium birodalmi főváros ekkoriban, fontos pénzügyi és politikai központ. A mai Szávaszentdemeter.

[4] Itt nem a hunok főerőiről, hanem a vizigótokhoz a hadrianapoliszi csata előtt csatlakozott kisebb csoportról van szó.

[5] Tulajdonképpen a római hadvezér Stilicho győzi le erős hun segítséggel Radagaisus barbár hadseregét Fiesole mellet 406. augusztus 23-án.

[6] Ez egy nagyon sok vitát kiváltó mondat, hiszen eszerint a hunok azonnal megjelenésük után 377 körül elfoglalták volna Pannoniát, melyet több más forrás cáfol. Könnyen elképzelhető, hogy összefüggésben van a Pannoniába betelepített gót csoporttal (Alatheus és Saphrax népével), akikkel minden bizonnyal már hunok is letelepedtek Pannoniában, miután Theodosius szövetségesként elismerte és letelepítette őket. A legtöbb kutató nem fogadja el, hogy már 377 körül hun kézre kerül a provincia, ezt a 420-as évekre teszik inkább.

[7] Jelentős császári központ volt, a mai Nis helyén.

[8] Fontos katonai támaszpont a korban a mai Belgrád helyén, itt állomásozik a Notitia Dignitatum szerint a Legio IV. Flavia (Felix). Notitia Dignitatum, Orientis. XLI.

[9] Bleda halála kissé rejtélyes, a források nem teljesen egyértelműek. Több azt állítja, hogy Attila meggyilkolta, de Priscus alapján Bleda felesége továbbra is élvezte pozícióját, falvakat birtokolt.

[10] Érdekes, hogy Marcellinusnál kimarad Attila nagy galliai hadjárata.

[11] Itt Dengizikről, Attila egyik fiáról van szó, aki megpróbálta visszaállítani a hun befolyást a Duna mentén, de csatát veszítve Bassianae-nál elsesett a keleti gótok ellen.

[12] Itt egy Kaukázuson túli hun betörésről van szó. Arról megoszlanak a vélemények, hogy ezek a hunok megegyeznek-e Attila keletre visszaszorult hunjaival, de úgy gondolom, ennek semmi nem mond ellen.

Cikkelemzés - adalékok az 1241-es mongol haderő létszámához

Ma egy cikket fogunk elemezni, mely az 1241-ben hazánkra támadó mongol haderő létszámát kísérli meg felmérni. Saját megjegyzéseim Carl Sverdrup gondolatfolyamához dőlt betűkkel olvashatók.

Sverdrup, Carl: Numbers in mongol warfare. In: Journal of Medieval Military History VIII. Boydell, 2010. p. 109-117

Sverdrup a mongol hadsereg létszámát kutatja hiperkritikus forráselemzéssel. Azt állítja, hogy a Mohi csatában részt vevő két fél haderejét túlzás 50 ezer fő fölé tenni, hiszen a két legerősebb európai hatalom, a Francia királyság és a Német-római birodalom csak 2000 lovagot és összesen 10 ezer embert tudott kiállítani 1214-ben a Bouvines-i csatában,[i] míg Anglia Skócia 1300. évi inváziójánál csak 700 lovag volt jelen meglehetősen hihető és hiteles források szerint. Az 1300-as skóciai betörésre I. Edward 16 ezer gyalogost akart összegyűjteni, de csak 9 ezret sikerült és a létszámuk hamar 6 ezer alá esett[ii]. Sverdrup valószínűtlennek tartja, hogy Magyarország mezei hadserege sokszor nagyobb lenne, mint Franciaország, Németország vagy Anglia mezei hadserege. Sverdrup ezt is amelletti érvnek tekinti (mivel a magyar és a mongol sereget nagyjából egyforma erejűnek gondolja minden szakértő), hogy a mongol mezei hadsereg jóval kisebb létszámú lehetett, mint az általában állítják.[iii] Saját véleményünk szerint ez a logika nem tekinthető helyesnek, mivel a magyarországi társadalom egészen más jellegű volt, mint a feudális francia vagy angol. Minden középkori forrás egyetért abban, hogy a Magyar Királyság katonai ereje igen jelentős volt, az meg nem tekinthető érvnek, hogy ha a franciák nem tudtak ennyi embert kiállítani, akkor a magyarok sem.

A mongol hadsereg létszámát David Morgan (Morgan: The Mongols, Oxford, 1986.86.p.) és John Masson Smith próbálta meghatározni. Morgan nem fogadta el az 1220-ban Khorezm ellen vonuló sereg krónikások által adott 800 ezer fős létszámát, teljes joggal. Logisztikai számítások miatt ezt valószínűtlennek tartotta. Smith ellenben hitelesnek tartotta a magas számokat (Morgan Smith: Mongol manpower and the Persian population. In: Journal of the Economic and Social History of the Orient. 18 (1975), 272. p.). Utóbbit követve sokan elfogadták a nagy mongol hadseregszámokat, például Denis Sinor 400 ezerre tette a Khorezm elleni haderőt (Sinor: The Mongols in the West. In: Journal of Asian History, 33.). Ugyanő tanulmányában a közép-Európára törő mongol haderő összlétszámát 105-150 ezerre tette, melyből a központi Magyarországra vonuló főerő 65 ezer lehetett.

Európai kutatók alig foglalkoztak a mongolok Kína elleni hadjárataival. Desmond Martin az egyik ilyen. Ő 110 ezerre teszi az első 1211-es invázió létszámát és 300 ezerre a kínai Jin hadseregét (nem harcoló alakulatokkal együtt). Az 1220-as hadjáratnál Martin 150 ezerre saccolja a mongol és 400 ezerre a khorezmi haderőt (Martin: The Rise of Chingis Khan and his Conquest of North China. (Baltimore, 1950) 11-47.o).

Sverdrup ezután a történeti áttekintés után kezdi meg saját okoskodását: A mongol hadseregről két közel egykorú jó forrásunk van szerinte. A mongolok titkos története 105 ezerben adja meg Dzsingisz kán haderejét 1206-ban. Rashid al-Din 129 ezernek mondja a mongol haderőt 1227-ben. Rashid adatából, ha kivonjuk az 1206 után szervezett egységeket, akkor 102 ezret kapunk, ami csaknem azonos a Titkos történetben szereplő adattal. Sverdrup erre alapozva a mongol haderő létszámát 1206 és 1227 között gyakorlatilag konstansnak veszi.

Finoman szólva hihetetlennek találom, hiszen közismerten besorozták a legyőzött ellenséges katonákat, akiket aztán az első sorban vetettek be.

Sverdrup folytatja: Muqali (Dzsingisz alvezére) alatt 20 ezer mongol szolgált Kínában 1217 után. Ha a teljes haderőből levonjuk ezt, a Mongóliában hátrahagyott 9 ezret, valamint a 3 ezer Koreába betörő mongolt, akkor Dzsingisz 1219-ben mintegy 75 ezer fővel vonulhatott Khorezm ellen.[iv]

Hogy 1219-ben miért a 105 ezerrel és miért nem a Rashid-féle 129 ezerrel számol inkább, azt sejteni sem lehet. A mongol haderő 1219-ben már nagyobb kellett legyen mint 1206-ban… A szerző szerint az Altajtól nyugatra levő törzsecskék csak néhány száz fős haderőkkel rendelkezhettek, így azok meghódítása alig jelentett erőgyarapodást Dzsingisznek.

A mongol hadsereg alapegysége az 1000 fős mingghan volt. Ez valószínűleg csak névleges szám volt, ténylegesen hadjáratok alkalmával ennek 70-78% lehetett a tényleges létszám. Ez aztán a hadjárat távolságának és hosszának arányában csökkent. A mongol hadsereg egyébként is sok kikülönített egységet alkalmazott, sőt, a lovak és a málha őrzésére is nagy őrséget szoktak hátrahagyni, így a csatákban ténylegesen részt vevők száma tovább csökkent. Példaként az 1232 januárjában kínaiak ellen vívott ütközetben a 30 ezres mongol haderő (Toli és Szübetej) a málha védelmére hagyta a sereg harmadát. A mongol hadsereg rendszerint hátrahagyta csata előtt a málháját, biztonságos távolságban az ellenségtől. Ebből az következik (Sverdrup szerint), hogy Dzsingisz kán 75 ezres Khorezm ellen vonuló serege ténylegesen csak 35-40 ezer lehetett.

Kérdés, miért gondolja, hogy ez százalékosan aránylik? Elvégre 10 ezer fős őrség egy nagyobb hadsereg esetén is elég lehet a málha védelmére, másfelől a 75 ezer kétharmada még mindig 50 ezer lenne és nem 35-40 ezer!?[v]

Khorezm ellen 4 oszlopban indult meg a támadás 1219 végén. Dzsocsi, Dzsingisz legidősebb fia a Jaxartész mentén haladt előre, második és harmadik fia Ögödej és Csagatáj megkezdte Otrar ostromát. A kortárs muszlim krónikák a mongol hadsereget 600-700 ezerre, II. Mohamed khorezmi sahét pedig 400 ezerre teszik. Sverdrup szerint tehát nagyjából tízszer többre teszik, mint valójában, úgyhogy a hvárezmieket 40 ezerre becsülhetjük. Abban minden forrás egyetért, hogy a mongol hadsereg jelentős túlerőben volt.[vi] A muszlim források a mongol haderőt gyakran tumen-ekben adják meg, melyeket 10 ezernek vesznek. A tumen nagyobb katonai egység a mongoloknál, néhány mingghanból áll, de aligha tízből (egyik lábjegyzet szerint 3-7 ezernek írják a jüan kori Kínában). A kínaiban a 10 ezer egyszerűen „sokat” jelent.

Ez úgy tűnik Sverdrup szemében komoly érv… mint mikor a középkori krónikásoknál is azt írják, hogy a 100 ezer egyszerűen annyit jelent, hogy nagy hadsereg.

Kevéssé világos, hogy Dzsingisz kán az alvezéreit hány mingghannal különítette ki, ő maga általában 2-4 mingghant vitt magával – mondja a szerző. Toqachart 2 mingghannal küldte 1211-ben az Altaj hegységbe (úgy látszik elfelejti, hogy ide ennyi is elég kellett legyen, hisz korábban ő maga mondta, hogy az altaji törzsek milyen kicsik), Alaq pedig hárommal rendelkezett 1220-ban. Dzsocsi 3-mal rendelkezett 1215-ben saját gárdája mellett, míg 1220-ban Szübetej, Chepe és Toqachar 10-zel összesen.[vii]

Mikor Dzsingisz kán Jelal al-Din ellen vonult 1221 második felében, hadserege névlegesen 50 ezer fős lehetett (Szübetejt 10 ezerrel Perzsiába nyomult, Dzsocsi északra lett kikülönítve és maradtak hátra csapatok Transzoxiánában). A szerző szerint az Indusnál vívott csatában Dzsingisz kán 25 ezer emberrel diszponálhatott. Jelal al-Din talán 3000 lovassal rendelkezhetett, melynek magját 700 fős testőrsége adta. Nem lehetett reménye a győzelemre.

Személy szerint elképzelni sem tudom, hogy a hatalmas Khorezmi birodalmoról Sverdrup miként képzeli, hogy egy sorsdöntő csatát vív 3000 fővel!

1227-ben Batu (aki apja Dzsocsi halála után megörökölte helyét) 4000 emberével az Aral-tó közelében táborozott, plusz a helyben besorozott erőkkel (talán 6000). 1232-ben megtámadta Volgai Bulgáriát, de meghódításához nem volt elég ereje. Ögödejhez küldött segítségért. Ő elküldte Szübetejt, hat Dzsingisz-unokát és Kolgant, Dzsingisz fiát. Kolgan 10-16 ezer fős gárda haderővel vonult, Szübetej pedig kiválasztott 17 ezer egyéb katonát. Batu haderejével együtt az egész nyugati haderő mintegy 37-43 ezer lehetett Sverdrup szerint. Szübetej gyors győzelmet aratott 1237-ben a bulgárok felett, akiknek lényegesen kevesebb lovasa lehetett. A mongolok Oroszországba három oszlopba törtek be. Bármelyik mongol oszlop önmagában is erősebb volt, mint bármelyik orosz állam. Jaroszlávnál két mongol oszlop szétzúzta a legnagyobb orosz hadsereget. Kolgant 1238 elején megölték a hadjárat során, két unoka: Güyük és Mengkü 1240-ben hazatért. Azt nem tudjuk, Kolgan egységeivel mi lett, de Güyük és Mengkü magával vitte a haderő egy részét. Toboroztak viszont a hadseregbe a meghódított törzsek és az oroszok közül.[viii]

Érdekes, hogy míg máshol konstansnak vette a mongol haderő létszámát, itt elfogadja, hogy történtek toborzások, mert Sverdrup szerint: „Ez magyarázhatja meg, hogy miért van Kolgannak 1227-ben 4000 embere, míg fia 1238-ban 6 ezret örököl meg tőle.”.

Összesen a szerző szerint Szöbetejnek és Batunak mintegy 40 ezer fő állt rendelkezésére, mikor betört közép-Európába 1241 tavaszán. Szerinte mintegy harmada maradt hátra a Dnyeper mentén őrizni a tartalék lovakat és a tábort. A mongolok öt oszlopban támadtak. Egy Lengyelország felé, amelyet a kortársak 10 ezer főre tesznek, valójában inkább egy tumen lehetett. A parancsnok Bajdar volt, akihez csatlakozott Orda saját családi csapataival.[ix] Ez kiegészítve oroszországi csapatokkal 3000 lehetett és nem 10 ezer. Ez a sereg legyőzte a lengyeleket Leignitznél. A modern történészek a lengyel erőket 2000 teszik (Jerzy Maro: Legnica 1241. Warsaw, 1996. 123-131. p.), mások 7-8 ezerre. A kisebbik szám reálisnak látszik a mongol sereg mellett. Sverdrup szerint mindkét oldalon 2-2 ezer fő harcolhatott… Ez az oszlop aztán csatlakozott a fő célpont, Magyarország elleni hadjárathoz.

Az öt mongol oszlopból három harcolt Muhinál a magyarok ellen 1241. április 11-én. A mongol erők névleges létszáma legalább 30 ezer fő volt. Sverdrup úgy számol, hogy a lengyelországi 1 tumen mellett Erdélybe 1-2 tumen-nyi erő tört be (47. lábjegyzet). A sereg magját Szübetej és Batu emberei adtáké s legalább 15 ezer fő volt ténylegesen a csatatéren.

Sverdrup szerint Magyarország elméletben képes volt nagy mezei lovasság kiállítására, de Béla király rossz viszonyban volt a lordjaival (érdekes tudtommal nagy számban ott voltak a hadseregben) és a kipcsakok (magyar néven kunként ismertek), akiket szövetségesként betelepített, feldühödtek rá vezérük megöletése miatt. A magyar hadsereg sokkal kisebb volt, mint amilyen lehetett volna.

Tudtommal ezt egy forrás sem állítja, sőt kifejezetten nagynak értékelik a magyar haderőt!

Sverdrup szerint a közel-kortárs forrás 10 ezer főre teszi a magyarok veszteségei (Hivatkozva a következő írásra: Gustav Strakosch-Grassmann: Der Einfall der Mongolen in Mitteleuropa in den Jahren 1241 und 1242. (Innsbruck, 1893) p.183. citálva: Epternacher Notiz).

Hogy miért éppen ezt a forrást fogadja el, ezt nem mondja… biztos szimpatikus volt a 10 ezer fő, vagy pusztán beleillett az elképzeléseibe.

Sverdrup szerint ez ugyan nem pontos szám (tovább csökkenti majd önkényesen), de a szerző bizonyára az egész sereget tette ennyire…

No comment. A forrás, amit citál azt írja, hogy 10 ezer magyar halt meg, erre megmagyarázza, hogy itt az egész magyar seregre gondolt.

Hoz más adatot is: Amikor Siban mongol vezér kikémlelte a magyar tábort néhány héttel a csata előtt (akkor még nyilván kisebb lehetett a magyar tábor, hiszen ismert a magyar hadtörténészek körében, hogy a magyar haderő az ellenség felé vonulva jelentősen növekedett a beérkező közelben lévő megyei csapatokkal), azt 40 csapatnyira/egységre tette (Rashid al-Dinra hivatkozva 2:474). Sverdrup úgy véli, hogy itt 40 bandériumra kell gondolni (ebben igaza lehet), melyek létszáma általában 50 és 400 közé tehető (Hivatkozva: Julius Bartl: Slovak History: Chronology & Lexicon. (Bratislava, 2002) p. 191). Átlagosan 250-nel számolva (miért is ne…) beszorozva pontosan 10 ezret ad. Sverdrup szerint a mongolok túlszárnyalták a magyarokat és ezzel egy időben frontálisan is támadást indítottak. A magyarok ezt követően visszavonultak a táborukba, ahol bekerítették őket, majd a mongolok már könnyen legyőzték őket.

A források a „könnyen”-t sem támasztják alá…Mellesleg itt logikusabb lett volna a következő gondolatmenet: a magyar összesített országos haderőt a hadtörténészek durván 50-60 ezerre szokták tenni. Ha a 72 megyéből 40 megyényi csapat ott volt, plusz a királyi, főúri és főpapi csapatok nagy része – és ezt minden forrás megerősíti -, akkor kiderül, hogy az összmagyar haderőnek több mint fele, sőt talán 2/3-a jelen volt! Ez pedig ebből adódóan akár 35 ezer fő is lehet!

Sverdrup szerint Dzsingisz és Szübetej nyugati hadjárata csak mellékvágánya volt a mongol törekvéseknek, hiszen a mongolok legfőbb erőfeszítése Kína elfoglalására (Xia, Jin és Song államok) történt. Ezen államok egyike sem rendelkezett annyi harcossal, mint a mongolok. Jin állam volt a három közül a legerősebb, amelyhez eredetileg Mandzsúria is hozzátartozott. Mandzsúria később a mongol hódítás után 20 ezer lovast adott a mongolok seregébe. Jin egy évvel a mongol támadás után vesztette el az ellenőrzést Mandzsúria felett, mikor a helyi Khitan urak fellázadtak ellene 1212-ben. Ennek következtében 1232-ben a Jin hadsereg már csak 20 ezer lovasból állt. A teljes mongol haderő támadásának (melyet már khitan és kínai csapatok is segítettek) elhárítása ezzel az erővel reménytelen volt. A Jin állam csak megerősített városaiban és fejlett haditechnikájában reménykedhetett. Sverdrup szerint Jin legjobb esélye az ellenállásra az első mongol támadáskor volt, 1211-ben, de a határt védő kisegítő erőket nem sikerült kiállítani. Mindhárom ebben az évben vívott ütközetben a Jin hadsereg jelentős túlerőben harcolt a mongolok ellen. Következő évben nagy Jin haderő indult a mongolok ellen, de csak 30-50 ezer főből állt (ezek kerekített számok) és csak részben alkotta lovasság. Dzsingisz kán teljes hadseregével támadt rá, amely névleg 90 ezernél is nagyobb volt, és teljes győzelmet aratott. Ha volt tényleg döntő csata Kínában, akkor ez az volt.

A mongolok tehát mind kwárezmiek, volgai bulgárok,  magyarok, de még a Jinek ellen is túlerőben voltak a fontos csatákban. Oroszország, Lengyelország és Magyarország (?! Érthetetlen, miért kerülünk ide, hisz a Magyar királyság Európa egyik legcentralizáltabb állam ekkor) könnyű célpontok voltak, mivel megosztottak és kevéssé centralizáltak voltak.

Összefoglalva nem a mongolok nagy száma, hanem ellenségeik kis ereje tette lehetővé a mongol sikereket. A korabeli krónikák rosszul tudták a nagy számokat, de azt jól, hogy a mongolok túlerőben voltak.

Sverdrup műve hasznos azon okból, hogy nagyon jó áttekintést ad a mongol hadsereg létszámának kutatásáról, ugyanakkor elméletét nem a források alapján alkotta meg, hanem elmélete alapján keresett forrásokat, így sokszor ellentmondásba kerül önmagával.

---

[i] Itt Verbruggen The Art of War in Western Europe during the Middle Age c. művére hivatkozik (367-373.o.).

[ii] A skót hadjárat létszámait innen szedi: Candy, Christopher: An Exercise in  Frustration: The Scottish Campaign of Edward I., 1300. Durham, 1999. 20.,26.,44.o.

[iii] 109.o.

[iv] 111.o.

[v] 111.o.

[vi] 113.o.

[vii] 113.o.

[viii] 114.o.

[ix] 115.o.

Kedvenc könyveim I. - Marczali Henrik: Az ellenreformáció kora

Eme új sorozat keretében otthoni könyvtáram néhány különösen szívemhez nőtt kötetét mutatnám be, amelyek vagy tartalmuknál, vagy egyéb okból figyelmet érdemel. 

Marczali Henrik: Az ellenreformáció kora.

Bp.: Révai, 1925-35?

Vaskos egy kiadvány, de bőven megérte a mintegy öt éve antikváriumban érte kiadott 4500 Forintot. Már pusztán a szépsége miatt is. Igaz, kötése nem eredeti, mivel valamikor az antik időkben Nagy István debreceni könyvkötő új borítót adott rá kékre festett bőrből. A mester nagyon korrektül rá is ragasztotta, névjegyét, rajta a könyvkötő üzemének címével, Debrecen, Szent Anna utca 10. 

Nagy István könyvkötőüzeme egykor (http://www.kartonpack.hu/hu_history.php)

Arra gyanakszom, hogy azonnal megvétele után az új tulajdonos köttette a könyve, melyre arany betűkkel írták a gerincére a szerzőt és a címet. Jó munkát végzett, hiszen minimum 70 évvel később a a kötés teljesen hibátlan. A könyvben nincs pontos kiadási év, az OSZK katalógusa szerint 1925 és 1935 között történt ez meg. Valószínűleg ismerem első gazdáját is, mivel a címoldalon a következő szignó olvasható:

"Strohbach J. F. 1936. I. 22."

Tartalmilag talán - bár erre se innék büröklevet - már lehet jobb összefoglaló művet találni a témáról, de egész egyszerűen gyönyörű alkotás. 135 szövegközi kép, 50 fekete-fehér és 3 színes képtábla található benne 3 térképpel egyetemben. Vannak benne oklevelek hasonmásai, XVII. századi fametszetek reprintjei, egy élmény lapozni az ilyet. 

Marczali Henrik

Marczali amúgy is az egyik legnagyobb magyar történész volt, úgyhogy a külcsín mellett a történelem hullámaiban mártózni kívánók is lubickolhatnak ezt forgatva. Ráadásul mindezt 655 oldalon keresztül tehetik... Maga a kor is izgalmas, hiszen a katolicizmus ellentámadása mellett végigvezet minket a korszak nagyhatalmi küzdelmein, megtudhatjuk miként tündöklött a Habsburg Spanyolország győzhetetlen hadserege, melynek tercio-i Argentínától a Fülöp-szigeteken át egészen Hollandiáig szinte minden ütközetben győzelmet arattak. A könyv egyébként a Nagy Képes Világtörténet sorozat VIII. köteteként jelent meg.

Ha netán meglátják antikváriumban, ne habozzanak, igai csemege!