Még a krakkói kirándulás során történt meg az eset, hogy alkoholtartalmú ital (= vodka) szuvenírként (Ez a hivatalos, diákoknak beadagolt verzió) való megvásárlása során az eladó elkérte a személyimet (Personal Card, please!), gondolván nem vagyok jogosult efféle mérgek elvitelére, pláne bevitelére. Alapvetően bókként is felfoghatom volna a dolgot, de jobban örülnék az efféle bókoknak egy 20-25 év közötti kellően hiányos öltözékű playmate-től, mint egy nagydarab kigyúrt fickótól. De ez az én sorsom... Persze mint az elmúlt ilyen esetek során mindig (úgy 2-3 alkalom volt az elmúlt 5 évben), úgy most is az illető eladó kikerekedett szemekkel mosolygott vissza, miután ráébredt, hogy az én 18. szülinapomra még egy másik évezredben került sor, legkevésbé sem említésre méltó körülmények között.
Egyik délután hazafele buszozva Ménfőcsanakról egykori tanítványommal (nevezzük Cintiának) utazván merengtem el kicsit az emberi életkor fontosságán vagy nem fontosságán., akkor ugrott be, hogy erről írnom kell, elsősorban magamnak. Nem is fizikailag érzem azt, hogy én már egy alapvetően elavult konstrukció vagyok, hanem abból, hogy a világ tele van olyan dolgokkal és olyan emberekkel, amelyeket egyre nehezebb tolerálnom. Egyesek szerint ez talán begyöpösödést, a modern korral való lépéstartásra való alkalmatlanságot jelenet, szerintem meg azt, hogy a világ bolondult meg.
Példa gyanánt: öcsém volt barátnőjével beszélgetve számára felfoghatatlan, hogy nem akarok kétévente új álást, új hazát, új kihívásokat. Elmondtam, hogy én alapvetően csak egy erdőben lévő faházra vágyom (benne: kandalló, feleség, sok könyv és internet) meg arra, hogy olyan munkát végezhessek, amit szeretek. Épp úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy én vagyok Gulliver és éppen a Nyihahák földjéről jövök. Számomra meg az felfoghatatlan, ha valaki az állandóságban az unalmat látja és nem a nyugalmat adó biztonságot. Unalmas ez csak akkor lesz, ha nem szereted ahol élsz, nem szereted azt amit csinálsz és azokat sem, akik körbevesznek.
Összefoglalva azt hiszem azért van abban a mondásban valami, hogy az számít hány évesnek érzed magad. És én akár 18-nak tart valaki, akár csaknem 30-nak, jól érzem magam egyelőre a bőrömben, ami a pszichiáterek korában nem lebecsülendő teljesítmény...
Egyik délután hazafele buszozva Ménfőcsanakról egykori tanítványommal (nevezzük Cintiának) utazván merengtem el kicsit az emberi életkor fontosságán vagy nem fontosságán., akkor ugrott be, hogy erről írnom kell, elsősorban magamnak. Nem is fizikailag érzem azt, hogy én már egy alapvetően elavult konstrukció vagyok, hanem abból, hogy a világ tele van olyan dolgokkal és olyan emberekkel, amelyeket egyre nehezebb tolerálnom. Egyesek szerint ez talán begyöpösödést, a modern korral való lépéstartásra való alkalmatlanságot jelenet, szerintem meg azt, hogy a világ bolondult meg.
Példa gyanánt: öcsém volt barátnőjével beszélgetve számára felfoghatatlan, hogy nem akarok kétévente új álást, új hazát, új kihívásokat. Elmondtam, hogy én alapvetően csak egy erdőben lévő faházra vágyom (benne: kandalló, feleség, sok könyv és internet) meg arra, hogy olyan munkát végezhessek, amit szeretek. Épp úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy én vagyok Gulliver és éppen a Nyihahák földjéről jövök. Számomra meg az felfoghatatlan, ha valaki az állandóságban az unalmat látja és nem a nyugalmat adó biztonságot. Unalmas ez csak akkor lesz, ha nem szereted ahol élsz, nem szereted azt amit csinálsz és azokat sem, akik körbevesznek.
Összefoglalva azt hiszem azért van abban a mondásban valami, hogy az számít hány évesnek érzed magad. És én akár 18-nak tart valaki, akár csaknem 30-nak, jól érzem magam egyelőre a bőrömben, ami a pszichiáterek korában nem lebecsülendő teljesítmény...
