Szeretjük őket:

2010. július 10., szombat

Ismét 18 éves lettem én

Még a krakkói kirándulás során történt meg az eset, hogy alkoholtartalmú ital (= vodka) szuvenírként (Ez a hivatalos, diákoknak beadagolt verzió) való megvásárlása során az eladó elkérte a személyimet (Personal Card, please!), gondolván nem vagyok jogosult efféle mérgek elvitelére, pláne bevitelére. Alapvetően bókként is felfoghatom volna a dolgot, de jobban örülnék az efféle bókoknak egy 20-25 év közötti kellően hiányos öltözékű playmate-től, mint egy nagydarab kigyúrt fickótól. De ez az én sorsom... Persze mint az elmúlt ilyen esetek során mindig (úgy 2-3 alkalom volt az elmúlt 5 évben), úgy most is az illető eladó kikerekedett szemekkel mosolygott vissza, miután ráébredt, hogy az én 18. szülinapomra még egy másik évezredben került sor, legkevésbé sem említésre méltó körülmények között.

Egyik délután hazafele buszozva Ménfőcsanakról egykori tanítványommal (nevezzük Cintiának) utazván merengtem el kicsit az emberi életkor fontosságán vagy nem fontosságán., akkor ugrott be, hogy erről írnom kell, elsősorban magamnak. Nem is fizikailag érzem azt, hogy én már egy alapvetően elavult konstrukció vagyok, hanem abból, hogy a világ tele van olyan dolgokkal és olyan emberekkel, amelyeket egyre nehezebb tolerálnom. Egyesek szerint ez talán begyöpösödést, a modern korral való lépéstartásra való alkalmatlanságot jelenet, szerintem meg azt, hogy a világ bolondult meg.

Példa gyanánt: öcsém volt barátnőjével beszélgetve számára felfoghatatlan, hogy nem akarok kétévente új álást, új hazát, új kihívásokat. Elmondtam, hogy én alapvetően csak egy erdőben lévő faházra vágyom (benne: kandalló, feleség, sok könyv és internet) meg arra, hogy olyan munkát végezhessek, amit szeretek. Épp úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy én vagyok Gulliver és éppen a Nyihahák földjéről jövök. Számomra meg az felfoghatatlan, ha valaki az állandóságban az unalmat látja és nem a nyugalmat adó biztonságot. Unalmas ez csak akkor lesz, ha nem szereted ahol élsz, nem szereted azt amit csinálsz és azokat sem, akik körbevesznek.

Összefoglalva azt hiszem azért van abban a mondásban valami, hogy az számít hány évesnek érzed magad. És én akár 18-nak tart valaki, akár csaknem 30-nak, jól érzem magam egyelőre a bőrömben, ami a pszichiáterek korában nem lebecsülendő teljesítmény...


2010. július 5., hétfő

Könyvkritika: Page: A leghosszabb hét

Nos mielőtt rendesen elkezdenék blogolni (ami amúgy sem lesz napi rendszerességű szerintem), némi próbaüzem lesz, így ma példának okán egy könyvkritikát iktatnék be Nick Page friss könyvéről, amelyet tegnap este fejeztem be. Már feltettem a honlapomra, de onnan előbb-utóbb úgyis el fog tűnni...


Nick Page: A leghosszabb hét: Az igazság Jézus utolsó napjairól. Bp.: Kelly, 2009



A vallásos témájú könyvek manapság nem népszerűek, vagy amelyik igen, az kifejezetten arra utazik, hogy botrányt keltsen, ezáltal hódítva meg a liberálissá vált világ erkölcsöket hanyagoló és kigúnyoló olvasóit. Legjobb példa talán a Da Vinci-kód, amely egy rendkívül jó regény, de „pusztán” regény, és amikor történelmi igazságként fogadják el rácuppanó közönség elé odavetett - félig kitalált, félig igaz - tények halmazát, akkor mint történelemtanár kissé felmegy bennem a vérnyomás.

Ennek okán nagyon szkeptikusan vettem kézbe Nick Page könyvét, felkészültem rá, hogy Jézus minden lesz benne, csak fehér ember nem. És kiderült, néha jó ha az ember erőt vesz magán és olyat is elkezd olvasni, amivel szemben fenntartásai vannak. Nick Page könyve először is nem regény, hanem Jézus utolsó földön töltött hetének fantasztikus feszültséggel, alapos kutatómunkával, remek stílussal megírt története. Nagyon „ütős”, pestiesen szólva. Katolikus és keresztényszempontból van megírva, ami manapság már eleve ritka, ugyanakkor nyitott a modern kutatások eredményeire (amelyek egyébként egyre inkább hajlanak arra, hogy igen komoly történelmi magja van Jézus kereszthalálának). Több szempontból vizsgálja a történéseket az író, hol Kaifás, hol Pilátus, hol az apostolok bőrébe bújva. Ha van tíz könyv, amit nem tudtam letenni fél percre sem, akkor ez köztük van.

Page könyvében Jézusnak nincs kurtizánból lett felesége, nincs gyermeke sem, aki Franciaországba menekült, nincsenek benne titkos szervezetek, se templomos lovagok. Van benne viszont egy nagyszerű korábrázolás - ott lehetünk a húsvétra készülő vérszagú Jeruzsálemben Kr.u. 33-ban -, és van benne egy hős, aki minden áldozatra kész az elesettekért, szegényekért és reményvesztettekért. Ennél több nem is kell. Talán bele lehet kötni itt-ott, ahol inkább a képzeletére hagyatkozik és néha a XX. Századi párhuzamai nem súrlódásmentesen passzolnak a sztorihoz, de ki akarna több élt csiszolni egy briliánsra…

Talán túlzásba viszem az ömlengést, de régen gyakorolt rám ekkora hatást könyv (Sienkiewicz Quo Vadis-a és az elmaradhatatlan Gyűrűk ura). Nem részletei a borzalmakat, mint Mel Gibson Passiója (ami szerintem egyébként szintén remek), mégis nagyon feszes és izgalmas a történet, akkor is, ha tudjuk mi a vége. A feszültséghez hozzájárul, hogy kiemelkedő Lelik Krisztina fordítása (nem vetettem egybe az eredetivel, de a magyar szöveg bitang jó).

Tulajdonképpen egy panaszom van a könyvvel szemben, de ez kizárólag a kiadónak szól. Egyetlen egyszer forgattam végig a könyvet és már atomjaira hullott szét, mint az Argentin válogatott Németország ellen. Eleve nem szabadna kiadni fűzött könyveket, csak kötötteket, de ez még a fűzöttek közt is a legszánalmasabbak egyike. Egy ilyen könyv sokkal jobb nyomdai (van benne néhány hiba) és kötészeti kiadást érdemelne.



Osztályzat: 10/9 (azért kilenc, hátha egyszer találok jobbat, így sosem adok tizet…)

2010. július 3., szombat

Üdv néked vendég!




A blog hamarosan indul, mély filozófiai és erkölcsi tanulságokat tartalmazó történetekkel. Vagy egészen mással.